Utazni jó dolog. Még akkor is jó, ha az ember dolgozik közben, minden fárasztó mozzanatával együtt ott a lehetőség, hogy a célban valami meglepő várja. Ez pedig szerencsére elégszer megtörténik, pláne, ha az útitervet valaki más írja – ritkán még egy sajtóesemény is tud olyan lenni, mint amikor a karácsonyi csomagolás alól egy nem várt ajándék bukkant elő gyerekkorunkban.

A home office évében erre sok alkalom nem volt, bár a leggyakoribb megtett út, vagyis a kanapé és az ebédlőasztal közötti pár méter azért tudott igazi meglepetést tartogatni. Mondjuk a parkettán elcsúszás után a karomat vállig borító gipszet annyira nem sorolnám be a karácsonyi csomagolás kategóriába, de meglepetésnek nem volt utolsó, és sok-sok új utat tartogatott – többnyire a Baleseti rehabilitációs osztálya felé.

Bár az osztály csapatát nagy-nagy köszönet illeti, egy dologra azért ők se voltak képesek: előhozni belőlem a karácsonyi ajándékra váró gyereket. Ahhoz egy apró baba kellett, amit az utolsó igazi úton szereztem, és amit azóta is időről időre demonstratíve előbányászom a táskám mélyéről, valami rejtélyes okból kollégáim okulására. Egy névjegyről van szó, rajta névvel, címmel, telefonszámmal – néha félrecsúszik a haja, de amúgy masszív darab, azt mondják, évtizedekig bírja majd – mint minden Lego-figura.

Az utolsó út Billundba vezetett, a Lego központjába, mindössze pár nappal a karantén elrendelése előtt. A cég munkatársaival (akiknek ilyen névjegy jutott) akkor még arról beszélgettünk, vajon májusban lehet-e már Olaszországba utazni, ha már az áprilisról le kell mondani, vajon otthon kit milyen korlátozás vár majd – és persze mennyire biztonságos átvágni a frankfurti óriásreptéren hazafelé.

Aztán teljes gőzzel csapott el minket a pandémia, hónapokig másról se szólt az életünk, mint percről percre tudósítani minden apróságot, a leállást, az újraindulást, megszervezni a saját munkánkat, a saját életünket ebben az új világban. Ezt a káoszt nem lehetett Lego-kockákból kirakni, a névjegy-baba is ott pihent a táskám mélyén – ha elindultunk együtt, többnyire ugyanazt az útvonalat tettük meg a lakás és a szerkesztőség között.

Egyszerűen hülyén vette volna ki magát arról írni, hogy az ember ott áll egy úszómedencényi sárga Lego-kocka mellett, és legszívesebben hanyatt belevetné magát. Meg arról is, a világ legnagyobb játékgyártóját tulajdonképpen nem az viszi előre, hogy kockái negyven év után is ugyanúgy illeszkednek, hanem hogy azok, akik gyerekként rákaptak, negyven év után is ugyanúgy játszanak vele.

Pedig most sajnálhatjuk igazán, hogy nem lehet eljutni a billundi Lego House-ba, amikor a magyar kormányzat és oktatási szakemberek több évtized óta tartó meddő próbálkozásai után az élet reformálta meg hirtelen az oktatást. Épp ilyenkor lenne jó látni, ahogy a játékgyártó múzeummal kombinált foglalkoztató épületében milyen változatos módokon is használják ki az építőkockák legzseniálisabb tulajdonságát: hogy a szettekhez tartozó könyvecskékben leírt, gondosan befotózott alapmegoldáson túl mennyi kreatív fejlesztő feladatra lehet felhasználni őket.

A Lego féle kreativitás persze nem innen indul: az Ideas közösség által tervezett modelljei közül több tucat került már kereskedelmi forgalomba – közte olyan magyar tervek is, mint Szabó Máté Steamboat Willie-je. Az egyik ilyen szett, amelyikben a Jóbarátok központi helyszínét, a Central Perk kávéház belső terét rakták ki megjelenése után minden idők leggyorsabban fogyó csomagja lett. Ezt pedig jó eséllyel nem annyira a gyereknek vették meg ilyen rohamtempóban a középkorú szülők, hanem saját maguknak, merő nosztalgiától vezérelve. És, tegyük a szívünkre a kezünk: amikor valaki több százezer forintot ad egy 7541 darabból álló Millenium Falconért (Csubakkával!!!), megint csak a saját lelkét melengeti vele.

De – megint csak felnőttek számára – létezik Lego alapú munkahelyi workshop is, a Lego Serious Play, amelyik a munkatársak közötti kommunikáció, együttműködés és általában a kreativitás erősítését szolgálja építőkockákkal. És hogy ki ne hagyjuk nemzedékünk másik alapélményét a munkahelyi frusztráció mellett: a Lego Forma projekt a felnőttkori stresszoldást igyekezett elősegíteni egy olyan koncepcióval, amelyben a kockák összeillesztését még színezés és szerelés is követi, a végeredmény pedig egy teljesen egyedi, mozgatható hal.

Ehhez képest a Lego House alapvetően gyerekek számára kínál mindenféle fejlesztő gyakorlatokat – azoknak a gyerekeknek, akiket meg a képernyők elől kell elcsábítania a cégnek. A cél azonban ugyanaz: kognitív és szociális készségeik fejlesztése, a kreativitás kibontakoztatása és stresszoldás – vagyis játékos tanulás, ami még akkor is szimpatikus cél, ha azért tisztában vagyunk vele: nehéz kilépni az épületből a bolt meglátogatása nélkül.

Persze könnyű utólag – pláne kilenc hónappal később – ennyire okosnak lenni. Az alapélmény, ami megmaradt, mégiscsak az, hogy ott egy majdnem 16 méter magas fa kockákból összerakva, a lombjába rejtve egy csomó klasszikus szettel, vagy hogy van ott még három gigantikus dinoszaurusz (ezúttal Lego, Duplo és Technic elemekből) meg egy emelet magas vízesés. Sétál az ember körbe, és amikor éppen nem akarja belevetni magát a medencényi sárga kockába, azon gondolkozik: hú, mennyire jó lehetett azt kitalálni, hogy a dinoszaurusz belelép egy Lego-kockába, hogy a fa törzsébe kell „belefaragni” a billundi cég első játékainak nyomát, vagy a bejáratnál megépíteni egy oszlopot lepisilő kutyát.

Amikor újranézem a márciusi képeket csak egy dolog jár a fejemben: el kéne utazni egy ilyen kockavilágba, ahol a legnagyobb gond az, ha eltűnik egy piros elem, vagy ha belelépünk mezítláb. Mennyivel jobb, mint elcsúszni a nedves parkettán.