Azért volt valami jó 2020-ban is
Kapásból azt mondanánk - sokakkal egyetértésben -, hogy csúnyán elbaltázott év volt ez. De mi van, ha mégsem. Kizárt, hogy ne találjunk valami jót 2020-ban is. Olyasmit, amit személy szerint minket ért, de akár olyat is, ami mindannyiunkat. A hvg.hu csapatának év végi - vállaltan szubjektív - sorozatában azt keressük, mi az, amiért még akár jó érzéssel is gondolhatunk vissza 2020-ra.
Van egy rémálmom. Álldogálunk sorban a sortársaimmal az Aldi előtt, lázasan (na nem úgy) igazgatva a maszkjainkat, telefonunkon éppen a napi fertőzésszámokat böngésszük. Az arcom izzad, a türelmem fogy. Aztán hirtelen feltűnik a biztonsági őr, elfordít valami kulcsot a falban, ‘fffmpvvv!’ – nyílik a fotocellás ajtó, én pedig istent-embert nem ismerve könyökölöm magam előre a megmaradt élesztőért. Itt felborítok egy konzervdobozokból álló csonka gúlát, és a romjai alatt zokogva ér véget az álom…
Na jó, nem is szoktam ilyet álmodni, de az iszony stimmel akkor is, ha se maszk, se élesztő (mármint, hogy nem kell, mert van), se gúla. Nem szeretek bevásárlóközpontokba járni. Se hipermarketekbe. De még szupermarketekbe sem. Marketekbe meg pláne.
A bevásárlás volt az én tortúrám, a Tesco az én Mordorom, a Praktiker a Golgotám, hogy az IKEA-ról ne is beszéljek. 2020 telén viszont már nem kell fertőtlenítőfolyadékkal majomkodnom a bevásárlókocsi mellett az "előtte-utána?" logikai párbajt játszva saját magammal, és nem kell egy idegen helyen elcsesznem azt a rengeteg időt, amíg a jellememből fakadó megfontoltság okán 15 percig meditálok, hogy a jászberényi tej legyen vagy a Mizo, tk-lisztes kenyér vagy kovászos? – mert mindezt megtehetem a telefonomról, otthon, a melegben, úgy, hogy közben a családommal vagyok.
Jelenlegi elégedettségem oka részben biztosan a kényelem, és persze inkább örülnöm kéne, hogy egyáltalán van mit elköltenem a mindennapi betevőre, mert sok családnak már ez is eredmény.
Persze a kisboltba most is szívesen leugrom, ha elfogy ez, az, de alapvetően számomra pozitív fordulat volt (nagyjából az egyetlen), hogy a járvány magyarországi betörése óta a fóbiám a védekezési policy és a nemzeti attitűd részévé vált.
Ma már MINDENT meg lehet rendelni online, sőt az első hullám kitörése óta – jöjjön 2020 sziauramja – mindent IS. A cégek jó részéből ugyanis kikényszerítették a lezárások a sokáig halogatott, ki nem használt, vagy csak forráshiány miatt le nem vezényelt fejlesztéseket.
Van valami egyszerre felemelő és – bevallom – egyszerre borzalmas abban, hogy az emberek akkor mennek ki az utcára, ha céljuk van ezzel (természetesen a séta is egy cél), illetve akkor, ha nincs más választásuk, szélsőséges esetben pedig persze akkor, ha történetesen ott élnek – ez utóbbi persze mindig borzalmas. Az viszont – legalábbis nekem – egyáltalán nem borzalmas, hogy egyedül lehetek vásárlás közben, és van időm átgondolni, válogatni anélkül, hogy megtörje valaki azt az elképesztő koncentrációt, amire nekem ehhez szükségem van. Ahogyan az sem, hogy ez rengeteg munkahelyet teremt egy olyan időszakban, amikor a kormány üdvrivalgásai ellenére számtalan ember veszítette el az állását.
Nézzük tehát a jó oldalát is néha ennek a rettenetnek: nem kell lemenni a boltba, mert a bolt jön fel hozzám. Egyébként mióta átálltunk digitális piacolásra, nem én intézem a bevásárlást a családban. Ez a fent említett pozitívumok értékéből semmit sem von le.
