Hvg.hu: Mikor és miért kezdtek el együtt dolgozni?

Kelen Anna: Tíz éve már annak, hogy hazajöttem külföldről, és úgy döntöttünk, egy évre kipróbálom magam a családi galériában. Ha mindannyian úgy látjuk, hogy jól működik, akkor elvégzem a művészettörténet szakot, és maradok, dolgozom tovább.

Virág Judit: Anna évről évre egyre több önálló feladatot kap, ma már ő vezeti az árveréseket, felel a katalógusokért, ő adja ki a munkát művészettörténészeknek, valamint részt vesz kutatásban és a tanulmányok írásában.

Hvg.hu: Eljött az ideje a generációváltásnak?

K. A.: Nem erről van szó, hanem közös munkáról. A galéria egy olyan, organikusan fejlődő cég, amelyben én is szerepet vállalok, és egyre több mindent csinálok. Nálunk nem az a cél, hogy bárkit leváltsunk. Arról van szó, hogy édesanyám és a férje (Törő István – szerk.) szeretnének picivel kevesebbet dolgozni.

V. J.: Egyre több feladatot adok át Annának, így kevesebbet vagyok bent a galériában és kevesebbet veszek részt a napi rutinban. A stratégiailag fontos döntésekben, a képek ellenőrzésében, valamint az ügyfelekkel való tárgyalásokban a jövőben is részt veszek. Viszont szeretnék többet kutatni, a művészettörténészi munka most sokkal jobban érdekel, mint egykor, amikor muzeológusként dolgoztam. De abba, hogy mikor és hogyan legyen a leltározás, vagy fotózás, vagy milyen poszt kerüljön az Instagramra, sem én, sem István nem szeretnénk már beleszólni. Én már jó úton haladok (nevet), és István is belátta, hogy nyugodtan hátrébb húzódhat a mindennapi munkából. Erőt veszünk magunkon, és már nem gondoljuk azt, hogy csak mi tudunk valamit jól megcsinálni.

Virág Judit

Reviczky Zsolt

K. A.: Ezt meg is kellett vívni (nevet).

Hvg.hu: Vannak konfliktusok?

K. A.: Inkább kisebb összezördülések és viták szoktak lenni szoktak lenni, nem jellemző ránk a heves vérmérseklet. Ez inkább egy bársonyos átmenet.

Hvg.hu: Nehezebb olyan galériát igazgatni, amely nevében az egyik alapítóhoz kötődik?

K. A.: Sokkal nehezebb.

V. J.: Annuskának mindig be kell mutatkozni, „Kelen Anna vagyok, amúgy a Judit lánya”.

K. A.: Gond nélkül hozzáteszem, én ebből nem csinálok problémát (nevet).

V. J.: Nem egyértelmű, hogy ő a folytonosság, mivel nem azonos a nevünk.

K. A.: Az első 5-6 évben bizonyítanom kellett, hogy értek a munkához. Most már jobban ismernek, saját ügyfélköröm van, és a sajtóban is egyre inkább én jelenítem meg a galériát.

Hvg.hu: Mi inspirálta, amikor a galériában dolgozni kezdett?

K. A.: Nagyon szeretem, hogy minden képnek megvan a maga története, nemcsak azt kutatom, hogy egy-egy kép mikor készült, milyen helye van az adott festő életművében, hanem azt is, hogy elkészülte után mi történt vele: kinek a tulajdonába került, hol volt kiállítva, reprodukálva. A magyar történelem sajátossága, hogy hiányzik az a folytonosság, ami Nyugat-Európában jellemző, hogy gyűjtőről gyűjtőre, családról családra szálltak a képek. Magyarországról nagyon sok kép elveszett.

Kelen Anna

Reviczky Zsolt

Hvg.hu: Hogyan kezdődik egy kutatás, hallanak valamit, esetleg valaki felhívja a figyelmüket egy érdekességre?

K. A.: Ahány kép, annyi történet. Egy alkalommal egy Los Angelesben élő magyar lány a Facebookon írt nekem, hogy látott egy képet egy gyűjteményben, magyar név van rajta, nézzem meg, hogy ki lehet a festő. Kiderült, hogy egy olyan monumentális Kádár Béla képről van szó, amely az életmű egyik legjelentősebb darabja. Az 1920-as években készült, és Amerikában több kiállításon is szerepelt. Elutaztam Los Angelesbe, hogy megnézzem a képet, és kikönyörögtem, hogy kiállíthassuk a galériánkban. Ennek kapcsán kezdtem el kutatni Kádár Béla amerikai munkásságát, és legnagyobb örömömre több lappangó, eddig ismeretlen Kádár Béla-festményre bukkantam, melyek átértékelték Kádár Béla életművét.

V. J.: Én arra emlékszem szívesen vissza, amikor behoztak egy Csontváry képet, amelyről kiderült, hogy egy olyan láncszem a Csontváry-életműben, amelyről lehetett tudni, hiszen a címe szerepelt a Csontváry által összeállított katalógusokban, csak téves adatokkal jelent meg. A Csontváry-irodalom alapján be lehetett azonosítani, hogy ez az úgynevezett Traui ciklus egy hiányzó darabja, a Traui látkép naplemente idején című festmény. El is mentünk Istvánnal Trauba, a mai Trogirba, és be tudtuk azonosítani egészen pontosan, hogy hol készült a kép, a festő hol szúrta le az állványát, és honnan festette a képet. És pont úgy nézett ki a helyszín, ahogyan azt lefestette. Döbbenetes volt látni.

Hvg.hu: Ezt a ritka Csontváry-képet 240 millió forintért sikerült eladni, és ezt az árat 2012 óta nem sikerült túlszárnyalni. Miért?

V. J.: Nem volt olyan kép azóta az aukciós piacon, amely megdönthette volna ezt a rekordot.

K. A.: A legutóbbi aukciónkon ez majdnem sikerült, 220 millió forintért adtuk el Rippl-Rónainak a Piacsek bácsi a Niklay lányokkal című képét. Nemcsak életműrekord született, de Tihanyi Lajos Pont Saint Michel és Munkácsy Poros út I. című alkotásai mellett bekerült a magyar aukciók történetének harmadik legmagasabb áron elkelt festményei közé is.

Hvg.hu: Mitől függ egy festmény ára?

V. J.: Elsősorban attól, hogy ki a festő, továbbá a korszaktól, a témától, a technikájától, a kép előéletétől, és attól is, hogy milyen erős az adott kép életművön és korszakon belül, mennyire tud beágyazódni a kor nemzetközi festészetébe. Munkácsy minden gyűjtő álma, akárcsak Csontváry, mindketten a magyar festészet ikonikus művészei. Tihanyi Párizsban festett képe pedig a magyar és egyben a nemzetközi fauve festészet remekműve.

Reviczky Zsolt

Hvg.hu: Válság idején mennyire bizonyult értékállónak a festmény, feléje fordult a figyelem, vagy ellenkezőleg: a bajba jutott emberek eladogatták az értékeiket?

V. J.: Kimaradt tavaly a teljes tavaszi szezon, amikor se eladás, se vétel, sem aukció nem volt. Zárva voltunk, ahogy idén tavasszal is egy ideig. Mégis azt éreztük, hogy sokkal többen akarnak vásárolni, mint eladni.

K. A.: A befektetői bizalom mindvégig töretlen volt. Más ágazatokhoz képest egy rossz szavunk sem lehet, szerencsésen jöttünk ki a járványhelyzetből.

V. J.: Magyarországon elsőként vezettük be az online aukciót, egy saját aukciós oldalon keresztül. Ez azért fontos, mert mindenki más magyar és nemzetközi gyűjtőoldalakra tette fel az aukciós tárgyait. Nekünk viszont saját fejlesztésű oldalunk van, a saját igényeinkre szabva. Az adatokat mi kezeljük, nem adjuk ki harmadik félnek, és nincs jutalék.

K. A.: Korábban időről időre szóba került a digitális nyitás, de ódzkodtunk még tőle. A járvány miatt viszont nem volt más választás, muszáj volt meglépni.

V. J.: István a járvány kezdetekor nem sokat teketóriázott. Jól látta, hogy sokkal fontosabb szerepe lesz az online aukcióknak, és eldöntötte, hogy saját online aukciós felületet kell létrehozni. A kényszerű zárva tartás idejét pedig területünk megnövelésére használta fel. Így lett egy újabb, 400 négyzetméteres kiállító helyiségünk, lehetővé téve, hogy több, akár kortárs kiállítást is rendezzünk.

Hvg.hu: Miért nyitottak a kortárs képek felé?

K. A.: Évekkel ezelőtt az árverési anyagunknak csak egy részét tették ki a klasszikus kortárs festők munkái, majd ez az arány egyre növekedett, egészen addig, hogy 2 éve megcsináltuk az első olyan árverést Magyarországon, amely kizárólag a háború utáni modern és kortárs művészek műveiből állt. Ez mérföldkő volt a hazai aukciós piacon, mert a nagyon sikeres árverésünk láthatóvá tette azokat az árakat, amelyekről addig csak hallani lehetett galériás eladások formájában.

Hvg.hu: A gyűjtői kör is változott?

V. J.: Bővült.

K. A.: Fiatalodik a vevői kör. Most már a 30-as, 40-es korosztály is egyre inkább jelen van a piacon. Többek között ezért is fordultunk a kortárs művek felé, mert a fiatalabb korosztályt sokkal jobban érdekli egy-egy kortárs mű, mint egy 19. századi tájkép.

Hvg.hu: A színpadi show, a személyes aukció idővel eltűnhet?

V. J.: Ezt nem hiszem. Sokan azért szeretnek aukciókra járni, mert van egy varázsa, hangulata, és nagyon izgalmas. Azt nem tudom, hogy a személyes és az online árverést hogyan lehet tökéletesen működtetni, ez a világon mindenütt probléma, nemcsak nálunk. Ez a hibrid aukció még egy új jelenség.

Reviczky Zsolt

K. A.: És nehéz is, mert akik a teremben vannak, azt várnák, hogy ez egy színpadi show legyen, jó hangulatú, pörgős és gyors. Aki viszont otthon ül, a gép előtt, pont az ellenkezőjét szeretné, a technikai nehézségek miatt legyen lassú, várjak, tartsam ki a licitet. Ezt a két szempontot kell valahogy összeegyeztetni, hogy az se unja magát, aki eljön, de az is labdába tudjon rúgni, aki otthon marad. És a telefonos licitekről még nem is beszéltem, illetve a vételi megbízásokról. A legutóbbi aukcióra például több százan jelentkeztek be online, és több százan ültek a helyszínen is. Egyébként az, hogy Magyarországon ma egy aukció ilyen népszerű társadalmi esemény, a mamának köszönhető.

V. J.: Mi kezdtük ezt el, igen, 1998-ban. Kaptunk is érte hideget-meleget. Nem értették, miért csinálunk műsort az aukcióból, miért pezsgőztetjük az embereket, miért van élő zenekar az aukció előtt. Én már nagyon sok aukciót láttam addigra külföldön, New Yorkban, Franciaországban. És az igazán jelentős árverés ott is egy nagy show, megadják a módját. De itthon ez nem volt jellemző. Mi vezettük be a képek újszerű prezentálását, az aukciós marketinget, valamint az újszerű, kutatási adatokkal, tanulmányokkal bővített árverési katalógusokat.

K. A.: Ott voltam azon az aukción én is, képet vittem ki.

Hvg.hu: Az árverést egészen addig férfias szakmaként tartották számon. Kellő számú nő kap ma már erre lehetőséget Magyarországon?

V. J.: Magyarországon ma már szép számban állnak nők a pulpituson, ahogy a világon bárhol.