Koltai Lajos. "Rájöttem: ez itt így megy" © Horváth Szabolcs

A Sorstalanság megfilmesítésével rendezővé előlépő sztároperatőr 1963-ban amatőrfilmesként kezdte, rá két évvel pedig már a legendás Illés György szárnyai alatt tanult a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Az 1970-es években mások mellett Maár Gyula, Bódy Gábor, Mészáros Márta, Gábor Pál filmjeinek képi világáért felelt, de Szabó István operatőreként érte el a világhírnév. Az 1980-as évek végétől – a külföldi forgatások szüneteiben – tanít egykori almamaterében, 2000–2002 között a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöki tisztségét is betöltötte.

hvg.hu: Legújabb filmje budapesti díszbemutatóján Csányi Sándor OTP-vezér és a TriGránit birodalom feje, az első magyar dollármilliárdos, Demján Sándor is megjelent. Már a jövőre kacsint és  – a közel 1 milliárd adóforinttal megtámogatott Sorstalanság után – újra hazai gyártású filmre készül?

Koltai Lajos : Nincs ilyen tervem. Nem is azért hívtam meg őket, hogy a vetítés után tartsam a markom. De nem tagadom, hogy a Sorstalanság külföldi promócióját, az én utaztatásomat, a munkaebédeket, -vacsorákat részben ők finanszírozták. Demjánt egyébként nagyon régen ismerem, még Fejér megyében volt áfészes, amikor Erdőss Pállal dokumentumfilmet forgattunk róla az 1970-es években.

Jelenet az Este című filmből

K. L.: Talán szerencsém volt, mert bár joguk lett volna hozzá, még a díszletbe sem jöttek be. Ott voltak ugyan minden forgatási napon, de távolból, egy monitoron kísérték figyelemmel a felvételeket. Ezért aztán őszintén meglepett, hogy miután elkészültem az eleje és a vége főcímmel is ellátott, kész verzióval – szaknyelven a rendezői vágással –, a stúdió vezetőitől ötoldalas, számtalan változtatást kérő feljegyzést kaptam. Pedig az előző napi vetítésen mindegyiküknek nagyon tetszett a film. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, meg is sértődtem, ám a barátaim rávezettek és én is rájöttem: ez ott így megy.

hvg.hu: És végrehajtotta a producerek kívánságait?

K. L.: Számos alkalommal azt mondtam: én ezt nem csinálom, ha kell, felállok. De barátaim figyelmeztettek, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Így egy-két mellékszálat ki kellett vágnom, s a többi változtatásnak is nekiveselkedtem, majd jeleztem, hogy nem megy. Mindenestre jobban jártam, mint például az olasz Giuseppe Tornatore, akinek az Egy óceánjáró zongorista legendája című filmjéből háromnegyed órát vágtak ki az amerikai forgalmazók, és úgy dobták piacra. De ennyit még az életemben nem harcoltam.

Megáll az idő. "Érdes, de tehetséges" © WAN2

K. L.: Közel sem ennyiben. A stúdiótanács, illetve a kultúrpolitikusokból, pártkáderekből álló elfogadó bizottság legfeljebb politikai vétóval élhetett, de ritkán fordult elő ilyesmi. Legalábbis velem. A Gothár Péter rendezte és általam fényképezett 1981-es Megáll az idő esetében történt némi gikszer. Az 1960-as évek első felében keményből puhába váltó kádári diktatúráról szóló filmünknél az elfogadó – kvázi cenzúra- – bizottság megijedt: jó, hogy régen akartak már a korszakról valamit, de ez jóval nyersebb lett annál, mint amit elképzeltek. Aztán állítólag az Aczél Györggyel jó viszonyban lévő, korábban filmes főkorifeusként regnáló, de akkor már nyugdíjas Ujhelyi Szilárd védett meg minket, mondván, hogy érdes ugyan, de nagyon tehetséges alkotás, és igenis fesztiváloztatni kell. El is nyertük a New York-i filmkritikusok díját, Cannes-ban pedig az ifjúsági díjat.

hvg.hu: Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején szinte minden évben akadt egy Oscarra jelölt magyar film, azóta viszont egy sem. Mi lehet ennek az oka?

K. L.: Az 1960-as évektől kezdődően a politikai pikantéria mellett a magyar filmesek egyedi látásmódjukkal lepték meg Európát, s egy-két film az amerikai filmakadémia döntnökeinek érdeklődését is felkeltette. Jancsó Miklós, Makk Károly és a többiek látásmódja, szimbólumai egyetemes érvényűek voltak. Szabó István pedig az egyik legnagyobb mestere annak, hogy egy speciális magyar témából mindenkit érintő alapkérdéseket feszegető filmet készítsen. Az utánuk jövők azonban erre már nem voltak képesek. Szerencsére, amíg én a kinti munkáimmal bíbelődtem, felnőtt egy új – Fliegauf Benedek vagy Pálfi György nevével fémjelzett – nemzedék. Ők képesek lehetnek az áttörésre, nem csak a témaválasztásban, de vizualitásban is.

hvg.hu: Ön azt az elmúlt években egyre markánsabban körvonalazódó trendet erősíti, miszerint több évtizedes szünet után újra az európai filmek és filmesek termékenyítik meg Hollywoodot.

K. L.: Új filmemről, az Estéről tényleg sokan mondják, hogy egy Amerikában forgatott európai film. Abban biztos vagyok, hogy a jó alaptörténetek európaiak. Mi egészen máshogy gondolkozunk. Nekünk kijutott a történelemből, az első és második világháborúból, a holokausztból, a diktatúrákból és a forradalmakból. Ahogy Kertész Imre is mondja, szinte minden – megfilmesíthető – irodalom ezen a közös európai tapasztalaton alapul, ez az origó, amelynek alapján aztán persze sokféle sztori felvázolható. Az európai filmesek hozzáállása is más. Én például Szabó István mellett megtanultam, hogyan kell felépíteni egy filmet. Még azt is előre kitaláltuk, hogy milyen legyen a film alapszíne. Erre a tapasztalataim szerint Amerikában nem is nagyon gondolnak. Ahogy arra sem, hogy azért van szükség a forgatókönyvben leírt jelenetek aprólékos megbeszélésére, hogy kiderüljön, van-e mindegyiknek jelentősége, vagy el lehet hagyni belőlük.

hvg.hu: Ezek szerint nem okozott gondot átülni a kamera mögül a rendezői székbe?

K. L.: Már korábban is rendeztem, igaz, a stáblistán operatőrként szerepeltem. Nem titok, hogy a Mephistóként és Redl ezredesként ismert német színész, Klaus Maria Brandauer például csak úgy vállalta a Mario és a varázsló rendezését 1994-ben, ha velem forgathat, mert tudta, hogy az én rendezői tapasztalataimra is számíthat.

hvg.hu: Hivatalosan mégis „csak” másodfilmes rendező. Sokszoros Oscar-jelölt sztároperatőrként vagy most, rendezőként nagyobb a gázsiban is számszerűsíthető presztízse?

K. L.: Már nem az első filmes kategóriába tartozom, s a gázsim is elegáns, igaz, amerikai mércével mérve még alsó középkategóriás. Ha rendezőként egy stúdiófilmmel kezd az ember Amerikában, annál nem is kell jobb belépő. A menedzserem szerint ezért még nem is a pénzzel, hanem a következő filmmel kell foglalkoznom.

VAJNA TAMÁS