Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
Jancsó Miklós filmrendező
"Szemtelennek kell lenni, öregem. És még valami. Utána nem szabad betojni..." - ekképp hangzott Jancsó Miklós filmkészítői ars poeticája az 1980-as években. Az 1921-ben Vácott született rendező Kolozsváron tanult jogot, néprajzot és művészettörténetet, de végül a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakán szerzett diplomát 1950-ben, majd nyolc éven át - az első játékfilmjéig - híradó- és dokumentumfilmeket készített. Hernádi Gyula író két évvel ezelőtti haláláig állandó szerzőtársa volt, a duó az 1965-ös Szegénylegényekkel robbant be a nemzetközi élvonalba. A hosszú snittjei okán a mozgókép történetének egyik meghatározó figurájaként számon tartott, Cannes-ban és Velencében is életműdíjjal, itthon pedig két Kossuth-díjjal is megtisztelt Jancsó a rendszerváltás után két évig tanított a Harvardon, majd hosszas hallgatás után 1999-ben kezdte forgatni a mára hatdarabosra bővült filozofikus bohózatsorozatát.
HVG: Az ezredforduló táján az Orbán-kormány dédelgette egy Mátyás királyról szóló kurzusfilm ötletét, amiből végül nem lett semmi. Akkor Szabó István neve is felmerült rendezőként, most ön készül vászonra vinni Hunyadi Mátyást. Csak nem a kultusztárca által 2008-ra meghirdetett Mátyás-év állami forintjaira aspirál?
J. M.: Tudom, hogy nem kapok 1 milliárdot egy filmre, és nem is kérek. Mert ha adnának, bennem azonnal az merülne fel, hogy ezért cserébe kérnek majd valamit. Szóval nem is futnék neki ilyesminek. Ráadásul véletlenről van szó. Berger József producer és egy történész barátja, Várkonyi Gábor keresett meg, hogy csináljak egy Mátyás-filmet. Nehezen álltam kötélnek, aztán mégis írtam egy sztorit. Elég furcsát, amilyet szoktam. De el nem készült filmről beszélni hülyeség. És ha nem lesz belőle film?
HVG: A hatalom és a kiszolgáltatott, lázadni próbáló kisember, illetve a művészet kapcsolatának boncolgatása minden munkájában megjelenik - hol realista, hol allegorikus, legújabban pedig kabaréba illő harsány, odamondogatós stílusban. Most milyen megfogalmazásra készül? Már csak azért is, mert a Mátyás-film Oda az igazság munkacíméből akár aktuálpolitikai üzenetet is kiolvashatunk.
J. M.: Nem kell mindenben politikát keresni, ha van is valami áthallás, az csak azt jelenti, hogy az emberek nemigen tanulnak. Nem tanulnak a történelemből. Aktuálpolitikai kiszólások nemcsak nálunk, Kelet-Európában vannak, de másutt is. Az persze igaz, hogy az elnyomók és a valamilyen módon ellenállók dramaturgiája sokkal egyszerűbb volt a múltban. A szabadság körülményei között már sokkal nehezebb megfogalmazni, hogyan nyilvánul meg a hatalomnak való alávetettség. Manapság ez az ellentét újra alapvetően a szegénységről és a gazdagságról szól. Hihetetlenül bölcs megállapítás, ugye?
HVG: Az átkosban a pénzszerzés is egyszerűbb volt? Külső szemlélő számára olybá tűnik, ön akkoriban arra és akkor kapott pénzt, amikor csak akart.
© Bánkuti András |
J. M.: Máig se tudom, hogy a bolsi időkben miért kaptunk pénzt. A vezetők, élükön a kádári kultúrpolitikát megtestesítő Aczél Györggyel, nem lehettek annyira hülyék, hogy ne értsék meg, filmjeink nemcsak arról szólnak, amit a vásznon látnak, hanem hogy van mögöttük más jelentés is. Valószínűleg azért kaptunk, mert a kultúra támogatása orosz divat volt, amely elterjedt a "béketáborban". Alighanem.
HVG: Ön - az elkészült filmek számát tekintve - nagyon is tudhatott hajózni a cenzúra zátonyai között. Mi volt a titka, amitől látszólag ilyen simán ment?
J. M.: Simán azért nem ment. Erre mondta annak idején Hernádi Gyula barátom, hogy Nyugaton egy filmcsináló egyetlen forgatókönyvvel rengeteg producer között tudott házalni, nekünk meg csak egyetlen "producerünk" volt, ha valami nem tetszett neki, mást kellett kitalálni. Azt pletykálták, hogy Aczél igazából soha nem is látta a mi filmjeinket. Talán azért, hogy ne kelljen véleményt nyilvánítania. Egyszer mégis előfordult, hogy megnézte egyik filmünket, a Magyar rapszódiát. Na, akkor a vetítés után felhívott, és azt mondta, ezzel a filmmel maga ugyanúgy megbuktatja a kulturális minisztert, Pozsgay Imrét, mint Andrzej Wajda a Márványemberrel a lengyel kultuszminisztert. De Pozsgay végül felvállalta a filmet. Korábban csak egyszer fordult elő, hogy kivágattak velünk egy jelenetet, 1965-ben az Így jöttem címűből. A főigazgató megmutatta orosz tábornokoknak a felszabadító Vörös Hadsereget is "szerepeltető" filmet, és ahelyett, hogy azok lelkesedtek volna, kifogásoltak valamit. Szóban kérték a vágást, én meg azt mondtam, hogy adják írásba. Megkaptam a verdiktet írásban, ma is megvan. Őrizzük.
HVG: Azt hogyan érte el, hogy 1971-től közel egy évtizeden át Olaszországban élhetett? Mégiscsak voltak különalkuk?
J. M.: Nem. Nő volt a dologban. 1968-ban a Csillagosok, katonák ment Cannes-ban. Velünk nyitott a fesztivál, aztán a párizsi diákforradalom miatt félbe is szakadt. A zsűriben ott volt Monica Vitti, aki a barátnőjével érkezett. Ők látták a filmet, Vitti barátnője pedig meg akart ismerni. Eljöttek Pestre, aztán nem tudom, mi volt, valószínűleg szerelemféleség, én meg kimentem Rómába. De ehhez nem kellett megalkudni senkivel. Azt tudtam, nem akarták, hogy disszidáljak, ahhoz akkor már túl nagy név voltam. 1989-ben megfigyelőként részt vettem az ellenzéki kerekasztal tárgyalásain. Akkor találkoztam egy magas beosztású, "háromperes" ügyekkel foglalkozó belügyessel, és rákérdeztem: tábornok úr, minket, akik nem is kevesen külföldön dolgoztunk, miért nem próbáltak meg beszervezni? "Mert az Aczél nem engedte" - mondta.
© Bánkuti András |
HVG: Szabó István korábbi beszervezésekor ez a verdikt, úgy tűnik még nem élt. Önnek viszont még azt is elnézték, hogy állítólag Itáliában pornót is forgatott, és abból élt.
J. M.: Se pornót, se reklámot. Amikor 1971-ben Monica Vittivel és Daniel Olbrychskivel Milánóban a La Pacifistát csináltam, a három olasz producer közül kettő reklámban is utazott. Ők akkor dupla gázsiért felkértek, hogy forgassak én is, mondván, Antonioni és Pasolini ezt csinálják - névtelenül, de jó pénzért. Én akkor nemet mondtam, később meggondoltam magam, de azt mondták, hogy most már késő.
HVG: A Jancsó-filmekre Magyarországon mégis azért tódult a nép, mert meztelen női testeket is láthatott.
J. M.: Ezt neveztük mi Hernádival parasztfogásnak. Meztelen nőket akkoriban nemigen lehetett látni Magyarországon. Külföldön is ritkán. Mészáros Márta azzal cukkolt minket a Hernádival, hogy a ti filmjeitekben nincsenek nők, de nem is baj, mert nem értetek hozzá. Erre mondta Gyula, a következőben lesz csaj, de az meztelen lesz!
HVG: Ebben rejlene a nemzetközi szakirodalomban megkerülhetetlennek nevezett jancsói filmnyelv egyik titka?
J. M.: Micsoda kérdés ez!? A nemzetközi szakírók valószínűleg nem erre kapták fel a fejüket. Mire is? Talán a dupla fenekű történetek, talán az akkoriban újdonságnak tűnő kameramozgások, talán a furcsa emberek, talán a különös tájak. A hatvanas évek elején azon gondolkodtunk, hogy nekünk, magyaroknak itt és most milyen különös helyszíneink vannak. Hát persze a puszta. A végtelen síkság. Ha nézed, azt hiszed, szabad vagy, bármerre, bárhova mehetsz. De a puszta is "kétfenekű". Ha üldöznek, és az üldöződ gyorsabb, talán lovas, nem tudsz menekülni. Nagyvárosban, szűk utcákban, kanyargós helyeken könnyebb a menekülés.
HVG: Önt és Hernádi Gyulát állítólag maga Aczél is arra intette, ne forgassák ki a magyar szimbólumokat. Ezek után nem csodálkozhat, hogy közismert liberálisként ma is gyakran idegenszívűséggel vádolják.
J. M.: Anyám román, apám magyar. Az impériumváltáskor, 1918-ban Magyarországra jöttek. Magyarnak neveltek, magyar vagyok. Talán még egy kicsit büszke is vagyok rá. Pedig anyám családja elég nagy, történelmi hátterű oltján család, ha nem is világszám. Ironikus mítosza szerint a família rokona volt Vlad Tepesnek, Mátyás király hűbéresének, a Drakulaként ismert havasalföldi vajdának. De nálunk sosem számított, hogy valaki oláh, magyar, szász vagy zsidó. Elég nevetséges is, hogy attól, hogy liberális vagyok, még ne lennék magyar.
HVG: Ismert, hogy jó barátságban van a legújabb filmes generációval. Hívják szerepelni filmjeikbe, ön is visszahívja őket, láthatóan keresik egymás társaságát.
J. M.: Ebben a műfajban a legfiatalabbak és az amatőrök szállítják az újdonságot. Ma is járok amatőrfesztiválokra, diákszemlékre, igaz, azt látom, hogy a fiatalok zöme a varázsdobozban látottakat utánozza. Ma már a filmnyelv köznapivá vált. Ma a kamera már tényleg töltőtoll, ahogy azt Alexandre Astruc elképzelte a francia új hullám indulásakor. Kapolcson tavaly volt az első telefonfilm-fesztivál, a kamerás mobilokkal felvett mozgóképek fesztiválja. A képcsinálás már olyan, mint az írástudás. De attól, hogy van egy töltőtollam, még nem biztos, hogy Ady Endre leszek.
HVG: Az elmúlt tíz évben készített filmjei láttán úgy tűnik, nem pusztán görbe tükröt tart a világ elé, hanem egyenest vigyorog a hatalmon, a politikán, sőt még a halálon is. A Pepe-Kapa hatos sorozatában rendszeresek a temetések és feltámadások, a legutóbbi opusában pedig mint Marcus Aurelius fekszik a saját halottas ágyán, és egy fiatal rendező kollégája, Mundruczó Kornél eteti szénával. Mikor lett önből humoros filmrendező?
J. M.: Már az 1980-as évek sztorijai is ironikusak. Persze a színészek nem úgy adták elő, mint a Pepe-Kapa-dialógokat Mucsi Zoltán és Scherrer Péter. Nem tagadom, a marháskodás az életkorral is jár. Gyerekként az ember azt képzeli, hogy örökké fog élni, és komolyan veszi magát. Amikor már látszik a vége, akkor megkérdezi: mi is ez az egész tulajdonképpen? Nekem pechem is van, mert sajnos nem vagyok hívő. A hívőknek könnyebb. Én viszont röhögök az egészen.
VAJNA TAMÁS
