Németország! Csupán ez, a német egységet szorgalmazó szó állt a Kölnische Zeitung hófehér címlapján 1817. május 4-én. A sajtótörténet egyik korai cenzúramegelőző akcióját a napilapot akkor birtokló – Napóleon hódításait, kölni polgártársaihoz hasonlóan, felszabadításként ünneplő – Marcus Dumont kiadótulajdonos kezdeményezte. Méghozzá azért, mert az Európát újrarendező bécsi kongresszus 1815-ben Köln városát Poroszországhoz csatolta, ami a vallási és világnézeti sokszínűségéről ismert helybeli sajtó számára a szigorú protestáns cenzúra reguláját jelentette. A Kölnische Zeitung ominózus száma a címlapon túl egy, a zsidó, a katolikus és a protestáns hitelvek egyenrangúságáról szóló cikkel is feszegette az új határokat – olvasható Friedrich Wollmershäuse Újságok és az értelmiség című, a német sajtó történetét feldolgozó 2001-es tanulmányában.

 A cenzúra elleni efféle protestálásokból a sajtótörténet mindmáig nem készített kimerítő leltárt, az említett korai próbálkozást követően a HVG elsősorban az utóbbi évtizedekből talált példákat. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a kiürített címlap mint a sajtó megregulázását célul tűző intézkedések ellen tiltakozó demonstratív öncenzúra főleg az Európa keleti és Amerika déli fertályain dolgozó sajtómunkásoknak kedvelt eszköze, de Olaszország újkori történetében is volt rá példa – derül ki a Riporterek határok nélkül nevű nemzetközi érdekvédelmi szervezet összeállításából. 2008. március 27-én például az összes szlovákiai napilap üres címlappal jelent meg, tiltakozásul a Robert Fico vezette kabinet médiatörvény-tervezete ellen. Kevés sikerrel: az ellenvélemények közlésére is kötelező jogszabályt nem sokkal később becikkelyezték. Azóta a lapok ugyan jó párszor próbálták bíróságon is elismertetni igazukat, a szerkesztőségi gyakorlat mégis inkább az, hogy leközlik a többnyire csupán a kritikai attitűdjüket kifogásoló reakciókat – ám ezt általában a „csak a médiatörvény alapján” fejléc alatt teszik (HVG, 2010. június 19.).

 A sajtószabadság elleni vélt vagy valós támadások, intézkedések okán kifehérített nyitólapok az idén nemcsak a magyar, hanem az észt, a bolíviai és az olasz újságosstandokon is feltűntek. A sort márciusban a balti szigorításokra ekképpen rámutató tallinni Postimees, Äripäev és Ohtuleht hetilapok nyitották, majd a Berlusconi-kormány által bevezetni tervezett szájkosártörvény ellen tiltakozó itáliai La Stampa és La Repubblica következett március 11-én. Bolíviában októberben három országos napilap kérte ki magának – a „Szólásszabadság nélkül nincs demokrácia!” szlogen címlapos közlésével –, hogy Evo Morales elnök a rá jellemző képmutatással az antirasszista törvény értelmében kívánja kiirtani a sajtóból a korrupciót vagy épp az egészségügyi ellátást kritizáló cikkeket.

Nem csak a sajtószabadság kurtítását jelezheti a fehér címoldal. Az amerikai orvosszövetség hivatalos közlönye, a JAMA például 2001 júliusában az AIDS-járvány súlyosságával óhajtotta ilyen módon szembesíteni a szakmai közvéleményt. A Mare című hamburgi életmódmagazin pedig a világtengerek túlhalászása ellen demonstrált hasonló eszközzel – az orgánum művészeti vezetője, Jana Allerding nem mellesleg a legrangosabb német dizájndíjat is elnyerte „kreatív” ötletéért. Kisebb publicitást kapott a Die Welt című berlini napilap, amikor az idén a sajtószabadság februári napját fehér címlappal ünnepelte – az utólagos magyarázat szerint ekképpen jelezte szolidaritását a nemzetközi tollforgató-, illetve klaviatúrapüfölő-társadalom cenzúrát nyögő tagjaival.

 A részben vagy egészben kitakart címlap természetesen a cenzori arzenálnak is egyik alapeszköze – még ha rendre visszafelé sül is el. A sajtótörténeti munkák előszeretettel emlegetik a wroclawi Wieczor Wroclavia című napilap példáját, amelynek 1981. március 20-ai címlapjáról ugyan törölték a Szolidaritás mozgalom sztrájkjáról beszámoló tudósítást, ám a nyomdászok „aknamunkájának” köszönhetően a lap a kézírásos cenzori utasítással és a letiltó pecséttel a címlapján került utcára. A National Geographic 2006-os iráni megzabolázása sem sikerült jobban. Akkor a szóban forgó lapszámot csak úgy engedték forgalmazni, hogy a szerelemről szóló összeállítást a címlapon egy összebújó fiatal párral ábrázoló fotót minden példányon egy fehér lappal leragasztották. A magazin ettől még kapósabb lett.

 Habár címlapon nem került összetűzésbe a hatóságokkal, fehér oldal a tekintélyes brit The Economistban is volt. „Olvasóink ezen a lapon a Kémfogó című, az MI5 egykori ügynöke, Peter Wright által írt könyv recenzióját olvashatják. Kivéve Nagy-Britanniában, ahol a művet betiltották. 420 ezer brit olvasónk ezért ezt az üres oldalt kapja – az ilyen törvény szart se ér.” A nyomdafestéket az eredetiben is csak épphogy tűrő üzenet 1987. augusztus elején jelent meg a recenziók helyén, egy fehér oldalon. Az üres címlaphoz hasonlítható karakán szerkesztőségi állásfoglalásra azért került sor, mert a konzervatív brit kormány sajtóperek tucatjaival próbálta ellehetetleníteni a szóban forgó – számos egykori titkosszolgálati akcióról, egyebek mellett a korábbi munkáspárti kabinet elleni megfigyelésekről is beszámoló – kötetet és annak szerzőjét. Ráadásul külföldön is érvényesíteni kívánva a megjelenítési tilalmat. A hetilap igazát – olvasható Mitchell Stephens amerikai sajtótörténész összefoglaló tanulmányában – végül a brit Legfelsőbb Bíróságnak és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának a londoni kormányzatot elmarasztaló verdiktjei is elismerték.

VAJNA TAMÁS