Miért nézünk mégis horrorfilmeket, miközben borzongunk és undorodunk a képsoraiktól? Mi magyarázza sikerüket elsősorban a fiatal korosztályok körében? Hogyan és miért hatnak ennyire erősen a nézőkre? E kérdésekkel foglalkozik Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor a legfrissebb Pannonhalmi Szemlében.

A szociológus–kulturális antropológus szerzőpár írása egy „kisebb”, egyetemisták és középiskolások körében végzett kérdőíves vizsgálatra és egyetemi kurzusuk keretében végzett kultuszfilm-elemzésekre alapszik. Ők maguk is kiemelik, a vizsgálat egyáltalán nem tekinthető reprezentatívnak; és feltűnően tudós tájékozottságukkal meghökkentőek az idézett interjúrészletek is. Ezzel együtt a tanulmányból sok mindent megtudhatunk a horrorfilmek hatásmechanizmusáról, igaz, nem fogunk nagyon meglepődni.

A válaszok alapján Kapitányék összegezték a rémfilmek legemlékezetesebb képsorainak főbb típusait, azokat, amelyek leginkább megfogták a nézőket. Eszerint az intimszférába betörő erőszak, a védtelenekre zúduló kiszolgáltatottság, az idill és a fenyegetettség kontrasztja, a naturalisztikus ábrázolásmód, élő és halott, illetve az élőlény és a gép egymásba fordulása, a démoni megnyilvánulása az ártatlanban, az öncsonkítás, az emberi test durva pusztulása, a miszticizmus, valamint a váratlanul megjelenő ijesztő dolgok hatottak leginkább a fiatalokra.

De ha ennyi „borzalomra” számíthatunk ezekben a mozikban, egy viszonylag tapasztalt és nem túl „beteges” (szadista/mazochista) ember miért ad ki értük pénzt újból és újból? Szerzőink nyilvánvalóan elsősorban kulturális okokkal magyarázzák „kíváncsiságunkat”.

Túl sok a sötétből

Kultúrtörténeti távlatból nézve egyáltalán nem rendkívüli, hogy bizonyos időszakokban „az emberi lét horizontja elsötétül”. Válságok, háborúk, fenyegetések idején különösen a szociálisan lesüllyedő rétegek és a perspektívák hiányától szenvedő fiatalok válnak fogékonnyá a félelmekre és a szorongásra. (A tehetetlenséghez és halálhoz közeledő idősek minden korban rettegnek.) A védekezésnek két kulturális megoldása dívik: az egyik a rémséges valóságtól való elfordulás, az idillhez, a giccshez való menekvés, a másik a félelmekkel, szorongásokkal kapcsolatos élmények fel/túlfokozása. Utóbbit Kapitányék szerint a „vitális tartalékokkal” rendelkező fiatalok választják inkább. A kifejezést kapott félelmek „felvértezik az embert a félelmek és a szorongások elviselésére, kezelésére, sőt lefokozására” – véli a szerzőpár.

Az, hogy egy ember vagy csoport joggal érzi-e magát fenyegetettnek vagy kiszolgáltatottnak egy olyan világban, amelyben az életminőség soha nem volt magasabb, az emberek sohasem éltek tovább, mint most, már más kérdés. A modern nyugati civilizáció mindenütt jelenlévő tömegmédiája mindenesetre azt harsogja: a világ gonosz és kiszámíthatatlanul veszélyes. És itt nem csak a holtbiztosan magas nézettségre számító, katasztrófákról, bűncselekményekről, járványokról szóló híradásokra kell gondolnunk, hanem az olyan elvileg ártatlan műsortípusoknál is, mint amilyen a természettudományos ismeretterjesztő filmeké. Az ember mint préda; Házikedvenceink gyilkos rokonai; Emberevők; Életveszélyes albérlők; Végzetes másodpercek; Szélsőséges világegyetem; Vacsora a halállal; Kihalásra felkészülni – íme néhány cím az „ismeretterjesztő” csatornák kínálatából.

Túl sok a jóból

Kapitányék felhívják a figyelmet arra is, hogy ellenhatásként éppen a civilizációnkban jelenlévő jólét, a védettség és a relatív biztonság is előhívja a „kellemes borzongás” iránti igényt, és egyre többen válnak veszélykeresővé. Szerintük a divattá vált extrém sportok vagy a harmadik világban vállalt önkéntes munka is erről tanúskodnak. A fiatalok által keresett próbák ugyanis fenntarthatják a küzdelmes léthez való adaptációs képességeket, és az izgalmakat („a kihívást”) keresők adott esetben a nehézségekre is adekvátan reagálnak majd, nem pedig „anyámasszony katonája” módjára.

Kapitány Ágnes és Gábor számos egyéb – gyakran egymással ellentétes – pszichológiai, szociálpszichológiai és kulturális tényezőket ismertetnek, amelyek szintén a horror népszerűségét nagyarázzák. Köztük van a műfaj letagadhatatlan képi szuggesztivitására is, amely eredményesen reagál arra, hogy korunk már egyértelműen vizuálisan túlfűtöttnek tekinthető. A horror agresszív képi effektjei mindig áttörik az képek garmadájával magasra emelt vizuális küszöbünket, „s ezzel fenntartják, edzik és kielégítik a vizuális készenlétet, illetve a váratlan ingerekre való nyitottság szükségletét” – írják szerzőink. Hatásmechanizmusuk ebben felettébb hasonlít a virtuális játékokéra és a pornóéra – teszem hozzá én.

Túl sok a fűszerből

Ha igaz az, mint ahogy Kapitányék állítják, hogy a horror divatának legfőbb tényezője – a világ borzalmas oldala, a testiség és az extrémitások felé fordulás – minden dekadens korszak kísérőjelensége volt, mégis mitől tekinthető másnak, esetleg aggasztónak a mai fiatalok közt dívó horrorláz? Önmagában az életet kísérő, sokszor kitöltő borzalmak kulturális megragadása nem jelenthetne gondot, hiszen az már ott van a gyereknek szánt mesékben is, és ez jól is van így. Csakhogy a vizsgálat válaszadói szerint a horrorfilm olykor visszahat a valóságra, vannak, akiknek mintát ad, cselekedeteiket „befolyásolja–torzítja, szélsőséges esetben még utánzásra is késztet, s ha ez nem is általános, az mindenképpen elmondható, hogy a horrorfilm nemcsak tükrözi egy dekadens kor viszonyait, de fokozza is annak emberellenes tendenciáit” – összegeznek Kapitányék.

Márpedig a műfajjal az is a baj, hogy a világnak valójában hamis látszatát kelti, mert annak borzalmas elemeit nem a valóságos arányaiban ábrázolja, hanem túlontúl sötéten. Ez pedig korunkban, amikor gyakorlatilag megszűntek a kulturális tudások, területek közti határok, és a hírközlésnek köszönhetően korlátlan mennyiségben zúdulhat bármilyen típusú, használati utasítás nélküli tartalom olykor védtelen, a választás szabadságával valójában nem rendelkező közönségcsoportokra is, különösen veszélyes. Nyilván, nem sok fiatal vagy gyerek lehet, aki egyes egyedül csak horrorfilmekből szerez tudomást jó és rossz viszonyáról, kevesen lehetnek olyanok is, akik a vámpírtörténetek alapján alkotnak fogalmat az igaz szerelemről, ahogy a zombik se sokaknak segítenek fellebbenteni a fátylat az élet és halál értelméről; de ha valaki túl korán vagy túl nagy dózisban kapja, a horror nem tud kulturális fűszerként hatni, hanem megcsal és tönkretesz.

(Pannonhalmi Szemle, 2011/1)

Zádori Zsolt