szerző:
Schilling Árpád

Amíg Vidnyánszky kivérezteti a színházi függetleneket, elvtársai a hátán kapaszkodnak pozíciókba. Természetesen állami pénzen, vagyis adóforintokból. Schilling Árpád, a Krétakör művészeti vezetője így látja a Nemzeti új igazgatóját és a nevéhez kötött előadó-művészeti törvényt.

Orbán Viktor rendszerének egyik legszembetűnőbb sajátossága a közösségi célnak hazudott féktelen individualizmus. Röviden: egománia. A rendszerváltás óta eltelt időben még soha ennyi karrierista nem találta meg számítását ilyen rövid idő alatt. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a magyar polgár számára soha sem jelentett morális dilemmát a más kárára való nyerészkedés, a közös tulajdon zabrálása vagy a jövő felélése.

Vidnyánszky Attila abban a pillanatban csapott le az Alföldi Róbert vezette Nemzetire, ahogy a Jobbik kiállt buzizni és zsidózni az épület elé. Szándékait nyomatékosítva számon kérte Alföldin a szerző iránti hűséget, különös érzéketlenségről tett tanúbizonyságot, hiszen ahelyett, hogy megvédte volna ember- és szakmatársát, ráülve a gusztustalan politikai hadjáratra, a törvény által megszabott határidő előtt kívánta lemondatni az akkori igazgatót.

Vidnyánszky Attila
©

Törvényerőre emelve

Vidnyánszkyt zavarta a korábbi előadó-művészeti törvény, amelyet évekig egyeztettek, láthatóan eredménytelenül, mert az ő kiérlelt gondolatait betűszerűen nem tartalmazta a szöveggyűjtemény. Vidnyánszky számára a magyar színház két legfontosabb értéke az államilag támogatott épület és az abban székelő, államilag fenntartott társulat. Mindkét tétel szerepelt az eredeti törvényben, igaz, hogy szofisztikált formában, más egyéb szempontok mellett, részletezve a kortárs magyar színház a törvényi szabályozás szempontjából releváns sajátosságait.

A törvény ugyan nem volt tökéletes, de húsz évvel a rendszerváltás után az első konszenzusosnak tekinthető szakmai fórumként funkcionált, megérte volna kipróbálni, és aztán újratárgyalni. Attila azonban olyan hatalmat kapott, amelyet még soha egyetlen magyar színházi ember sem. Érdemeire való tekintettel (amely leginkább politikai elköteleződése lehetett, hiszen olyan színház-szakmai reputációval, mint amellyel ő, 2010-ben még sok más magyar színházi rendező rendelkezett) teljhatalmat kapott színházi ügyekben, amelyet nem volt rest azonnal kihasználni. Ügyvéd ismerősével, Kriza Zsigmonddal megalkottak egy olyan új törvényt, amelynek egyetlen célja, hogy Vidnyánszky Attila két kedvencét, az állami épületet és az állami társulatot kőbe vésse. Így jött létre egy meglehetősen leegyszerűsített szakmai szabályrendszer, amely kimondja, hogy a magyar színházban van nemzeti (tehát állami) színház, van kiemelt (tehát önkormányzati) színház és van az egyéb színház.

Tekintettel arra, hogy a törvény a teljes előadó-művészeti horizontot szabályozza, meglehetősen elnagyoltak ezek a kategóriák, kidolgozásuk, részletezésük állítólag a mai napig tart. Hogy hol tartanak ebben a szakértők, a fene sem tudja, de Vidnyánszkynak azóta sok más, a magyar színház jövőjét illető feladata is akadt, Kriza Zsigmond pedig érdemei elismeréseként kineveztetett a Fővárosi Nagycirkusz élére, vagyis a törvény atyjai, mint kik jól végezték dolgukat, vigyázó szemüket levették gyermekükről.

A törvényt azóta is rágja a szakmai közélet, lenyelni azonban nehezen sikerül neki. Azt ugyanis nem sikerült végiggondolnia a törvényalkotóknak, hogyan fogják fenntartani a törvény által érintett kulturális intézmények rendkívül összetett, organikus rendszerét, milyen szempontok alapján részletezik az egyes gyűjtőhalmazokat, hogyan specifikálják a különböző művészeti ágakat, hogyan védik a különböző végzettségű művészek és szakemberek jogait, a művészeti élet egészére vonatkozó pályázati rendszerről már nem is beszélve.

Krétakör: Nibelung-lakópark
©

Így jártak a független színházak

Az új törvény egyik legkegyetlenebb és legvisszataszítóbb eleme, hogy eltörölte a független színházak támogatási garanciáját, s ezzel a területért felelős miniszter (Balog Zoltán) kegyeire bízta a kortárs magyar színházművészetet. L. Simon László államtitkár távozása óta tudjuk, hogy mekkora ereje van a retrográd művészetnek Magyarországon. Az Emmi számára egyedül az MMA által képviselt, ideológiai alapú művészet a hiteles. Vidnyánszky Attila, aki maga is az MMA tagja, ugyanezen elvek mentén készítette elő a színházi avantgárd kivéreztetését.

Magyarország legjelentősebb színházrendezői már csak a külföldi megbízásokban bízhatnak, nemzetközi támogatás híján elképzeléseiket képtelenek lesznek megvalósítani az elkövetkezendő években. Ellentétben a törvény megalkotójával, aki dacára annak, hogy a legjelentősebb magyar filmművészek számára ez elérhetetlen volt, Szőcs Géza külön keretéből még filmezhetett is: százmillió forintot kapott önéletrajzi ihletésű forgatókönyvének megvalósítására. A film azonban továbbra sem látható, mert ez az összeg is kevés volt ahhoz, hogy be tudják fejezni az alkotást.

Vidnyánszky törvényét tehát fél év alatt megírták, leegyeztették és megszavaztatták. Ellenállás nem volt, nem is lehetett. Ennyi idő alatt egy ekkora területet átfogó jogszabályt képtelenség korrektül megvitatni, az összes érintettet bevonni lehetetlen, de nem is ez volt a cél. Az egész történet egyetlen valós célja az volt, hogy Vidnyánszky Attila megmutassa erejét, kezébe kaparintsa az irányítást, maga alá gyűrje a teljes színházi szakmát, szőröstül-bőröstül felfalja a korábban – ha nehezen is, de – egymással egyeztető, egymással szolidáris, teljes magyarországi színházi hálózatot.

Főváros a vidék ellen?

Vidnyánszky kedvelt fordulata a vidéki színházak érdekeinek védelme. Azt állítja, hogy mielőtt ő kiállt volna értük, a vidéki színházak elnyomott státuszúak voltak a fővárosi színházi intézményekkel szemben. Az kétségtelen, hogy Magyarország gazdaságilag és kulturálisan is erősen központosított, jól jönne egy szakszerűen kivitelezett, végiggondolt és fenntartható decentralizáció. Ehhez azonban nagyobb körültekintésre és kevesebb hangulatkeltésre volna szükség. Vidnyánszky szándékosan dramatizál, hiszen egyedül ehhez ért.

Uszító retorikájának középpontjában egy kizsigerelt és megalázott – hangsúlyozottan népies, tehát nem polgárias – vidék áll, amely évtizedek óta várja már a felszabadítást. Ahogy Orbán gazdaságilag, úgy Vidnyánszky kulturálisan hozza el a szabadságot a vidéki emberek számára. Hogy a vidéki emberek mit gondolnak saját kulturális felszabadulásukról, arról nem szól a fáma, mert ennek a szabadságharcnak is az a lényege, hogy semmilyen komolyan vehető kimutatást, statisztikát, felmérést nem használ, kizárólag a szabadsághős víziójából tudható meg, hogy mire is volna szüksége a kulturálisan lerongyolódott lakosságnak.

Debrecen, Csokonai színház - egy a vidéki színházak közül
©

Vidnányszky szerint a vidéki embereknek két dologra van szüksége, de nagyon: rengeteg közpénzből (adóból!) fenntartott épületre és társulatra. A lázálomnak legalább annyi realitása lehetne, amennyit egy végiggondolt kulturális program megfogalmaz. Vidnyánszky két és fél éves színházi országlása alatt azonban egyetlen sort sem fogalmazott meg. Számára a színház az színház: olyan épület, amelyben minél több nagyszerű színész, minél több nagyszerű előadást játszik. Az, hogy kiknek, miért, hogyan és meddig, nem bír annyira fontos kérdéssé válni, mint az, hogy miből.

A pénz ideig-óráig megvan, a népnek mostantól egy dolga van: színházba járni. Vidnyánszky számára az sem bír szakmai relevanciával, hogy valamiért a képzettebb vidéki fiatalok mind Budapestre vágynak, és tovább, messze el innen. Vajon miért? Nem szeretik eléggé a színházat? Az hogy lehet? A színház akkor is jó, ha rossz, mert legalább nem televízió és nem számítógép, nem igaz? A színház akkor is nevel, ha csak az ülepüket rázzák a színpadon a nénik és a bácsik, akik szemmel láthatóan nagyon szeretik a színházat, a reflektorfényt, a tapsot, és így tovább. (Az ironikus hangvétel nem a nézőre, kizárólag azokra a színházcsinálókra vonatkozik, akik továbbra sem hajlandók észrevenni a fiatalok tömeges elfordulását a színházaktól.)

Vidnyánszky hátán tehát a siserahad elindult fölfelé

Ritka pillanata a művészettörténetnek, amikor a radikális dilettánsok ilyen mértékben válnak meghatározóvá egy nemzet életében. Vidnyánszky csak kiválókkal dolgoztat, olyanokkal, akik az elmúlt tíz-húsz vagy akár harminc évben szakmájukat alázatosan szolgálták, nagyot alkottak: írtak, tanítottak, rendeztek, játszottak szerte az országban. Talán elég egy nevet kiemelni ebből a társaságból, akit méltán nevezhetek a korszak egyik ikonikus figurájának: Fekete Péterről van szó, a békéscsabai teátrum igazgatójáról. Talán nem is kéjelegnék sokat azon, hogy Fekete eredetileg egy bűvész, bár kétségtelenül kihagyhatatlan részlet ez is. Fekete Péter Vidnyánszky Attila jobbkeze, harcostársa többek között a Magyar Teátrumi Társaságban és a Színházi Bizottságban is. Ami igazán lenyűgöző – és egyben végtelenül deprimáló is –, hogy Fekete Péter lett az a független kormánybiztos, aki Alföldi és Vidnyánszky között a Nemzeti Színház ügyvezetői átadás-átvételét lebonyolítja a következő fél évben. Ez a kutyakomédia mára tehát odáig jutott, hogy az egyik megszerzi, a másik lemenedzseli. Függetlenül, kormánybiztosként.

Íme a legutóbbi, dörgedelmes bejelentés, amelyet Attila a Testnevelési Egyetemen (vajon miért éppen ott) tett közé: „Paradigmaváltás jön, melynek részeként egy igazi, nagy Nemzeti Színházat szeretnénk létrehozni. A Nemzeti egy templom, spirituális, szakrális hely, a nemzet lelkéből született. (…) A Nemzeti Színházat a jobboldali gondolat építette és tartotta életben, a másik fajta gondolat láttuk, mit csinált belőle.”

Egyrészt ugye milyen „másik gondolat”? Alföldié? Jordáné? Schwajdáé? Attila fogalmazásmódja önmagát leplezi le. A paradigmaváltás lényege az, hogy eddig szuverén alkotók álltak az intézmény élén, ma viszont egy olyan pártkatona (bármennyire is tehetséges rendező, ma már csak egy káder) irányítja azt, aki számára evidencia, hogy az épület kizárólag olyan ember kezében lehet jó helyen, aki jobboldali gondolkodású, pontosabban Orbán Viktor bizalmi embere.

Másrészt amennyiben a színház templom, akkor a nézők lennének a hívők? Jó tudni, hogy ha valaki a következő szezonban majd beteszi a lábát a nemzet legújabb templomába, akkor automatikusan hívővé, és spirituális, sőt szakrális események részesévé válik. És tessék mondani, melyik vallás temploma mostantól a Nemzeti Színház?

Harmadrészt, ugyan mi köze a mai jobboldalnak a reformkor nemzeti liberális polgárságához és arisztokráciájához. A Nemzeti Színházat ugyanis a nemzeti liberalizmus eszméje szülte, de ez láthatólag Attilát és tanult kollégáit egy cseppet sem zavarja. Az ilyen lózungok is jól mutatják, hogy mekkora bajban vagyunk. A Nemzeti Színházat egy olyan személy vezeti, akinek tárgyi tudása arra sem elégséges, hogy legalább a magyar színháztörténetben eligazodjon.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
10 év után itt a vége az androidos édességneveknek

10 év után itt a vége az androidos édességneveknek

Az izlandi kormányfő nem fogadja az amerikai alelnököt, mert nem ér rá

Az izlandi kormányfő nem fogadja az amerikai alelnököt, mert nem ér rá

György herceg balettozni fog

György herceg balettozni fog

Photoshoppereknek nem akadály, ami az Audinak igen - ilyen lenne az RS6 szedánként

Photoshoppereknek nem akadály, ami az Audinak igen - ilyen lenne az RS6 szedánként

A felsőoktatás átalakítása minisztériumi személycseréket is hoz

A felsőoktatás átalakítása minisztériumi személycseréket is hoz

Szabad leszel, de magányos is – Ilyen az élet digitális nomádként

Szabad leszel, de magányos is – Ilyen az élet digitális nomádként