hvg.hu: Új novelláskötetében visszaköszönnek a korábbi műveiből ismert középosztálybeli, felső középosztálybeli figurák. Az Átkelés Budapesten alapján úgy tűnt, mintha egyre rosszabb véleménnyel lenne róluk. Ez minek köszönhető?

Térey János: Igyekszem objektív lenni. Inkább arról van szó, hogy ez a réteg került rosszabb helyzetbe. A sors egyébként úgy hozta, hogy nemcsak a középréteg emblematikus figurái szerepelnek a könyvben: tettem egy lépést a megcsúszott kisemberek felé, és ők is tettek felém egy lépést. Ebben a könyvben sokan szerepelnek a periférián élő, törékeny egzisztenciák közül, akik nem föltétlenül jobb, de nem is silányabb jellemek, mint a Protokoll vagy az Asztalizene oligarchái, féloligarchái, sőt. Az Átkelés Budapesten maga az oknyomozás: azt kutatom, hogy ők most miért nincsenek jól. Azonban az oknyomozás nem a szó harsány, sajtóbeli értelmében, inkább mint a tisztánlátás szándéka jelenik meg a könyvben, ami kezdetektől jellemezte az általam írt irodalmat. Legalábbis mindig illúziómentes ábrázolásra törekedtem.

Fülöp Máté

hvg.hu: Mi lehet a megcsúszásuk, a rosszullétük oka?

T. J.: Az biztos, hogy nem lehet mindent a kormányra, a válságra vagy a globális fölmelegedésre kenni. Én minden szinten bődületesen sok hazugsággal találkozom Magyarországon. Lépten-nyomon azzal szembesülünk, hogy talmi figurák tarolnak, ami a médiában nem nagy csoda, de néha a kultúra terepein is. Másfelől teljesen hamis szövetségek, barátságok üzemelnek évekig, cégek és házasságok futnak zátonyra az alapok rossz lerakása miatt. Az Asztalizene hősei az evésbe, az ivásba, a minőségi kultúrát fogyasztó szórakozásba menekülnek. A Protokoll jól fésült figurái pedig, akik egymással többnyire csak a diplomácia letakarított terepein érintkeznek, természetesen a hivatalnokmunkába vagy az életvitelszerű utazásba. Ezeknek az időtöltéseknek egy része szintén álca, paraván, valami helyett van, fájdalmakat fed el. Az új könyvemben is rengeteg csalással találkozunk, annyi különbséggel, hogy itt még többen látszanak meztelenül. Ahogy a kollégáim el szokták mondani, én is elmondom, hogy a könyv minden egyes sztorijának van némi valóságalapja. Még az is előfordulhat, hogy ismerőseink szerepelnek benne, de nem úgy, ahogy a tévében szoktak.

hvg.hu: Miért nem megy nekik az őszinteség?

T. J.: Az önvédelem és a gyávaság miatt. Nem ismerek olyan embert, aki még ne kényszerült volna legalább füllentésre azért, hogy óvja magát, a saját érdekeit. Nagyjából megegyeznek a motivációink: boldogulás a kapcsolatainkban, szakmai érvényesülés, társadalmi előrejutás, üdvözülés. Ezentúl léteznek burjánzó turisztikai, gasztronómiai, szexuális és egyéb kalandvágyak. Néhányan megmásznak nyolcezer méteres hegyeket, és soha többé nem látjuk őket viszont, ha igen, akkor rokkantként. Vannak, akik föltesznek mindent arra, hogy megszerezzenek valakit munkatársnak, barátnak, szeretőnek, férjnek, feleségnek. És belehalnak, vagy belehal a másik. Mindez az ösztönszférába tartozik. Én annyit tehetek, hogy minderről történeteket írok, mert lehet.

hvg.hu: Új kötetének történetei Budapest „ösztönszféráját” tárják föl. Honnan jött az ötlet, hogy nyomozzon a város eddig eltitkolt története és feltáratlan dimenziói után?

T. J.: Budapest legendáriuma mindig érdekelt, nekem állandó múzsa ez a város. Akármennyire sérült és roncsolt, akármennyire rosszkedvűek mostanában a lakói, én nagyon szeretem Budapestet, és elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha elhagyjam. Nem nagyon tudok még egy európai fővárosról, amely valódi középhegységek és erdők mellett még több komoly cseppkőbarlangot és hévizes barlangot is fölvonultat, a város ütőerét jelentő Dunáról nem is beszélve. Szerintem elképesztő extrém és szenzációs dolog az is, hogy a Háros-sziget, ami egy óriási zárt terület a Duna közepén, a középkor óta gyakorlatilag tökéletesen érintetlen. Borzasztóan jól szórakoztam, miközben írtam ezt a könyvet. Mint egy újságíró, úgy szálltam ki terepre. A gyermekkori nosztalgia és a kíváncsiság alapján kétféle helyszínt választottam: egyszer olyat, amit nagyon jól ismerek, másszor pedig olyat, amit addig egyáltalán nem. A bennem elbújt hajdani építész nagyon sok ingatlant és objektumot így ismert meg.

hvg.hu: A novellákban a terepszemle eredményeként, ahogy a kötet mottójában írja, „az a derűs kísértetváros jelenik meg, amelyik alattunk vagy mellettünk létezik”. Budapest valóban kísértetváros lenne?

T. J.: A derűt az elpusztíthatatlan életre és életkedvre alapoztam, a kísértetvárost pedig az említett hihetetlen kamuflázsra, és a városnak erre a kiismerhető paravánjellegére: minden kapu mögött található egy eltüntetni, vagy éppen fölfedezni való titok. Sajátosság, tipikus pesti habitus a portásmagatartás: az embert ahelyett, hogy megpróbálnák kalauzolni, inkább feltartóztatják egy kapuban. Nagyon komoly színészi képességekkel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy elnyerjük egy bebocsájtó cerberus jóindulatát.

Fülöp Máté

hvg.hu: Ha be is enged a cerberus, nagy eséllyel valami sötét titok fog várni ránk.

T. J.: A könyvben valóban van valami noir beütés. Az biztos, hogy Budapesten rengeteg eltemetett színhely fölött járunk, és amikor beköltözünk valahova, nem föltétlenül tudjuk, hogy az a négy fal milyen családi, társadalmi, netán forradalmas vagy háborús eseményeket látott, a hivatal, s ahol dolgozunk, milyen erőszakszervezet székháza volt. Tudjuk, hogy a virágzó romkocsma-birodalom zöme a gettó véráztatta területén van. Legutóbb újra megjelölték a csillagos házakat, szerencsére nem ugyanúgy, mint 1944-ben. Például ez a tudat nagyban megváltoztatja annak az otthonnak a miliőjét, a lakók hangulatát. Az Átkelés Budapesten egy emlékállító könyv is.

hvg.hu: A kötet egyik legemblematikusabb története a Svábhegyen játszódik, amiből kiderül, hogy Budapest egyik legszebb és legnépszerűbb kirándulóhelye a második világháborús rémtettek központja volt.

T. J.: Több éve zajlanak különféle városi sétatúrák Pesten. Én Lénárd Annának köszönhetem a kezdőlökést, hogy megismerhettem a csodás kirándulóparadicsom és elit lakónegyed ismeretlen arcát, úgynevezett tudatalattiját: sötét, eltitkolt, bűnös lelkét. Már a séták előtt volt fogalmam a Svábhegy németek megszállta szállodáinak történetéről, ahová a Gestapo, a német Biztonsági Szolgálat, illetve a magyar államvédelem települt a második világháború alatt. Vagy az ÁVÓ-s „pofozóvilláról” a Normafánál, ahol Rajk Lászlót is kínozták, de utóbbi esetében sokáig én sem tudtam, pontosan melyik épületről van szó. Szerintem nagyon fontos tudni, hogy a budai kitöréskor, 1945 februárjának egyik éjszakáján mi történt ezen a környéken. Vagy a deportáláskor máshol. A Kis-Svábhegyen például, ahol a családommal élünk, állóharc volt. Korábban a távolabbi Széchenyi-emlékkilátó, vagyis a Gloriette lépcsőjén százszámra lődözték a zsidókat.

hvg.hu: Budapest minden ostroma során elesett, és még mindig a helyén áll. Az elpusztíthatatlan Budapest visszatérő motívum a könyvben. Ön szerint miért nem lehet ezt a várost elpusztítani?

T. J.: A magyar igazi túlélő nemzet. Például a polgárságnak mindig maradt egy kemény magja, amelyik túlélte a háború viszontagságait. A polgárság föltámadt és magára talált, csökevényei mellett vannak továbbörökített és változatlan tradíciói is, amit nagyon szeretek. A mindenkori újgazdag csörtetést persze nem. A tartást kommunista módszerekkel sem lehetett kiirtani, pedig Rákosi és csapata mindent megtett ennek érdekében. Másrészt, eltérő léptékben és elánnal ugyan, de ma is rengeteg törekvést látunk arra, hogy a magyar kultúra egyféle legyen. De nem lesz egyféle soha. Ne is legyen.

Fülöp Máté

hvg.hu: A magyar kultúra sokféleségét jól példázza az is, hogy Budapestnek nincs egy nagy, egységes legendája, mint mondjuk az ókori római városoknak. Az új könyvében ezt szerette volna valamiképp pótolni?

T. J.: Budapestnek azért nincs egyetlen legendája, mert nem egyetlen város, hanem huszonvalahány kisebb város összessége. Például Rákospalota egy komplett alföldi mezőváros. Újpest vidéki iparváros. Békásmegyer vagy Aranyhegy falu a hegyoldalban. Budafok pedig egy komplett szőlőváros, a magyar Grinzing. Óbuda az egyik legérdekesebb városrész, ahol barlangokat, mászható hegyet, látható római emlékek garmadáját, Szindbád-nosztalgiát és lakótelepet is találunk, utóbbit sajnos bőséggel. Bécsnek is létezett ókori római elődje, Vindobona, ám erre Bécs teljesen ráépült a középkorban. Óbuda viszont főleg Aquincum mellé. Történetében végigkísérhetjük, ahogy a római köveket bedolgozzák a királynék várába, majd lerombolják azt is, és a kövek bekerülnek polgárházakba. A mai napig vándorolva. Óbuda nagyon sokat épült és súlyosan deformálódott is az elmúlt ezer évben.

hvg.hu: Erre utal a könyvben szereplő Barkács-Magyarország metafora is?

T. J.: Ez nem annyira a mai Magyarországra, inkább a hetvenes évek kádárista buhera-építészetére utal, amikor az állampolgárok kiselejtezett buszokat és vagonokat cipeltek a hétvégi telkeikre, hogy évtizedekig lakjanak bennük. Ez olyan borzasztó vizuális környezetszennyezés, ami végigkíséri az egész gyermekkorunkat, és a jelenkorunkat is. Egyáltalán, a végzetesen rossz ízlés a korabeli házak tömegformálásakor és berendezésekor. Kitörölhetetlen emlék, ahogy a Sokol rádió megnyugtató moraja is.

hvg.hu: Ebből a metaforából is látszik, hogy ez sem egy „puha” könyv. A szótárában mit jelent, hogy kemény könyvként szokta definiálni a műveit?

T. J.: Valóban nincs puha könyvem, maximum puha kötésű. Ez sem az. Nálam a „keménység” azt jelenti, hogy nem fekszem le az olvasónak. Nem szoktam puhábbat írni a saját ízlésemnél, miközben pontosan tudom, hogy milyen jól jönne az olvasónak egy kis cirógatás ezekben a nehéz időkben. Egyrészt nem olyan extrémen nehéz idők, másrészt nemcsak cirógatás kell. Az ébrentartás és a kijózanítás is fontos cselekedetek.

hvg.hu: Szerintem relatíve nehéz időket élünk.

T. J.: Ez kétségtelen. De éppen nincs tatárjárás, nincs itt a Vörös Hadsereg. Én ilyenekkel vigasztalom magam folyamatosan. Egyébként tényleg elég nehéz idők, például nekem is. Bolond lennék kiszínezni őket.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!