szerző:
cz.t.

Kemény évek várnak Magyarországra, még sincs minden veszve – Pándi Balázs a kontinenseken átívelő globális zeneipar rendhagyó, ám keresett hangszereseként, szervezőjeként ugyan képes meglátni a vadromantikát a hazai kulturális-és politikai csatatéren, ám vallja, egy szervilizmusra épülő rendszer ellen nem lehet pusztán nyugatfetisizmussal fellépni. Hogyan lopta el Európa az amerikai álmot? És miért nem bírja a magyar gerinc a hó végét? Interjú.

hvg.hu: Magyar zenészként menni és maradni sem egyszerű. Mikortól nincs választása az embernek?

Pándi Balázs: El kell fogadni, hogy a saját hazádban sosem lehetsz próféta, ehhez pedig első körben reálisan kell látni azokat a körülményeket, amelyekbe az ember beleszületett. Itthon a fejed tetejére is állhatsz, mindig egy hazai, elérhető zenész leszel, akit különösebb erőfeszítés nélkül bárki megnézhet évente három-négy alkalommal. Onnantól kezdve, hogy határon kívülről jössz, a lokális közönség szemében automatikusan megnő a jelentősége, hogy te náluk játszol, így a legjobb, ha lelép az ember, és minél több helyen megpróbál érvényesülni.

Az, hogy egy zenekar felségjelzése pontosan mekkora húzóerővel is bír, persze változó. Annyi bizonyos, hogy nyugaton belül is van nyugatabb és ahhoz kapcsolódó kultusz is, melyre bizonyos szintig példaként tekintenek a könnyűzenei termelők és fogyasztók egyaránt.

©


Azonban még másolni is lehet kreatívan. Miközben egy svéd zenekar például szolgailag le tud koppintani egy amerikai zenekart, a japánoknak Európával szemben megvan az az előnyük, hogy még, ha másolnak is, a kulturális különbségek miatt egyszerűen képtelenek az eredetivel száz százalékig megegyezőt produkálni, így a végén mindig van egyfajta bája annak, mikor érezhető erőfeszítéssel próbálnak másolni. Arról nem is beszélve, hogy egy ideig szerveztem az A38-on japán zenékre specializálódott estéket, és radikálisabb előadókra is fogékonyabbak voltak az emberek, illetve volt egy része a közönségnek, amely kizárólag japán zenéket hallgatott.

hvg.hu: Nívósabb a rendszer vagy egyszerűen jobb az emberanyag például Amerikában?


P.B.: Lényegében Amerikában összpontosul minden: ha átnézel az óceán túlfelére, bemész az első sarki klubba és azt látod, hogy öt ember előtt

Névjegy
Pándi Balázs 1983-ban született, nemzetközi hírű dobos, akit rendhagyó improvizációs játékának köszönhetően az experimentális műfajok és a free jazz elsősoros előadói közt tartanak számon. Pándi számtalan lemezszereplése mellett rendszeresen turnézik Nyugat-Európában, Japánban, Svédországban és az USA-ban is.

játszik egy olyan zenekar, akik Európában a normák szerint - ha épp ők futnának be - megtöltenének egy átlagos koncerttermet. A minőség kiváló, jó kvalitású zenészek írnak jó dalokat, azonban mivel ez az átlag, hatalmas a túltermelés: egymás hegyén hátán vannak a minőségi produkciók, így ott például több szerencse, meg kapcsolat kell ahhoz, hogy kiemelkedj a tömegből. A túltermelésből adódik viszont, hogy komoly a szűrés, nem úgy mint mondjuk Németországban, ahonnan a legnagyobb büntetőosztagokat szabadították rá a kontinensre.
Amerikában épp ezért rettenetesen nehéz zenészként boldogulni, csak az egészen nagy nevek azok, akik meg tudják engedni maguknak, hogy tisztán a zenéléséből éljenek. Ismerek olyan kinti zenészt, akinek úgy van meg épphogy, karcosan a hóvége, hogy közben világsztárokkal dolgozik.

Teljesen más szocializálódás eredménye, hogy Magyarországon eközben rinyálnak a zenészek, hogy húszezer forint alatt nem mennek sehova: kint 5 dollárt úgy nyújtanak át neked, mintha egy teltházas koncert után életed bevételét kapnád. Mert kint lehet jó a koncert akkor is, ha nem kapsz húszezer forintot, lehet jó a koncert akkor is, ha csak három ember van ott. Ehhez vannak szokva.

Európában ezzel szemben, ha valahol kevesen vannak, jön a szervező bocsánatot kérni, én meg mindig elmondom a kis monológomat, miszerint én annak játszom, aki itt van és nem annak, aki otthon maradt és hogy az ég egy adta világon semmi bajom nincs azzal, ha csak tíz ember jött el megnézni egy világvárosban sőt, mivel 13 éve szervezek koncerteket, szoktam engedményeket tenni szervezőknek ilyen esetekben és a pénzem egy részét elengedem vagy visszaadom.

hvg.hu: Az európai klubok többsége a vendéglátásra épít, így, ilyen esetben egyenesen a pultból koppintanak a szervező orrára.

P.B.: Amerikában az Európai rendszertől eltérő modell működik. Ha elmész játszani valahová, ott természetes, hogy példáúl kifizeted amit ettél-ittál. mert a helyek konkrétan abból élnek, hogy te meg a haverjaid fogyasztotok. A hagyományos felfogás az, hogy zenész vagy, tehát amellett biztos van egy polgári állásod, ergo pénzt keresel és azt el tudod költeni: van annyi zenész, akiknek a pultfogyasztására tudnak a klubok építeni. Fontos azért kiemelni, hogy ez a kisebb, körülbelül 500 férőhelyes befogadóképességig nyúló helyekre vonatkozik. Egy bizonyos szint után már ez nem érvényes. Elég vicces volt például, amikor 4 nap Hilton King Size Room után a következő turném nyitóállomásán egy macskahúgyos kanapén kellett aludnom, miközben a szervező nyitott szájjal üvöltve horkolt mellettem egy fotelben, a zenekarának a dobosa, meg rángatózott, mert elvonási tünetei voltak.

Ennek a teljes ellentettje amikor átjön Európába egy olyan amerikai brigád, amely a saját szülővárosától száz mérföldnél messzebb nem játszott még koncertet és emberibb  körülmények között végzik a dolgukat nap mint nap. A szállás, étel, ital szentháromság  biztosítása Európában teljesen természetes, náluk nem. Kint megkapod a jegybevételt a kapuból, aztán ha valaki jófej, beenged a nappalijába, hogy aludj a földön, ha nem akkor alszol a klubban vagy a kocsiban.

©


Ami az én szempontomból érdekes és amit a saját bőrömön tapasztalok, hogy mióta rendszeresen járok amerikai városokba zenélni, kaptam egyfajta kreditet Európában. Így több a lehetőség, és más lehetőségek vannak, mint pár évvel ezelőtt. Egy koncertkritika a New York Timesban, vagy egy közös fotó stúdiózás közben olyan zenésszel, aki nem nagyon jár még Európa nyugati részein se, egyfajta jópontnak számít, aminek a birtokában a szervezők sokkal inkább tekintenek az emberre tényezőként, mintha csak a kontinensen belül próbálkozna.

hvg.hu: Mennyire vagyunk európai publikum?


P.B.: Közönség szempontjából nincs annyira kardinális eltérés tengeren innen és túl közt, a legszembetűnőbb, hogy amíg itthon egy Lajkó Félix koncert után tizenöten beírnak a vásárlók könyvébe, hogy egyesek miért beszélgették végig a estét, addig mondjuk Lengyelországban lábujjhegyen csapolják a sört a pultban, eltelik tíz másodperc az utolsó hang és a vastaps között és a kiállásoknál sem kezdi el csapkodni a tenyerét valaki a hátsó sorban. Amikor a Kilimanjaro Darkjazz Ensemble-vel turnéztunk, játszottunk Budapesten is. Ötszázan lejöttek, én a dobok mögül hallottam, ahogy az első sorban valaki a Barcsay utcai albérletéről beszélt a halkabb részeknél. Rá két nappal Varsóban jártunk, ahol kiesett a dobverő a kezemből, és berepült az első sorba. Mivel elektromos dobon játszottam, nem vittem csere dobverőt, és egy pár percig úgy éreztem magam, mint a Def Leppard dobosa, amíg végre találtam valakit aki nem becsukott szemmel volt elmélyedve a zenében és tudott szólni a lánynak aki csukott szemmel szorítótta magához a dobverőt, miközben hallgatta a zenét.

Ettöl függetlenül elég nagy tiszteletlenség, amikor általánosságban lebunkózzák a magyar közönséget, mert van sok fogékony ember, aki érdeklődik az új dolgok iránt, mindig megjelenik a koncerteken és nem akar ügyeskedni, vagy feliratkozni a vendéglistára mert kitalálta, hogy ő annyira fontos ember, hanem racionálisan belátja, hogy a belépőkből sem a zenészek, se a szervező nem fog Subarut venni, hiszen mindannyian a túlélésért küzdünk, beleértve a hallgatót is, mert a legtöbb ember bekattanna zene nélkül.

hvg.hu: Meddig megy el a magyar, ha koncertjegyről van szó?


P.B.: Ez vegyes. A probléma inkább az, hogy mikor a jegyárak mellett pro és kontra érvelnek, általában elhangzik a klasszikus sörös példa, miszerint hány korsóra váltható át a belépő ára. Azt ellenben senki sem hangoztatja, hogy mennyi sör jönne ki abból, ha kiszoroznánk azt az időt, amit a szervező stáb azzal tölt, hogy este megvalósuljon egy koncert. Hordókról beszélünk!

Az embereknek örülniük kellene, hogy hozzájárulnak 1500 forinttal, hogy létrejöjjön egy koncert. Ha beleadok,  akkor lesz valami, ha nem akkor meg a helyén semmi sem lesz és elszegényedünk kulturálisan. Persze itt nem csak a közönség a ludas: más országokban nem sújtja ekkora teher a kultúrát. Az általános 10% helyett alkalmazott 27%-os áfa szimpla pofátlanság. De addig amig az országot irányító emberek X-Faktor döntőkre járnak, meg életük legnagyobb zenei élménye az Abba musical - és akkor még csak nem is a legműveletlenebbekről beszéltünk – nem csoda, hogy itt tartunk.

hvg.hu: Lenne megoldás?

P.B.: A zenészeknek össze kellene állniuk, hogy csökkentsék az adót és nem az egyénekre megállapított támogatásokon tépelődni, mert előbb-utóbb úgyis jön egy másik galéria, akiknek megint más haverokat kell tömni, viszont ha ezt keresztülvinnék, és sikerülne tartani, hosszú távon jót tenne mindenkinek, még a nemzeti rockereknek is. Sőt, még az államnak is jó lenne, hiszen egy ilyen húzással elkezdhetné kifehéríteni ezt a szegmenst. Az Artisjusnak fizetett pénzzel együtt a belépők egyharmadát be kell dobni közösbe úgy, hogy azon felül, még mondjuk megállapodástól függően terembérletet is kell fizetni, és így mindenki ott próbál okoskodni, ahol lehet.

hvg.hu: Tényleg csak az adóterhek indukálják sokak szürkezónában való ügyködését?

P.B.: Részben. Ugye vannak támogatások, de én például nem fogom égetni magam azzal, hogy ugyanott kilincselek pénzért, mint az olyan emberek, akik minden lehetséges alkalmat megragadnak, hogy fényesre nyaljanak pár bürokrata segget, hogy aztán elmondhassa magáról, hogy a zenélésből él. Vagy olyan emberek “döntsenek” meg véleményezzék a zenémet, akiknek a zenei műveltsége vetekszik egy eszkimóéval. A repülőjegyeimet megoldom úgy, hogy olyan kiadóval dolgozom együtt, ahol ez még pont belefér, ha felvétel van.

Ezen túl meg reggel felkelek, lezuhanyzom, megiszom a kis kávémat és másfél órát utazok a munkahelyemig szinte minden nap, majd ugyanennyit vissza, és még ha idén nem is volt több szabadnapom háromnál, próbálok balanszírozni munka és zene között. Annyi azonban bizonyos, hogy inkább töltöm az időmet az Index video rovatában, ahol a kollégák egyben barátok is, minthogy valami baromarcúnál rázzam a kilincset, meg úgy beszéljek a zenémről, ahogy nem akarok.

©

Amennyire látom, zenészként boldogulni durvább, mint elmenni dolgozni, mert napi 8 órát biztos, hogy végiggörcsöl az ember azon, hogy miből eszik másnap. Én akkor már inkább elmegyek és megpróbálom azt az időt valami hasznosabbal eltölteni. Először elkezdtem újra pultozni és bár a pultozás csak pár hónapig tartott a Központ nevü helyen, ezalatt mégis nagyon sokan jöttek oda, hogy mennyire durva és szomorú, hogy nekem így kell pénzt keresnem. Az egyik, hogy ezek az emberek egyszer se mondták, hogy vennének a lemezeimből, pedig mondjuk két eladott CD árából ha az ember okosan beosztja pár napig el lehet kajálni.

Másik meg, hogy egyáltalán nem volt ezzel semmi gond, sőt kifejezetten segített abban, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a valósággal. Ha mondjuk két teltházas koncert között mosolyogva ki kell adnod egy cappucinot éjjel kettőkor s mikor gőzölöd a tejhabot nem káromkodsz, hanem azt mondod, hogy tessék, egészségedre, akkor még rendben vannak a dolgok.

hvg.hu: Már nem státusz a művészi egzisztencia?

P.B.: De. Viszont ez mindenkinek a saját döntése, hogy ezért a státuszért beáldozza-e a mentális épségét, a kapcsolatait, barátságokat. Óriási zenészklisé, de nekem is volt egy idő az életemben, amire nem vagyok a legbüszkébb, és nekem speciel az segített, hogy beálltam dolgozni és láttam, hogy halad valamerre az életem és nem a falat bámultam. Ha az ember lemezeladásokra vár, akkor éhenhal. A zenészek akikkel játszom hiába nagy nevek, ettől még az amit csinálunk nem lesz automatikusan népszerű. Nemrég a Faith No More basszusgitárosával közös zenekarommal turnéztam, és sokan meglepődnének, ha elmesélném helyenként mekkora közönségnek játszottunk. De ezzel se neki, se nekem nem volt problémám.

hvg.hu: Akadnak, akik a lemezipar reneszánszában komoly túlélési potenciált látnak.


P.B.: Köztudott, hogy még a legnagyobb kiadók is lehúzták régen az előadókat és ezt az előadók gyakran el is panaszolták, főként mikor már nem kötötte őket semmiféle szerződés. A korszak maga lezárult, azonban hozományaként a nyakunkon ragadt a mentalitás, hogy miért fizessek 15 eurot egy lemezért, mikor a pénz úgyis egy szivarozó, hatvanas, öltönyös, üzletembernél fog kikötni?

Pedig ma már korántsem erről van szó. Manapság - kispéldányszámú - kiadót ugyanazok az emberek működtetnek, akik épp olyan fanatikus rajongók és ugyanolyan anyagi helyzetben vannak, mint azok, akik a lemezeket veszik. Ezek az emberek nem vállalkozásként tekintenek a saját kiadójukra, ezért mi sem tekinthetünk rájuk úgy, mint vállalkozókra. Iránytűszerepük van, azzal pedig mikor az emberek azt mondják, hogy márpedig én nem fogom tömni a kiadó zsebét, akkor valójában az előadón túl egy olyan valakit lehetetlenítenek el, aki ugyanolyan egyszerű zenerajongó, mint ők maguk.

Nem arról van szó, hogy vegyél meg minden lemezt, ami tetszik, de ha minden ember csak havonta egy-két lemezt vásárolna, már az összes vidáman eléldegélne, több zenekarnak lenne lehetősége kis kasszából finanszírozni stúdiózást vagy egy küföldi turnét és ha valaki csak úgy tud működni, hogy kizárólag a zenélésre koncertrál, akkor erre megvan a lehetősége, és maga dönti ezt el, és nem a közönség fogyasztási szokásai.

hvg.hu: Mégis mire kellene fókuszálniuk a magyar zenészeknek?

P.B.: Nemrég zsűrielnök voltam a Talentométeren, ahol a fellépő zenekarok mindegyikére lejött egy-egy csapat ember, a döntőkor, az eredményhirdetés miatt viszont tele volt az A38. Ott a záróbeszédben is ezt emeltem ki, hogy mennyire fontos, hogy egymásra is figyeljünk. Sokszor tévesen azt hiszik az emberek, hogy a legjárhatóbb út, ha csak a saját közegükben maradnak és minden hatást kizárva alkotnak. A Black Flag, vagy a Minuteman turnébuszában Albert Ayler bömbölt és nem csak a Damned, ahogy Thelonious Monk, Pharoah Sanders is aludt lépcső alatt, vagy földön, ahogy tették ezt a Black Flag tagjai. Sokkal több közös dolog van különböző szubkultúrák között, mint azt hinnénk és éppen ezért fájdalmas azt látni, hogy tehetséges zenészek levegőnek nézik egymást.

Azonkívül tudom, hogy ez anyagi kérdés, de a zenészek teljesen megvannak elégedve azzal, hogy ők is letöltenek mindent ingyen, amivel egy rossz példát állítanak fel, valamint erősítik azt a tévhitet, hogy minden fent van az interneten, ami óriási tévedés. A zenék többségéért még mindig el kell gyalogolni egy lemezboltba és addig lapozgatni, amig vízhólyagos lesz az ember lemezlapozgatóujja és akkor abba már bele se megyek, hogy ha valami blogon, meg is találod, amit keresel, annak milyen a minősége, hogy a cintányér úgy szól egy gyengébb mp3 esetében, mint amikor a Demszky tejet szürcsöltem általánosban.

hvg.hu: Hogyan tolódhatna el ez az értékrend?

P.B.: Azokban az országokban virágzik a kultúra ahol az emberek és az állam nem koloncként tekint rá, hanem mint egy olyan dologra, amit igenis érdemes megőrizni. Szerintem ennek a kormánynak a legnagyobb vicce, hogy mindent megpróbál eltiporni, ami szerinte nem kultúra és közben meg konzervatívnak hivatja magát. Nem akarok pártpolitikai kérdésekbe belemenni, mert alapvetően hányok mindenkitől, aki öltönyt hord és nem temetésen van, meg nem gondolom, hogy az előző vezetés sokkal jobb lett volna, de az kétségtelen, hogy az előző kormány alatt mindenki békében ellehetett, most viszont odafent előhúzták azt a lapot, hogy aki nem nyal, azt el kell lehetetleníteni.

Ezen pedig az sem szépít, hogy morzsákat odadobnak azoknak is, akiknek kínos lenne nem adni, csak azért, hogy mondhassák, mi támogatjuk őket is, ez pártatlan kultúra. A sokszínüség felé tolódás egyre távolibb ábrándnak tűnik, amikor csak az kap kiemelt támogatást, aki nemzeti színű szalaggal alaposan körbetekert giccsben gondolkodik, így annak, akit nem támogatnak még azt a pénzt is a megélhetésre kell költenie, amiből egykoron a saját fejlődésére is jutott volna.

Persze, egy kormánynak mindig az az érdeke, hogy azoknak a belső embereknek, akik hatalomra juttatták, meghálálja a szolgálatot pozíciókkal, meg pénzzel. Egyre jobban kivérezteti a válság is az embereket, nem engedheti meg egy kormány magának, hogy egyszerre tömje a saját haverjai és az előzők zsebeit is, úgyhogy most van annak az ideje, amikor megtanulunk alkalmazkodni a körülményekhez, és szarni ezekre az alakokra.

Egyszer kiköltöztem egy időre Rómába egy olasz zenekar miatt. A basszusgitáros túlságosan megszerette a heroint, aminek az lett a vége, hogy nem lettem kifizetve. Száz euróba kellett kapaszkodnom két hétig: dönthettem, hogy két napig étteremben eszek, mert én művész vagyok, engem megillet a fehér abrosz, ehelyett megkérdeztem a helyiektől, hogy mi a legolcsóbb legalapabb étel, és aznap este már Aglio e Olio-t vacsoráztam, ami nem más, mint fokhagyma, olivaolaj és tészta. Két hétig ki tudtam így húzni. Most egy darabig Magyarországon is mindenkinek olajos tésztát kell ennie, aztán előbb utóbb úgyis eltakarodnak ezek és csak egy kellemetlen lidérces álomként fognak az emlékezetünkben élni.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Básti Juli: A megalázottság megöli a tehetséget

Básti Juli: A megalázottság megöli a tehetséget

Eladó egy 7 literes motorral szerelt szuperritka bálna Merci

Eladó egy 7 literes motorral szerelt szuperritka bálna Merci

Nagyon ráfázhatnak a fiatalok a globális felmelegedésre

Nagyon ráfázhatnak a fiatalok a globális felmelegedésre

Puttonyában minden jó: teszten a Peugeot 508 kombi

Puttonyában minden jó: teszten a Peugeot 508 kombi

Ésik Sándor: Handó ment, a baj maradt

Ésik Sándor: Handó ment, a baj maradt

Színháztörvény: Hollik szerint az állam mondaná meg, ki legyen az igazgató

Színháztörvény: Hollik szerint az állam mondaná meg, ki legyen az igazgató