Újra a mozikba költözik a Halál
Forradalmasította a horror és a sci-fi műfaját, évekig vitatkoztak arról, hogy miről is szólhat valójában, és még 35 évvel a bemutatása után is ugyanolyan zsigeri élményt nyújt. Miért válhatott a filmtörténelem klasszikusává az első Alien-film, A nyolcadik utas: a Halál, és milyen apró döntések vezettek a közel tökéletes végeredményhez?
A nagy filmklasszikusok készítésének története mindig az apró, szerencsés egymásra találások sztorija is egyben. A 35 éve a mozikba került Alien, azaz a A nyolcadik utas: a Halál rendezője, Ridley Scott szerint is azért lett ekkora sikertörténet, mert a színészek, az operatőrök, a jelmez- és díszlettervezők, egyszóval minden filmben dolgozó ember a legjobbját nyújtotta. A filmmel Scott a direktorok élmezőnyébe katapultálta magát, és bár későbbi karrierje során sokszor rendezett bántóan rossz filmeket (csak egy elrettentő példa: G.I. Jane) is, azt senki sem meri megkérdőjelezni, hogy az Alien korszakalkotó mozi, mely mind a horror, mind a sci-fi műfajáról élő képet alaposan átformálta.
Újra mozikban a Halál
Magyarországra az akkor még szokásos, kétéves késéssel jutott el a film, így a magyar nézők először 1981-ben tántoroghattak ki a látottaktól megbabonázva a mozikból. Most a különleges produkciókra szakosodott Pannonia Szórakoztató Kft. (ők forgalmazzák Magyarországon a Globe színház előadásait, és ők hozzák majd be az Egy nehéz nap éjszakáját is hazánkba) forgalmazó jóvoltából újra széles vásznon élvezhető a film 2003-as rendezői változata.
Hogy mennyire nem egy poros klasszikus előszedéséről van szó, azt jól jelzi, hogy a mostani vetítéseken a teremben tapasztalható kezdeti felszabadult hangulat a végére feszült figyelembe fordul át – hiába ismeri mindenki kívülről a történetet. Moziüzemeltetői és forgalmazói szempontból is tanulságos a kezdeményezés: úgy tűnik, ezzel a módszerrel igenis visszacsalogathatók az emberek a mozikba, legalábbis a nagyon gyors ütemben fogyó jegyek ezt sejtetik. De miért is kapkodják el a jegyeket egy 35 éves filmre, mikor a korabeli sci-fi kellékek normális esetben csak mosolyt csalhatnának a nézők arcára. Mit tud az Alien, amit ebben a műfajban azóta csak keveseknek sikerült elérni az elmúlt három évtizedben?
B-mozinak indult, örök klasszikus lett belőle
„Már leszerződtem a Foxszal, és a stúdió vetítőtermében ültem, épp a Texasi láncfűrészes mészárlást néztem, mert még előtte soha nem láttam ezt a filmet. Gyerekkoromban ugyanis a szüleim nem engedték, hogy horrorfilmeket nézzek, ők ezt a műfajt egy kalap alá vették a pornóval. Szóval ott ülök a teremben, és a producer, Walter Hill sétált be egy nagy pohár kólával és egy hamburgerrel: »Miért nézed ezt a filmet? Mi dolgod neked ezzel?« – kérdezte. A film végén azt vettem észre, hogy a kólája és a hamburgere is érintetlenül pihent a kezében” – sztorizott egy interjúban Ridley Scott, és ma már egyértelmű, hogy az Aliennel ő is a Láncfűrészeshez hasonló, a nézőt mindvégig a moziszékbe szögező filmet akart csinálni.
Volt még más inspiráció is persze: Scott a 2001: Űrodüsszeiát és a Csillagok háborúját említette meg, mint két fontos előképet, amelyekből néhány elemet saját filmjébe is átemelt. Nem nehéz kitalálni, miket: Kubrick űroperájának kimért tempója például az Alien első felében köszön vissza. Bár a történet akciódúsabb részét megelőző felvezetést Scott később a rendezői változat készítésekor átszabta és kicsit meg is kurtította, sokan máig ezt a valódi akciót lassan felvezető ritmust tartják a film fő titkának. Voltaképp a film feléig szinte alig történik valami, mégis zseniális, ahogy a klausztrofób és baljós hangulat lassan a szereplőkkel párhuzamosan a nézőkre is rátelepszik.
A legendás filmkritikus Roger Ebert is a film tempóját tartotta az Alien egyik fő erősségének. „Kihasználja az idejét. Várakozik. Teret hagy a csendnek” – fogalmazott 2003-as írásában Ebert, aki hozzátette, a későbbi, gyengébb horrorfilmek elfelejtették azt, amit már Hitchcock is tudatosan alkalmazott. A nézők nem az akciót, a vért és az erőszakos jeleneteket élvezik, sokkal inkább a felvezetés, a várakozás miatt kísérik feszült figyelemmel a cselekményt.
Jó kezekbe került az alapanyag
„Mielőtt az Alien forgatókönyve hozzám került volna, azt hiszem, már hat rendező nemet mondott rá. Nem tudom, miért utasították vissza (…), engem azonnal megbabonázott a könyv egyszerűsége, történetvezetése és a benne rejlő energia ” – nyilatkozott az első találkozásról a rendező. Ez a bizonyos forgatókönyv persze rengeteg finomításon esett át, mielőtt a Fox stúdió elküldte azt az akkor még filmes körökben alig ismert Scottnak.
A forgatókönyv első változata Dan O’Bannon és Ronald Shusett nevéhez fűződik, akik addigi filmterveiket gyúrták össze, majd ebből született meg a Star Beast nevű forgatókönyv, amelyet csak később neveztek át a többértelmű Alienre. A könyvben végül a Fox kötelékébe tartozó David Giler és Walter Hill látott fantáziát, de még rengeteget módosítottak (pl. az ő ötletük volt, hogy az űrhajó egyik utasa robot legyen) a történeten, ami később némi összetűzéshez is vezetett az írók között.
A Star Wars óriási sikere előtt azonban a stúdiók nem igazán rajongtak a sci-fikért. Olcsó, B-kategóriás szórakoztató műfajnak tartották, de a Csillagok háborúja óriási sikere után hirtelen mindenki űrben játszódó filmet akart készíteni. Így az eredetileg elég szűkösre szabott négy és fél millió dolláros büdzsét végül nyolc és fél millióra emelte a stúdió, ami azonban akkoriban sem számított kimagasló összegnek. Így ma már kijelenthető, az Alient nem a rászánt pénz tette kimagasló alkotássá.
Scott viszonya a film zenéjét szerző Jerry Goldsmith-szel sem volt zökkenőmentes, de a végeredmény a rendező szerint minden várakozását felülmúlta. „Karrierje egyik csúcspontjának tartom az Alienhez írt zenéjét. Ha nem sikerült volna ilyen jól a filmzene, biztosan nem hagytam volna olyan hosszúra azokat a jeleneteket, amelyekben semmi sem történik” – dicsérte Scott a később még rengeteg filmben közreműködő Goldsmith teljesítményét.
Hogy nézzen ki az idegen?
A legnagyobb kérdés azonban még csak ezután következett: hogy nézzen ki az idegen? „Amikor először bementem a Foxhoz, volt ott egy könyv, H.R. Giger A Necronomicon című albuma. Miután vetettem rá egy pillantást, abszolút meg voltam róla győződve, hogy ez a művész kell a filmemhez” – nyilatkozta Scott, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a svájci alkotó szerves és mechanikus elemeket ötvöző, sötét tónusú képeit már korábban felfedezte magának a filmstúdió. Mivel azonban a nagyszabású, Jodorowsky-féle Dűne filmterv befuccsolt, a nemrég elhunyt különc művészt, Gigert végül az Alien látványvilága tette világszerte híressé.
Giger gonosz kreálmányai és vizuális koncepciója nélkül az Alien aligha keltett volna félelmet az emberekben. Persze, nem csak a svájci szürrealista víziója érvényesült a filmben, az Alien látványvilágára bevallottan a francia képregényművész Jean Giroud Moebius rajzai is nagy hatással voltak.
A film egyik legemlékezetesebb jelenetéhez is egy olykor hátborzongató alakokat festő művész, az ír Francis Bacon egyik alkotása (Three Studies for Figures at the Base of a Crucifixion) adta az inspirációt. Az úgynevezett "mellkasrobbantó" jelenetben, az egyik űrhajós, a John Hurt által megformált Kane mellkasán keresztül lép először színre a még kifejletlen "Alien-bébi". Giger szerint Scott épp Bacon egyik festményéhez hasonló élőlényt akart ebben a jelentben, hatalmas szájjal és fogakkal, mindenféle végtag nélkül.
A film látványosabb részeinek realisztikusságáról sokat elmond, hogy a korai vetítések során olyan is előfordult, hogy a nézők hátrébb ültek a vászontól, annyira félelmetes volt számukra a film néhány horrorisztikusabb eleme. Giger és a látvány- és jelmeztervezők remek és minden részletre kiterjedő munkát végeztek, de volt még egy apró trükk, ami miatt az Alien még ennyi idő elteltével is félelmet ébreszt nézőjében. A rendező nem mindig avatta be a színészeket, és ők olykor nem is tudták, mi fog történni az adott jelenetben, így a vásznon többször is az eredeti, színészi játéktól mentes reakciókat látjuk.
Értelmezési viták és a film utóélete
Ma már szinte elképzelhetetlen lenne, hogy egy addig mindössze egyetlen játékfilmet rendező tehetség és pár alig ismert színész ekkora lehetőséget kapjon. A 70-es évek azonban kedvező időszak volt az amerikai filmgyártás történetében, sok olyan projekt (Az ördögűző, A cápa, Csillagok háborúja) valósult meg, amelyek manapság aligha mennének át a hollywoodi szűrőkön, vagy legalábbis a stúdiók biztos nem fiatal tehetségekre bíznák a rendezést. Ridley Scotthoz hasonlóan a főszerepet alakító Sigourney Weaver sem számított jegyzett névnek fontos filmes körökben az Alien bemutatása előtt.
A határozott és erős nőt alakító Ripley karaktere a 70-es években még abszolút újdonságnak számított a mozik közönségének. A forgatókönyv korai verzióiban még férfi játszotta volna az utolsó túlélőt, de az, hogy a készítők végül női főszereplő mellett döntöttek, telitalálatnak bizonyult. Azóta persze már sok Ripley-hez hasonló karaktert láthattunk a vásznon, legutóbb Sandra Bullock a Gravitációban alakított emlékezeteset egy hasonló szerepkörben.
Az Alien sikerét és az akkori közhangulatra gyakorolt hatását jól illusztrálja, hogy értelmiségi körökben még vita is bontakozott ki arról, hogy vajon milyen rejtett jelentésrétegek fedezhetőek fel a filmben, és miért pont egy nő marad életben a film végére? Elismert egyetemi oktatók és véleményformáló gondolkodók publikáltak értekezéseket arról, hogy miről is szól a felszín alatt az űrhorror. 1980-ban a Science Fiction Studies folyóirat teljes számot szentelt a filmnek, és innentől kezdve nem volt megállás, sorra érkeztek a merészebbnél merészebb interpretációk, főleg, hogy a film még további folytatásokat is megélt. Az Alien-univerzum így feminista allegóriaként, anya-meseként, és abortusz-példázatként is értelmet nyert.
Barbara Creed nagy vitát kavaró 1986-os esszéjében például amellett érvelt, hogy az Alien több jelenetében is a férfi tudatalatti félelmei jelennek meg a női testről és a születésről. Creed szerint a film folyamatos világrajövetelek sorozata: elsőként az űrhajó legénysége ébred a hibernációból, aztán az ismeretlen űrhajóroncsban talált tojásból és Kane mellkasából is egy bizarr, félelmet keltő képződmény születik.
Mások szerint az Alienek viselkedése, és az a tény, hogy csak egy másik gazdatestben képesek kifejlődni, ami aztán születésük után el is pusztítanak, a kor egyik fő félelmét, az emberi testet belülről emésztő rákos megbetegedést szimbolizálta. Sokan állították párhuzamba Scott filmjét egy másik jelentős horror-rendező, David Cronenberg egyik korai klasszikusával, a ’75-ben bemutatott Parazitákkal, ahol az emberi testet ugyanúgy belülről pusztították el az ismeretlen teremtmények.
De persze a politika sem maradhatott ki a különböző értelmezésekből. Az első filmben egy végig csak „a cégként” emlegetett hatalom irányítja a háttérből a cselekményt. A későbbi részekben még inkább előtérbe került a Weylan-Yutani cég hideg gonoszsága, így sokan a kapitalizmus profitéhségének szimbólumát vélték felfedezni a vállalatban. Való igaz, az űrhajó központi számítógépének válasza, miszerint a küldetés érdekében „a legénység feláldozható”, a 70-es évek paranoid hangulatában különösen összekacsintásokra adhatott okot.
Ridley persze, egy okos filmrendezőhöz méltóan, elzárkózott mindenfajta értelmezéstől, szerinte az Alien-sorozat első része egy végtelenül egyszerű történet, egy héttagú legénységről, akiket egy kivétellel elpusztít egy idegen, szuperintelligens élőlény. Bár elnézve Scott legutolsó rendezését, az Alien előzményfilmként beharangozott Prometheust, a rendező és a forgatókönyvírók ott sem fukarkodtak az elvarratlan szálakkal és a sokféleképp értelmezhető epizódokkal.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
