Fazekas István
– Provokatív jelmezben debütált Vidnyánszky Attilánál a Johanna a máglyán Hordók anyja szerepében. Az előadás a vizuális orgiájával, az európai parlamenti képviselőket gúnyoló nyílt aktuálpolitizálásával keltett feltűnést. Mi az a határ, ameddig színészként vállalhatónak tartja a rendező ízlésvilágát, szellemiségét?
– Nem szeretek szélsőséges dolgokban részt venni. Mindig zavarba jövök, amikor túl markánsan van megfogalmazva valami. Lehet beszélni aktuálpolitikáról, sőt kell is, mert a színháznak muszáj reflektálnia arra, ami történik. Ebben az előadásban ez nem tűnt számomra kellemetlennek, csak éppen nem tartottam feltétlenül fontosnak. Nevesítés nélkül is szólhatna arról, hogy mindig létezik olyan hatalmi kör, amelyik dönteni akar jóról és rosszról, jelen esetben Johannát a máglyára küldi. Mellesleg onnan jött a rendezői ötlet, hogy a szerző, Paul Claudel is megnevezte korának politikusait. Amikor egy színész elkezd egy munkát, nagyjából ismeri a rendezői koncepciót, de még nem látja a kész produkciót. Ez egy bizalmi helyzet. Bízom a rendező ízlésében, arányérzékében.
– Bizalmának az is tétje volt a kiélezett kultúrpolitikai helyzetben, hogy óhatatlanul besorolják a „másik” táborba.
– Nem kellene nagyon jobbról és nagyon balról nézni a dolgokat, hiszen a kettő között rengeteg átmenet van. Engem zavar, ha mindenkit imádunk, aki Alföldinél dolgozik, és mindenkit gyűlölünk, aki Vidnyánszkynál, vagy éppen fordítva. Vitatkoznunk kell, véleménykülönbségeknek kell lenniük, de nem zárhatunk ki tehetséges embereket csak azért, mert számukra az Isten, haza, család a fontos, míg mások számára nem ezek a legfontosabbak. A jelenlétemmel szeretném tanúsítani, hogy lehetséges a sokárnyalatú megfogalmazás. A művészetben éppúgy helye van a vitának, és mindenféle színek, árnyalatok felvonulhatnak. Elegáns lenne, ha nem utasítanánk el csípőből mindent, ami a másik irányból jön.
– Mi az oka annak, hogy soha nem nyilvánul meg sem a szakmáját, sem a közéletet érintő kérdésekben?
– Amikor még a Katona József Színház tagja voltam, melynek a megalakulása a magyar színháztörténet kivételes, fényes pillanata, a Fidesz felkért, hogy mondjam fel Ungár Klára kampányszövegét. Végtelenül szimpatizáltam vele és az akkori Fidesszel is, de úgy gondoltam, művészként nem vehetek részt a politikai életben. Azóta is tartom magam ehhez. Befolyásolja a színházi munkámat, ha magánemberként adok hangot a véleményemnek. Úgy érzem, attól kevesebb leszek színészként. Annak, aki beül a nézőtérre, hogy megnézzen, tisztán kell megkapnia engem, mindentől mentesen. Szükségem van erre a távol állásra.
– A Nemzetibe szerződése, mondhatni, alkalomszerű volt. Vasziljev rendezte volna a Lear királyban, ami végül meghiúsult.
– Amikor kiderült, hogy Vasziljev megcsinálná a Lear királyt csak nőkkel, csukott szemmel rohantam. Schwajda György olyan szerződést kötött velünk, nagyon bölcsen és színészcentrikusan, hogy ha nem jön létre a produkció, akkor a Nemzeti Színház kötelezi magát, hogy valamilyen feladatot kapjunk. És jött a csodálatos ajánlat, hogy Garas Dezső Bartis Attila Nyugalom című regényének színpadi változatát szeretné megrendezni. Bartis pedig ragaszkodott ahhoz, hogy én játsszam Veér Rebeka szerepét. Így ragadtam ott a Nemzetiben.
– Bár Schilling Árpáddal tett némi kitérőt a függetlenek irányába, a jelek szerint a kőszínházi létezést fontosabbnak tartja.
– Jordán Tamás igazgatói ideje alatt épült fel a Nemzeti társulata, ami négy év alatt összeérett. Valló Péter úgy rendezte meg a III. Richárdot, hogy igazi társulatépítő munka volt, ami szinte hihetetlen, hiszen ez Shakespeare egyik legkegyetlenebbül nehéz darabja. Három év után is telt házakkal játszottuk. Vagy a Buborékoknak például akkora sikere volt, hogy még ma is játszanánk. Amikor Jordán bejelentette, hogy Szombathelyen lehetőséget kapott új színház létrehozására állandó társulattal, úgy fogadtuk a hírt, mint akiket fejbe vertek.
– Hasonló trauma volt sokak számára Alföldi távozása, aki öt év alatt új társulatot kovácsolt össze.
– A társulat újjáépítése bizonyos szempontból nagyon fájó volt, olyan emberektől is búcsúzni kellett, akiknek az elküldése számomra nem volt érthető. Egyébként ezzel csak az a bajom, hogy amíg a Jordántól való búcsúzás a mi belső ügyünk volt, addig az elmúlt öt év utolsó hónapjai pr- és médiahisztéria közepette zajlottak. És ehhez nincs közöm, egyre távolabb kerültem tőle.
– Holott az Alföldi-éra alatt is voltak karizmatikus alakításai a Három nővértől az Orfeusz alászállon át a Kvartettig, az Angyalok Amerikábantól a Mephistóig.
– Szerepek jönnek-mennek, nem kapaszkodom beléjük. Semmihez nem akarok görcsösen ragaszkodni, rugalmasnak kell lennem arra, ami jön. A Jordán-féle korszak kicsit közelebb állt hozzám, az a fajta népszínházi koncepció, amit ő felállított. Jordánnak az volt a vágya, hogy a legkülönbözőbb ízlésű és korú emberek is megtalálják a maguknak való előadásokat. Leegyszerűsítve az volt az ő koncepciója, hogy a Nemzeti mindenkié legyen. És ebben Csiky Gergelytől Shakespeare-ig, Bulgakovtól a stúdiószínpadon Jeles András által jegyzett előadásig minden megtalálható volt.
– Az Alföldi-korszakot éppúgy a műfaji sokszínűség jellemezte.
– Kevésbé. Oké, progresszívabb színházat akart. De sokszor éreztem, hogy a megfogalmazás, hogy is fejezzem ki magam, az arcomba vágja, hogy mit akar mondani. Én meg jobban szeretem, ha megbíznak bennem mint nézőben, hátha rájövök szájbarágás nélkül is. Érzésem szerint Jordán Tamás idejében többféle rendezői ízlés volt jelen.
– Lelkileg, egzisztenciálisan, presztízs szempontjából tartja fontosnak a Nemzetihez tartozást?
– Egyfelől nagyon hiszek a társulati létezésben, másfelől nincs bennem vágy, hogy elmenjek innen.
– A művészszínháztól a népszínházig, a kísérleti előadásoktól a színvonalas kommerszig szinte mindent kipróbált eddigi pályáján. Lehetséges évtizedeken át korszerűnek, hitelesnek maradni?
– Nincs erre vonatkozó titkom. A színész a próbafolyamat alatt bezárkózik a kollégákkal egy képzeletbeli helyiségbe, kizárja a külvilágot. Kegyelmi állapot, hogy mondjuk Csehovval vagy Shakespeare-rel tölthetek heteket, és szinte el is felejtek minden mást. Kitölti az életemet, a lelkemet az a munka, amit csinálok. A korral haladva kialakult bennem az a képesség, hogy ha belépek a színpadra, az első öt percben érzem, milyen lesz aznap este a közönség. Mélyen hatott rám, amikor Taub János a Játékszínben Páskándi Géza Vendégség című darabját rendezte, és a premier előtti egyik utolsó instrukciója az volt, hogy amikor felmegy a függöny, érezzétek, hogy minden nézővel összekapcsol benneteket egy szál. Ezeket a szálakat ragadjátok meg, és ne engedjétek el az előadás végéig. Ez úgy beleégett az agyamba, mint egy billog.
SZENTGYÖRGYI RITA
