Boggie-val nincs semmi baj. Örültünk, hogy bejutott a döntőbe, de már az első elődöntő mezőnyén látszott, hogy vannak jobbak nála. A második elődöntőben pedig még világosabbá vált, hogy az idei nem a mi Eurovíziónk lesz.

Boggie jó, de vannak jobbak - ez történt az első elődöntőn

Hiába a nemes üzenet, vagy a profi előadásmód. A Wars For Nothing nem tudta beröccenteni a közönséget, ahogy a svéd Mans Zelmerlöw, az orosz Polina Gagarina, az olasz trió, vagy akár a lett lány, az izraeli aranyifjú, az észt duó vagy a debütáló ausztrál, ők mind megérdemelten kerültek az első tízbe.

Mans Zelmerlöw, a 2015-ös nyertes

AFP / Dieter Nagl

Teljesítették az Eurovízió legfontosabb követelményét: megvolt bennük a bulifaktor. A ponttáblázatból ugyanis látni, hogy az üzenet nem igazán érdekelt senkit idén: sem a román kivándorlók és hátrahagyott gyerekeinek ügye, sem az örmények rejtett politikai felszólítása nem talált nyitott fülekre.

A 2015-ös Eurovízió végeredménye országok és pontszámok szerint

eurovision.tv

És ahhoz képest hogy az oroszokat utálni kellene Ukrajna-politikájuk miatt, és tavaly Conchita Wurst miatt magukból kikelve szapulták az Eurovíziót, idén majdnem meg tudták nyerni a versenyt, Polina végül hatvan ponttal maradt le a svéd Mans Zelmerlöwtől, Putyin pedig senkit sem befolyásolt.

Nem csoda, hogy Boggie nem nyert. Talán, ha Ukrajna részt vett volna (épp a háború miatt nem indultak idén), tőlük kaphattunk volna még pár pontot és lehettünk volna tizennyolcadikak, esetleg tizenhetedikek. A Wars For Nothingot ugyanis állítólag épp az ukrajnai helyzet ihlette. De a Wiener Stadthallétól nagyon távol voltak idén az ukránok.

AFP / Ria Novosti / Maksim Blinov

Kérdés, hogy melyik másik magyar dal lett volna képes jobb helyezést elérni. Nincs jó hírünk, semelyik. A Passed Mesmerize című számát szívesen látták volna Bécsben sokan, és bár nagyon egyedi és üdítő próbálkozás volt, a lett lány Love Injected című dala annak sokkal profibb változata volt, még hárfa nélkül is. Gájer Bálint szvingje viszont rosszabb választás lett volna, a britek próbálkoztak hasonlóval, de az elektroszvingjük mindössze 5 pontra volt elég, a 27-ből a 24. helyezést érték el vele. Sokan sajnálkoztak, hogy miért nem Szabó Ádámot küldtük, akinek szerelmes dala jó volt, de Mans Zelmerlöwöt képtelen lett volna utolérni, ahogy a 12 helyezett azeri fiú sem tudott a nyomába érni, pedig Elnurt az immáron hatodszorra nyertes svédek készítették fel.

A Million Voices című felemelő második helyezetthez a hazai mezőnyből talán a másik Boglárka, Bogi hasonlítható. Viszont nem az idei dalával, hanem még a tavalyi We All-lal, ám még az is kérdés, hogy a 18 éves magyar tudta-e volna hozni ugyanezt a színvonalat. Kállay-Saundersnek tavaly sikerült, és Boggie bár jó hangi adottságokkal rendelkezik, hiányzott a dalból a pörgés. A Runningban minden megvolt, ami kell az Eurovízióhoz, és ki tudja, hogy a dal mondanivalójára: a családon belüli erőszakra egyáltalán figyelt-e a közönség.

A huszadik hely csak azért nem kínos, mert az első elődöntő után nem is számítottunk jobbra. Nem úgy, mint öt évvel ezelőtt, amikor Wolf Katinál hatalmas pofonként ért minket a mellőzöttség, amikor aztán mindent és mindenkit hibáztattunk, és csúfos vereségként éltük meg a 22. helyet. És bár persze valóban működik a szomszédos országok összefogása és egymásra pontozása, idén is látszik, hogy azok is nagyon jó helyen tudnak végezni, akiknek nincsenek „szövetségesük”. Ahogy az izraeli Golden Boy, vagy Guy Sebastian, aki egy újabb kontinenst kapcsolt be az Eurovíziós partiba. És lássuk be, Conchitát sem a jószomszédság segítette a győzelemhez: idén a The Makemakes bár jó dallal indult, az osztrákok (és egy olyan zenekarral, mely az Eurovízión kívül világhírű együttesekkel játszik együtt) 0, azaz nulla pontot sikerült szerezniük.

Van tehát esély, hogy egy magyar dal valamikor nyerjen az Eurovízón, de hogy mi a receptje, azt jelen helyzet szerint leginkább a svédek tudják.