NE EZT TEDD KI! - HOSSZÚ! „A büszkén vállalt bunkóság ma politikai mozgalommá növi ki magát”

hvg.hu: Öt éve azt mondta, sokkal diszkrimináltabbnak érzi magát irodalmárként és bölcsészként, mint melegként. A mai napig így érzi?

Dunajcsik Mátyás: Magyarországon az a paradox helyzet, hogy ha a pároddal Budapest belvárosában, a kulturális szférában dolgoztok, ahol a melegség már senkit sem izgat, könnyen érezheted úgy, mintha egy teljesen normális, nyugati társadalomban élnétek. Nyilván nem fogjátok meg egymás kezét az utcán, de ez már részletkérdés. Miközben az ország és a város valójában egy brutálisan homofób közeg, ahol csak rosszabbodott a helyzet a 90-es évek óta. De ebből a buborékból kifelé nézve nyilván erősebb és frusztrálóbb azt érzékelni, hogy mekkora lenézés és értetlenkedés veszi körbe az irodalmárokat, bölcsészeket, függetlenül attól, hogy éppen heterók-e, vagy sem.

hvg.hu: Néhány hete az ELTE bölcsészkarán tört ki a botrány egy csókolózó leszbikus pár miatt. Emiatt még tüntetést is szerveztek „konzervatív” fiatalok. Mit gondol az esetről, ami abban az elvileg elfogadó, belvárosi közegben történt, amit az előbb említett?

DM: Ez engem is teljesen ledöbbentett, pontosan ezért. Én hét évig jártam az ELTE bölcsészkarára, és soha nem titkoltam, hogy ki vagyok, mert nem is kellett. Az ember azt gondolná, hogy az ország legjobbnak tartott egyetemi karán ennél azért előbbre vannak a diákok, bár jó volt látni, hogy azért azonnal szerveződött egy támogató megmozdulás is a botrányra reagálva. De sajnos, ez egy világtendencia része, ahogy az antiintellektualizmus, a büszkén vállalt bunkóság politikai mozgalommá növi ki magát, miközben nemcsak a bölcsészettudományok, hanem az egyszerű, empirikus tények és tudományos kutatások eredményei is elvesztik minden jelentőségüket. Ehhez elég csak megnézni a jelenleg zajló Trump-kampányt, ahol hiába írja meg minden amerikai fact-checker oldal azonnal, hol és hogyan hazudott Trump, a hívőknek ez semmit sem számít. Magyarországon pedig ez már négy-öt éve annyira szerves része a mindennapi életnek, hogy szinte észre se vesszük.

Fazekas István

hvg.hu: Az irodalmi, kulturális értelmiségi közeg tagjaként ezt hogyan éli meg?

DM: Azt látom, hogy akik nem távoztak hosszabb-rövidebb időre külföldre, azok közül sokan vagy egyfajta belső emigrációba vonultak, vagy pedig belemerevedtek a teljesen párbeszédképtelen, görcsös ellenálló-szerepbe, és kéjes listákat vezetnek arról, kikkel nem szabad szóba állni, honnan nem szabad pénzt elfogadni. Miközben mindkét hozzáállás csak a másik oldalnak kedvez, amíg olyan iszonyúan fontos szervezetek és intézményrendszerek kerülnek teljes válságba, mint mondjuk a József Attila Kör vagy az irodalmi folyóiratok, amik évtizedek óta adnak keretet, színtért a történő magyar kultúrának, nemzetközi szinten is. Ennek ellensúlyozására közben beindult egy másik tendencia is, a Facebookon terjedő „dobjuk össze”-kampányok sokasága, mondván, hogy „nem igaz, hogy havi ezer forintunk nincs erre” és a többi. Ami egyfelől tök jó, hogy egyáltalán felmerül bennünk, hogy mi is áldozhatunk a pénzünkből a nekünk fontos ügyekre. Ugyanakkor ma már egy teljes minimálbért el lehetne költeni ilyen havi ezer forintokra, a kulturális mikrotámogatásoktól kezdve a hajléktalanság elleni küzdelmen át rengeteg mindenig. De ha az elképesztően kevés pénzünkből kialakítunk egy párhuzamos kulturális és szociális hálót, ahol megpróbáljuk megoldani azokat a problémákat, amik valójában állami feladatok, akkor mire tartjuk az államot, minek fizetünk adót? Én jobban szeretnék egy olyan államban élni, ahol a nem kevés befizetett adómról szakemberek döntik el, hogy hol van rá a legnagyobb szükség, és oda irányítják, cserébe pedig kapok egy működőképes egészségügyi, oktatási és kulturális infrastruktúrát. Ettől azonban csak egyre távolabb kerülünk.

hvg.hu: Az ellehetetlenülés, továbbá a JAK és az irodalmi folyóiratok beszántása azért is rettentő fájdalmas, mert a fiatal, feltörekvő alkotók, akár a leendő Nádas Péterek eddig is minimális bemutatkozási is kitörési lehetősége így gyakorlatilag a nullára redukálódik.

DM: A mostani helyzetet talán a mi generációnk szívja meg a legjobban, mert minket a rendszerváltás környéki eufóriában teljesen más értékekkel, karrierálmokkal és igényekkel neveltek fel a szüleink, mint ami aztán lett az országból harminc évvel később. Nálunk otthon és sokaknál az volt a mondás, hogy mindegy, hogy mit tanulsz, csak tanulj, ha a bölcsészkarhoz van kedved, menj oda, az is nehéz lesz, de próbálj meg a legjobbak között lenni, és akkor lesz állásod és egzisztenciád, boldogulni fogsz az életben. Azonban mára bebizonyosodott, hogy Magyarország sosem lesz olyan, mint egy nyugati ország, és a főállású értelmiségi életstílust ma már nem lehet fenntartani. Az a világ, amiről álmodva a szüleink felneveltek bennünket, Nyugat-Európában még létezik, de ott is épp kezd leépülni. Izlandon is azt látom, kereslet igazán a képzetlen munkaerőre van: kávézói felszolgáló, hoteltakarító, turistabusz vezető, stb. Amit persze sok esetben több diplomás, magasan kvalifikált kelet-európaiak végeznek el.

hvg.hu: Azon kevesek közé tartozott itthon, akik fő munkaidőben el tudtak helyezkedni a kulturális szférában, és meg tudtak élni belőle. A Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztőjeként dolgozott, de kilépett, és Izlandra költözött. Mi volt a távozás oka?

DM: Ha az lenne az életcélom, hogy szépirodalmi szerkesztőként könyvkiadással foglalkozzak, nyilván nem lehetettem volna ennél jobb helyen. A probléma az, hogy emellett szerző és műfordító is vagyok, és hiába élveztem a szerkesztői munkát, a nap végére már semmi sem maradt belőlem, amiből a saját írásaimhoz meríthettem volna. Nem is arról van szó, hogy Magyarországon az ember soha ne kerülhetne a tudásának és a képzettségének megfelelő pozícióba és munkahelyre, hanem, hogy ennek szinte kivétel nélkül az az ára, hogy az ember hamar kiég.

hvg.hu: Nemrég arról panaszkodott, hogy idegesíti, mennyire csak végletekben tudnak gondolkozni azok, akik az Izlandra költözéséről kérdezik. Miért élhet még mindig velünk a kommunizmusból megmaradt disszidens logika?

DM: Ebben talán az a reflex a legdühítőbb, amikor az itthoniak azt gondolják, hogy annak már csak jó lehet, aki átlépte az ország határait. Holott külföldre menni, akár csak pár évre, akár egy életre, pokolian sok lemondással és nehézséggel jár, és ez alól Izland sem kivétel, amit sokan valóságos földi paradicsomnak, egy megvalósult utópiának látnak kívülről.

Fazekas István

hvg.hu: Beszéltünk Budapest kétarcúságáról. Jól gondolom, hogy Izlandon is jellemző némi skizofrénia?

DM: Izlandon első sorban a helyiek és a külföldiek közt húzódik szakadék. Egyfelől ott van a szigetre érkező évi másfél millió turista, meg az őket kiszolgáló több tízezer külföldi bevándorló, ami egyébként egy nagyon barátságos, kellemesen élhető, nemzetközi közeget teremt. Másfelől pedig ott van az alig 350 ezer fős izlandi lakosság teljesen magára zárt világa, ahová az izlandi nyelv ismerete nélkül szinte alig lehet bejutni, de még azzal együtt is iszonyú nehéz. Ez egy nagyon összetartó és magának való kisközösség, ahol Téreyvel szólva tényleg „mindenki megvolt mindenkinek”, így például az uram-bátyám rendszer és a korrupció is sokkal jellemzőbb ott, mint mondjuk a többi skandináv országban. Hiszen ott valóban mindenki mindenki rokona, és a Panama-papírok kapcsán remekül lehetett látni, hogy az ottaniaknak sem kell a szomszédba mennie egy kis korrupcióért.

hvg.hu: Ezek szerint követte a helyi eseményeket. Más volt a Panama-történet helyi visszhangja, mint a nemzetközi vagy akár a magyar sajtóban történő lecsapódása?

DM: Magyar szemmel névre egészen elképesztő volt látni, hogy a Panama papírok ügyét és a botrányt, ami a miniszterelnök lemondásával végződött, a helyi köztévé riportja robbantotta ki. A világsajtót eddig érdekelte a dolog: sikerült az utópisztikus Izland-képet tovább erősíteni azzal a narratívával, hogy lám, Izlandon rögtön lemondatták a miniszterelnököt. És eleinte mindenki nagyon lelkes volt ezzel kapcsolatban, én is. Később azonban már látszott, hogy ez csak látszat-győzelem volt: a koalíció a helyén maradt, a kormányból is csak néhány embert cseréltek le, az pedig még a jövő zenéje, hogy hosszú távon milyen irányba fordul az ország.

hvg.hu: Ez megint csak azt bizonyítja, hogy innen Kelet-Európából hajlamosak vagyunk túlértékelni a tőlünk nyugatabbra lévő demokráciát és elfogadást. Ha a hétköznapok szintjét nézzük, mi van a nagy elfogadás, és a nagy politikai korrektség mögött, ami szintén része az Izland-mítosznak?

DM: Itt szerintem azt fontos látni, milyen elképesztő nagy felelőssége van a politikusoknak és a nyilvános közbeszéd alakítóinak abban, hogy a társadalom egészében mi az, ami elfogadható és szalonképes, és mi az, ami nem. Természetesen Izlandon is vannak idegengyűlölő és homofób emberek, viszont ők is tudják, hogy egy bizonyos szint fölött, mondjuk, parlamenti képviselőként már nem engedhetik meg maguknak, hogy ezeket a nézeteket fennen hangoztassák. Ezért aztán az átlag járókelő sem érzi feljogosítva magát arra, hogy az utcán utánaszóljon egy kézenfogva sétáló meleg párnak. A másik fele a dolognak, hogy maga a másik elfogadása is szinte magától jön, ha intézményesen úgy van kialakítva a mindennapi élet, hogy abban egyfolytában találkozol olyanokkal, akik valami módon mások, mint te vagy. A nagyobb fesztiválokon például az embernek könnyen lehet az a benyomása, hogy valami esélyegyenlőségi eseményen jár, mert a popdalok szövegét jeltolmácsolják, a kerekesszékesek pedig külön emelvényről nézhetik a koncerteket. De az egyetemen is rengeteg fogyatékkal élővel lehet találkozni: a bevezetés a nyelvészetbe óránkon például nekünk is voltak siket csoporttársaink. Izlandon bármelyik edzőteremben belefuthatsz egy Down-kórosba, fel sem merül, hogy kiutálják őket. De arra is elég nagy esély van, hogy a gyerekednek az iskolában lesz egy-két Down-kóros vagy éppen autista osztálytársa. Ezt a fajta integrációs oktatást most épp építik le Magyarországon.

Fazekas István

hvg.hu: Izlandon a külföldi munkavállalókkal is ilyen kegyesen bánnak?

DM: Mint nyugaton mindenhol, nyilván Izlandon is elsősorban a piszkos munka jut a külföldieknek, munkavállalóként azonban jóval kevésbé vagy ott kiszolgáltatott, mint Magyarországon. Itthon a munkásmozgalom és a szakszervezetiség a rendszerváltás idején komcsi vircsaftként diszkvalifikálódott, a diktatúra része volt, és csak az utóbbi években kezdett egy kicsit újra erőre kapni. Izlandon azonban, mivel nem csapott át totalitarizmusba, máig megmaradt nagyon fontos, társadalomalakító erőnek. Ott, ha elkezdesz egy kávézóban dolgozni, rögtön belépsz az egyik szakszervezetbe, és a munkakörülményeidet és a fizetésedet is az általuk kialkudott feltételek határozzák meg. A szakszervezet honlapján pedig világosan látod, mennyivel kell többet kapj a túlóráért, mennyi szabadság jár neked, miközben a szakszervezet támogatja a nyelvtanulásodat, a továbbképzésedet, kedvezményes áron tudsz pihenni a nyaralóikban, és ha a munkaadóddal konfliktusod van, ott is nyugodtan számíthatsz rájuk, akkor is, ha nem beszélsz izlandiul.

hvg.hu: A nyelvtanuláson kívül írással is foglalkozik. A frissen megjelent A szemüveges Szirén című ifjúsági regényével, amit szintén Izland ihletett, sokakat meglepett, hiszen eddig kritikákat, tanulmányokat írt, továbbá két novelláskötettel, vagy olyan művek újrafordításával jelentkezett, mint A kis herceg, vagy a Dorian Gray képmása. Honnan jött az ihlet, hogy a 10+ -os korosztálynak írjon könyvet?

DM: Az egyik izlandi szerző, Andri Snær Magnason szerint egy írónak kötelessége időnként elárulnia az olvasóit, ami azt jelenti, hogy időről-időre érdemes olyan könyvekkel jelentkeznie, amire az olvasói nem számítanak. Tőlem régóta várják egy nagy magyar, vagy épp a nagy izlandi-magyar melegregény megírását. Ilyen elvárások közepette hihetetlenül felszabadító volt belevágni egy olyan projektbe, aminek egyrészt láttam a végét és nem több éves elköteleződést jelentett, másrészt nem kellett közben a magyar felnőttirodalom unalmas kliséivel foglalkoznom, mint mondjuk a mániákus mondatesztétika vagy az elbeszélés nehézségein való irodalomelméleti csámcsogás.

hvg.hu: De közben csak elgondolkodott azon, hogy mit fognak szólni hozzá a gyerekek, nem?

DM: Nem igazán. Az elsődleges célom az volt, hogy egy belevaló és menő sztorit írjak üldözési jelenetekkel, kísértethajóval, tengeri kalandokkal és hollywood-i nagytotálokkal, amiket aztán Glicze Gergő illusztrációi gyönyörűen meg is valósítottak. Olyan könyvet akartam írni, amit kiskoromban én is szívesen olvastam volna, felnőttként is érdekelne, és ha lenne gyerekem, akkor neki is szívesen felolvasnám egy nagy fotelben ülve. Valószínűleg lesz majd olyan, aki azt mondja, hogy a könyvben túl sok szó van a halálról, a veszteségekről és a túlvilágról, vagy éppen túl sok horror-elemet használok benne, de én hiszek abban, hogy a gyerekeket minden, a horror különösen érdekli, és mindenről beszélnek. Szerintem, amikor egy a szülő azt mondja, hogy bizonyos témák „nem valóak” egy gyerek- vagy ifjúsági könyvbe, akkor csak a saját lustaságát mentegeti, mert neki kényelmetlen beszélni olyan dolgokról, amikre a kölkök azonnal rákérdeznek. Van Izlandon egy ismerősöm, aki egyenesen rémtörténet-író workshopokat tart kisiskolás korú gyerekeknek, hihetetlen nagy sikerrel. Ami nyilván nem csak a kreativitásról szól, hanem arról is, hogy ha te írod meg ezeket a sztorikat, akkor a félelmeiddel is jobban tudsz bánni utána. Ebből aztán készült egy antológia is, és ezeknek a gyerekeknek a pár oldalas rémtörténeteit olvasva még Stephen King is reszketve bújna az ágy alá, annyira dermesztőek. Főleg, amikor összeveted őket a kötet hátuljában közölt angyali, ártatlan szerzőportrékkal. Szóval biztos vagyok benne, hogy az én kísérteteim még kedélyes öreguraknak is tűnnek azokhoz képest, akikről a gyerekek maguk között mesélnek egymásnak zseblámpával a kezükben.