The Kills: Ash & Ice (Spotify)

Alison Mosshart és a Jamie Hince jó érzékkel pont akkor (2011-ben) küldték pihenőre legsikeresebb projektjüket, amikor épp már mindenki kicsit megunta a gitárra és dobra épülő minimalista rockduókat. Jack White lezárta a White Stripes-sztorit, hogy valami egészen másba kezdjen, a The Black Keys is epikusabb hangnemre váltott a bluesos csörömpölés után, a színpadon mindennnap meghaló Japandroids is eltűnt egy ideje a színről.

Eltelt tehát öt év az előző albumuk óta (Blood Pressures), és most mint egy jókora fejbekólintás, úgy hat az Ash & Ice. Elfelejtettem, miért is az egyik legjobb párosítás a rockistennő minden attributúmát magán viselő Mosshart és a háttérben szinte észrevétlenül zseniálisan bütykölő  izgága Hince párosa. Tizenhárom év (!) telt el már el a keresetlensége miatt ellenállhatatlan debütáló lemezük óta (Keep On Your Mean Side), de megkockáztatom, ennyi év, és négy lemez után szaladt ki belőlük a legjobb forma. Hogy ehhez a megélt turnék, a sok külön töltött idő, Hince majdnem a karrierjébe kerülő  sérülése vezetett, nem tudom, de egyszerűen nem is tudnék rossz számot mondani az Ash & Ice-ról, az egészet hallani kell, többször is a Hard Habit to Break menetelésétől a That Love pofonegyszerű, szívig hatoló kitárulkozásáig.

Néhány éve aligha gondoltam volna, de a The Kills különösebb csinadratta nélkül, saját erősségeit felismerve, simán az egyik legjobb dolog, ami ma a gitárzenében történhetett. (BÁ)

James Blake: The Colour In Anything (Spotify)

Hét évvel felbukkanása és öt évvel első nagylemeze megjelenése után, azt követően, hogy három évvel ezelőtti második lemeze, az Overgrown Mercury-díjat kapott, majd 2014-ben Grammy-re jelölték, s, hogy ugyanabban éven Brit Awards-t nyert a legjobb férfi szólóelőadó kategóriában, James Blake már nem feltétlenül igényel címkéket. Azt, amit csinál, nevezték poszt-dubstepnek, s használták zenéjével kapcsolatban az experimentális soul vagy a kísérletező R&B kifejezéseket is, többnyire egyébként nem helytelenül, ám jelen időben leginkább az van, hogy James Blake, az James Blake. Egy nagyon erős hangulat, az ilyenekre mondják, hogy megosztó, meg azt, hogy hangulat kell hozzá. Hát istenem, persze, hogy hangulat kell hozzá, amit James Blake csinál, azt nem csak úgy hallgatjuk, az nagyon nem háttérzene - egy külön, autonóm világ, ami beránt, beszippant, körbevesz.

A The Colour In Anything több szempontból is különleges lemez. Egyrészt nagyon hosszú, tizennyolc dalt hallhatunk rajta. Ez a mai, nem kifejezetten hosszú lemez-, de még csak nem is feltétlenül albumformátum-központú könnyűzenében erős gesztus. De kezdjük előbbről. Blake 2015-re ígérte ezt a lemezt, miután 2014 novemberében már jelezte, nem sok kell már ahhoz, hogy befejezze az albumot. Aztán a lemez befejezéséhez a producerlegenda, Rick Rubin segítségét kérte, akivel Los Angelesben, a Shangri La stúdióban fejezte be az albumot. Az albumot, melyen, úgy volt, hogy Kanye West is szerepel majd, ám végül ez az együttműködés nem jött össze, viszont összejött a kortárs R&B egyik legizgalmasabb figurájával, Frank Oceannel, és Justin Vernonnal, azaz Bon Iverrel (és - zárójelben - ne feledkezzünk meg amúgy egy, pontosabban kettő. másik kollaborációról sem, ami egyébként nem ezen a lemezen, hanem Beyoncé Lemonade című kiváló új nagylemezén landolt).

Miközben ebből a finoman megkínzott, kísérletező soul-hangzásból az elmúlt években majdhogynem divat lett, de mainstream-kompatibilis formula egészen biztosan, Blake maradt olyan, amilyen. A The Colour In Anything - olcsó fordulat, de tényleg így van - úgy egységes és nagyon jellemző zárt mikrouniverzum, hogy közben elképesztően sokszínű; zongora, kísérletező elektronika, minimálgrúvok, tiszta és effektezett énekhang, zajok és zörejek, visszhangok, terek, távolság és közelség. Tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, hogy ennyi ideig tartott, míg elkészült. Az év egyik legkülönösebb és könnyen lehet, hogy egyik legjobb lemeze ez. Amiben mindig esik az eső. (NR)

Tegan and Sara: Love You to Death (Spotify)

Híres ikerpárokat már látott a zenevilág a Bee Geestől a The Cribsen keresztül a Biffy Clyróig, de talán nem lövök mellé, ha azt mondom, egy kézen meg tudjuk számolni azokat az egypetéjű zenésztesókat, akik vitték valamire. Mindenképp közéjük tartozik a 15 éves koruk óta együtt zenélő kanadai testvérpár, Tegan és Sara Quin, akik 35 éves koruk létére már a nyolcadik lemezüket adták ki idén.

Az őket kezdetektől jellemző, a lehető legjobb értelemben vett csajos indie vonalat a kétezertízes évekre fokozatosan leadták, a rádióbarát szintik nagy örömére – kissé elelliegouldingosodtak, hogy úgy mondjam. A zenekar evolúcióját könnyen el lehetne intézni annyival, hogy 2007-ben még Chris Walla, a Death Cab for Cutie egykori gitárosa volt a duó producere, most pedig az a Greg Kurstin, aki leginkább Sia, Lily Allen és Kelly Clarkson munkásságához tett hozzá, de például Adele Hellóját is ő írta.

Ennek megfelelően áttörést jelentő 2007-es lemez, a The Con játékos gitárjai, a pop keretein belül szokatlan dallamvezetései, izgalmas énekharmóniái már a múlté, helyette viszont kapunk egy maroknyi tökéletes, a jelenkor elektropopjának nyolcvanasévek-mániáját a csúcsra járató dalt. Nem véletlenül használtam korábban az evolúció szót – a lemez hallgatása közben egy percre sem jut eszünkbe, hogy zenei értelemben elkurvultak volna, inkább csak a spektrum szélesítése a cél, az indie-nosztalgiát meghagyva másoknak. Azért még így is összetehetnénk a két kezünket, ha 2016-ban a Tegan and Sara jelentené a mainstream popot. (BZS)

White Lung: Paradise (Spotify)

A kanadai (közelebbről vancouveri) punkbanda negyedik lemezére kicsit sem vett vissza a tempóból, az energiából, de mégis, mintha kevésbé lennének karcosak az új dalok, mint a korábbi albumokon. És ezzel a kis váltással végül is életművük legjobb dalgyűjteményét prezentálták, aminek simán helye lesz az év lemezei - és nem csak az év punklemezei - listákon. Mert tulajdonképpen igaza van a feminista-harcos frontembernek, Mish Barber-Waynek, aki szerint az egy tök baromság, hogy „a punkzenészek halála, ha elkezdenek egyre jobb dalokat írni”.

A Paradise tele van izgalmas dalokkal, néhol metálos riffekkel, másutt noise-rockos betétekkel lepnek meg minket, s mindezt úgy, hogy a lemez nyitódalától a végéig visz az a lendület, amit el is várunk egy akármilyen poszt- vagy nem posztpunk zenekartól. Ugyanakkor ahányszor hallgatja az ember a dalokat, annyiszor fedez fel valami finomságot a zenében, elsősorban a zenekar egyetlen férfitagja, Kenneth William gitárjátékénak köszönhetően, ami, amikor kell acélosan dögös, máskor meg mintha egy szintetizátor vinnyogna a háttérben, időnként leköveti a dühös énekesnő refrénjeit, de például az I Beg You-ban amolyan AC/DC-s zizegést vezet elő.    

A Paradise tehát úgy nyers és úgy punk, hogy közben megenged olyan slágeres dalokat is, mint a Below (amiről Barber-Way csak annyit mondott, hogy amolyan "Stevie Nicks találkozik Céline-Dion" típusú ballada), vagy a – szerencsésebb országokban - kifejezetten rádióbarát Hungry. De ez a 10 őrült tempójú dal végig olyan, mintha a Bad Religion női tagozata túllépett volna az öregeken, és az arcukba vágja: tessék, ez a punk 2016-ban.

Nyilván erre gondolhatott a NME kritikusa, aki szerint a Paradise azt bizonyítja, hogy a punk négy évtized múltán is nem csak él és jól van, de még mindig olyan erő van benne, hogy eláll a lélegzetünk. (BI)

Shearwater: Jet Plane and Oxbow (Spotify)

Ugyan egy januárban megjelent lemezről beszélünk, de minimum két jó indokunk van arra, hogy pótoljuk az akkori mulasztást: egyrészt, mert az amerikai zenekar június 26-án Budapesten, az A38 Hajón koncertezik, másrészt, mert egy kifejezetten izgalmas albumról, a Shearwater másfél évtizedes életművén belül is kiemelkedő lemezről van szó.

Az ornitológus végzettségű Jonathan Meiburg vezette zenekar - pontosabban: ő maga a Shearwater - 1999-ben alakult az ugyancsak figyelemre méltó amerikai indie-zenekar, az Okkervill River melléküzemágaként, az akkor a folkos együttesben játszó Meiburg és Will Sheff vezetésével. Az együttes változó felállásokban (2005 óta Sheff nélkül) 2001 óta ad ki lemezeket, az ideivel együtt összesen egy tucat Shearwater-album jelent meg. A zenekar hangzása fokozatosan alakult át a pasztorális folkos-akusztikusból szélesvásznú gitározós popzenévé, ám a most megjelent nagylemez még a korábbi egy-kettőhöz (egész pontosan a 2012-es Animal Joy-hoz és a Coldplay Hurts Like Heaven című számának kifejezetten izgalmas feldolgozását is tartalmazó 2013-as Fellow Travellers-hez) képest is ellép az együttes eddigi hangzásától.

A Jet Plane and Oxbow-val a Shearwater minden eddiginél messzebb ment a kályhától, azaz a valamikori kiindulást jelentő organikus, akusztikus gitáros, csilingelős-glockenspieles miniverzumtól, sőt, egyenesen időutazásra indult a valamikor volt nyolcvanas évekbe - szerencsére annak az emlékezetesebbik felébe, tegyük hozzá gyorsan. Vannak itt az első négy Peter Gabriel-szólólemezt, David Bowie-t és a Talking Heads-t idéző artpop-ízek, hangulatok a Talk Talk okos-érzékeny világából, a U2 talán legjobb időszakát, az Unforgettable Fire big music-ját vagy a Tears For Fears-féle Songs From The Big Chair grandiozitását újrahasznosító pillanatok, de eszünkbe juthat a nagyívű és romantikus James, meg a még jobb formában zenélő Coldplay is (amelynek előzenekaraként turnéztak Meiburgék). A lemez mindemellett feszes, grúvos, és az elektronikával is ügyesen bánik, ráadásul nem retrós, hanem jelen idejű kontextusba pakolja rajongása tárgyait. Az év eddigi egyik legkellemesebb meglepetése. (NR)

Cat’s Eyes: Treasure House (Spotify)

„Ha nem én készítettem volna a filmet, meg is venném a filmzene-lemezt” – áradozott nekünk korábban Peter Strickland, a magyar-brit koprodukcióban készített The Duke of Burgundy filmrendezője a Cat’s Eyes valóban egyedi, később a rangos Ivor Novello-díjra jelölt  soundtrackjéről. Faris Badwan, a The Horrrorsból ismert énekes és Rachel Zeffira kanadai multiinstrumentalista-operaénekes duója valóban felül áll mindenféle összehasonlítgatáson, új lemezükön ráadásul minden egyes számban saját határaikat feszegetik.

Ha valakinek csalódást okozott a második The Last Shadow Puppets-lemez, az a Treasure House-zal simán vigasztalódhat, hiszen van itt filmzeneszerű, vonósokkal megtámogatott ballada (Drag), dögös szörf-pop (Be Careful Where Park Your Car), posztpunkos, fúvosokat szerepeltető, a Horrrors jobb pillanatait idéző kirohanás (Standoff), éteri kamarapop (Everything Moves Towards The Sun), és kvázi thriller-főcímzene (Girl In The Room). És ez nem minden.

Az immár harmadjára is emlékezeteset alkotó duó ezzel végleg a kultbandák közé emelkedett, és most már azt sem túlzás állítani, hogy Zaffira és Badwan projektje a sok zenerajongó szemében megismételhetetlent alkotó Broadcast zenekar méltó örökösévé vált. (BÁ)

Klaus Johann Grobe: Spagat der Liebe (Spotify)

Német sláger-, bocsánat schlagerzene keresztezve krautrockkal? Ellenállhatatlan párosítás, már ha valaki képes félretenni a németnyelvű szövegekkel szemben támasztott előítéleteit. Nyilván annak is a német szövegvilág az oka, hogy a svájci Sevi Landholt és Daniel Bachmann duója főleg Amerikában és nem a német nyelvterületen arat nagyobb sikereket.

Míg első nagylemezük inkább a német krautrock hősök (Can, Neu!) hagyományait hasznosította újra popos köntösben, addig a mostani Spagat der Liebe még bűnösebb élvezet, mert ezúttal Landholtot és Bauchmannt a német romantikus dalnokok ihlették meg, az eredmény pedig egy egyszerre megmosolyogtató és melankolikus elegy lett. Az egész olyan, mintha a hetvenes években felkértek volna valakit, hogy komponáljon filmzenét az első NDK-s űrhajósról szóló filmhez - nosztalgikus és futurisztikus megoldások keverdednek szinte minden dalban.

Az album ráadásul a háromnegyedénél ér csak a csúcspontjához, hiszen a kislemeznek választott táncos dili, a Geschichten aus erster Hand és a már-már pofátlanul a giccspopot idéző Ohne Mich című számokat már  nem lehet nem kitörő jókedvvel hallgatni. A nyár titkos favoritlemeze. (BÁ)

Kevin Morby: Singing Saw (Spotify)

Az idén 28 éves amerikai dalszerző-énekes korábban a Woods és a Babies nevű zenekarokban basszusgitározott, négy éve azonban szólólemezeket készít, ráadásul kifejezetten emberes tempóban, hiszen a most megjelent Singing Saw már a harmadik a sorban (az előzőek: Harlem River, 2013; Still Life 2014).

Morby zenéje rendes, becsületes időutazás, ami visszareptet minket valahova a hatvanas évek második felébe, a hetvenes évek elejére, s nem tudunk nem Bob Dylan ekkoriban készült lemezeire, mondjuk a Blonde On Blonde-ra, vagy a Nashville Skyline-ra (Morby énekhangja alapján főleg az utóbbira), a Los Angeles-i dalszerzőkörnyék, a Laurel Canyon folkos-pszichedelikus zenei világára, vagy Leonard Cohen korai lemezeire (itt-ott meg akár Lou Reed karcosabb lírájára) gondolni. De nem is baj, ha rájuk, ezekre a előadókra/lemezekre gondolnunk, a közlő szándéka éppen ez, más kérdés, hogy az Éneklő fűrész egyébként attól jó, hogy a daloknak, a nyilvánvaló kontextuson és az idézőjeleken túl van számos személyes rétege és tartalma is.

A texas-i születésű, Kansasban felnőtt, korábban New York-ban, jelenleg már Los Angeles-ben élő trubadúr ezekkel a dalokkal - természetesen jelentékeny kockázatot vállalva - személyes borongós és szürreális világába engedi be a hallgatót, és végül úgy ad sokat, hogy a végeredmény se nem modoros, se nem érzelgős, se nem súlytalan szerepjáték a rocktörténelemmel. (NR)

Thrice: To Be Everywhere Is To Be Nowhere (Spotify)

Kevés túlélője van az ezredforduló környékén felfutott post-hardcore szcénának, legalábbis kevesen vannak, akik tisztességgel tudták átvészelni a gyors revízió alá eső műfaj fokozatos leértékelődését – köztük van az önmagát albumról albumra újraértelmező, most hároméves, szóló- és mellékprojektekkel teli hiátus után visszatérő Thrice.

Messze vannak már a 2003-as The Artist in the Ambulance nevetségesen melodikus zúzásai, de a 2007-ben és 2008-ban kiadott, négy felvonásos The Alchemy Index kifinomult kísérletezése is a múlté – a To Be Everywhere Is To Be Nowhere ilyen értelemben egy relatíve középutas lemez, ám ez a Thrice esetében a legkevésbé sem lekicsinylő jelző. Az évek során jobbára keresztény szólólemezekkel előrukkoló frontember, Dustin Kensrue érces hangja és a sistergő gitárszólamok miatt elkerülhetetlen az összehasonlítás az olyan kilencvenes évek eleji, az alternatív rockból a grunge címszó alá száműzött bandákkal, mint a Soundgarden vagy az Alice in Chains, még ha ez az anyag zeneileg jobban is közelít az emelkedettebb atmoszférával operáló Deftones világához.

De nemcsak hangzásban, hanem szövegeiben is felveszi a versenyt a korral a Thrice: a Whistleblower Snowden-pozitív üzenetétől kezdve a terrorról és a megfélemlítésről szóló Blood on the Sanden keresztül az USA külföldi beavatkozásainak kudarcát feldolgozó Black Honeyn át a mára szinte kötelezővé vált drón-eposzig, a Death from Above-ig aktuálpolitikai témákra szólnak az ötnegyedek és hétnyolcadok. (BZS)