The Last Shadow Puppets: Everything You've Come to Expect (Spotify)

Domino Records

Az, hogy lesz második The Last Shadow Puppets-lemez, tulajdonképpen nyilvánvaló volt, nem is csak az első óriási sikere miatt, hanem azért is, mert Alex Turner és Miles Kane elválaszthatatlan jó barátok maradtak, mind a ketten Hollywoodban élnek, az első duólemez után mindkettőjük karrierje több egységnyit lépett előre - az Arctic Monkeys-ból a világ egyik legfontosabb és legsikeresebb gitárzenekara lett, Miles Kane pedig saját jogán is érvényes szólóelőadóvá emelkedett, ráadásul alkotóként is egymás közelében maradtak. Szóval, csak idő kérdése volt, hogy elkészüljön a nagy sikerű 2008-as lemez folytatása.

Ami a felállást illeti, a Turner-Kane-páros mellett maradt a dobos-producer, James Ford, és a lemez láthatatlan hőse, az Arcade Fire felől és szólómunkái révén is ismerős nagyszerű vonóshangszerelő, Owen Pallett, új szereplőként pedig belépett a képbe Turner Los Angeles-i haverzenekara, a Mini Mansion basszusgitáros-multiinstrumentalistája, a lemezen főhangszere mellett gitározó, zongorázó, csembalózó és cselesztázó, valamint ütőhangszereken is zenélő Zach Dawes.

Az első lemez John Barry-, és Scott Walker-hangulatai helyére, vagy inkább mellé új hatások kerültek; a hatvanas évekből átmentünk a hetvenesekbe, a zenészek a Black Moses-t, Isaac Hayest emlegetik, és az sem véletlen, hogy egy Tina Turnert ábrázoló kép van a borítón, ez így együtt esszenciálisan a késő hatvanas-kora hetvenes évek soul- és funkzenéje, de Turnerék hivatkoznak Paul Weller nyolcvanas évekbeli soul-pop-zenekarára, a Style Councilra és magára a nagy francia bohémra, Serge Gainsbourgre is.

Az persze már kevésbé volt nyilvánvaló, hogy ez a lemez majd ugyanolyan jó lesz, mint a majd pontosan nyolc évvel ezelőtti album, a The Age Of The Understatement. És hát nem is lett ugyanolyan jó, de gyorsan tegyük hozzá: nem is lett sokkal rosszabb. Azaz, hogy az Everything You've Come to Expect összességében igen jó lemez. Épp talán csak az első The Last Shadow Puppets-dalcsokor bája hiányzik belőle, meg a meglepetés-faktor, az hogy egy ilyen különleges zenekarnak nem lehet kétszer első megjelenése. Az a közel egy évtizeddel ezelőtti lemez egészen nyilvánvalóan más helyzetben, más alapállásból készült - a popzenei újságírás egyik legócskább fordulatától, az érett lemez kifejezéstől több okból is tartózkodnánk, többek közt azért is, mert nem megfelelően írja le azt, amit hallunk; inkább mondjuk azt, hogy két beérkezett harmincéves jó barát másképp ír lemezt együtt, mint két huszonkét esztendős harapós, feltörekvő. Persze akárhogy is: amíg ezek az emberek olyan dalokat képesek írni, mint a bolerós Sweet Dreams, vagy a Lou Reedet és John Lennont is megidéző, lemezzáró The Dream Synopsis, addig nincs különösebb kifogásunk az újabb közös munka ellen. (NR)

Parquet Courts: Human Performance (Spotify)

Rough Trade

Szokás a Parquet Courts-ot nehéz zenekarnak nevezni. Szokás továbbá a Parquet Courts-ot az új Pavementként, az új kedvenc értelmiségi rockzenekarként elintézni. Az új lemez után most mindezt szinte teljesen el is lehet felejteni.

Amíg a zenekar eddigi legnagyobb sikerdala, a már címével megkapó, és már-már nemzedéki himnusszá avanzsáló Stoned and Starving volt, amelynek szövegében még a legnagyobb dilemma az volt, hogy a hős halat vagy pörkölt földimogyorót egyen betépve, addig mostanra olyan témákat feszeget a banda két szövegírója, Andrew Savage és Austin Brown, mint a szakítás, vagy egy idegen városban ránk törő magány. Mielőtt azonban úgy tűnne, a zabolátlan és öntörvényű punkzenekarként befutó New York-i csapat teljesen megkomolyodott és elvesztette játékosságát, fontos leszögezni, a Human Performance az eddigi legjobb, a legtöbb újrahallgatást érdemlő lemezük. Főleg azért, mert ezeket a súlyosabb témákat olyan zenei köntösbe, és olyan természetességgel gyúrták bele a dalokba, hogy kijelenthető, a Parquet Courts nem is Pavement hanem a Velvet Underground méltó örököse. Egyrészt teljesen maguknak vallják a csináld magad punk esztétikáját és eszméjét: a banda vizualitását, a klipeket, a borítókat, pólókat a tagok vagy  közeli barátok készítik, és nyíltan tartózkodnak a Facebooktól. Másrészt a Human Performance-ra sikerült kiérlelniük azt az egyszerre koszos és keresetlen, mégis művészi és tudatos hangzást, ami kiemeli őket a kortárs rockzenekarok közül.

A Parquet Courts persze eddig is kiváló zenekar volt, de amikor kijött a Berlin Got Blurry klipje, a klasszik német kocsmában gitározó, a városban céltalanul bolyongó frontemberrel, és olyan telibe találó sorokkal, mint hogy „Feels so effortless to be a stranger / But feeling foreign is such a lonely habit”, már lehetett érezni, hogy a zenekar most nem annyira a dühös és nemtörődöm punk (mint a Monastic Living című EP-n), hanem az okos punk oldalát mutatja meg. A Human Performance a modern városi ember zenés Bibliája, szerelmekkel (Steady On My Mind), szakításokkal (Human Performance), mindenhova bekúszó kosszal (Dust), kinyitó és eltűnő kedvenc helyekkel (I Was Just There), erőszakkal (Two Dead Cops) és a felszín alatt megbújó nagy büdös semmivel (One Man No City). A Parquet Courts-nak sikerült telibe trafálnia 2016 közérzetét. (BÁ)

Deftones: Gore (Spotify)

Warner Bros.

A méltán utolsó leheletét nyögdécselő, az ezredforduló környékén a zenetörténet segglyukából előmászó nu metal műfaj egyetlen érdeme, hogy kitermelt egy-két olyan zenekart, amely képes volt túljutni a zsáner szűkös keretein. Mert hiába küldte tele a hosszú távú memóriánkat olyan vírusokkal, mint a Crazy Town vagy a Limp Bizkit, azért csak jutott rájuk egy System of a Down vagy egy Deftones.

Persze, lehet azon vitatkozni, hogy a Deftones mennyire volt valaha is nu metal, de ha a hangzásukat tekintve már az 1997-es második lemezükkel (Around the Fur) meg is különböztették magukat, azért turné szinten jócskán megmerítkeztek a szcénában. Könnyű azt hinni, hogy a Back to School és a Change (In the House of Flies) idejében volt a csúcson a banda, az egyre elszállósabb, a tömör zúzást sistergősebb zajorkánra cserélő zenekar szinte minden lemezére rá lehet mondani, hogy jobb, mint az előző. Bár ez a tendencia az autóbalesetet szenvedett basszusgitáros, Chi Cheng kómába zuhanását követően is fennmaradt, azért mégiscsak az idei Gore az első olyan album, amely már azzal a tudattal készült, hogy Cheng elvesztette a küzdelmet, és 2013-ban elhunyt.

Ebben a környezetben egy percig sem lehet csodálkozni azon, hogy a kísérletezéstől sosem idegenkedő banda ismét az útkeresést választotta, és a kikristályosodni látszó hangzásvilágú, a könnyen befogadható ütemek előtt meghajló Koi No Yokan után egy sokkal experimentálisabb anyaggal jöttek ki. Chino Moreno semmihez nem hasonlítható, álomszerű énektémái még mindig lenyűgözőek, de a nyolchúros gitáron nyomuló Stephen Carpenter is egészen elképesztő dolgokat tud megidézni – hol Meshuggah-féle szaggatásba kezd (Doomed User), hol Iron Maiden-szerű harmonikus riffekkel támad (Pittura Infamante), hol pedig ringatózó poszt-rockba hajlik (Hearts/Wires). Az atmoszférikus darabok (Prayers/Triangles, Acid Hologram) mellett azért befért egy relatíve rádióbarát dal is - az album csúcspontja az a Phantom Bride, amelyben nem kisebb vendéggitáros szállítja a nyolcvanas- kilencvenes évek fordulóját idéző szólókat, mint az Alice in Chainsből ismert Jerry Cantrell. Az egy-két gyengébb szám – mint az (L)Mirl vagy a címadó Gore – ellenére a nyolcadik lemezével tartja a Deftones a jól bevált receptet: ha egyet hátra kell lépnie, akkor előre biztos, hogy két lépést tesz. (BZS)

Chris Cohen: As If Apart

Captured Tracks

„A hangszerelés hihetetlen. Nagyon tehetséges zenész, aki úgy tűnhet, egyszerű zenét játszik, mégis nagyon bonyolult dolgokat készít. Egy csomó zenészbarátom ráharapott az albumra, mert érdekelte őket, hogyan is készült” – nyilatkozta az idén nagyszerű lemezzel jelentkező Eleanor Friedberger barátja, Chris Cohen első albumáról, az Overgrown Path-ról. Arról a lemezről, amelyről túlzás lenne állítani, hogy jelentős kereskedelmi sikert ért volna el, de arra elég volt, hogy a zenésztársadalom és a kritika érdeklődését felkeltse a Los Angeles-i csodabogár, aki egy teljesen időtlen, psych-pop csodát kreált a debütálásán.

Ezt a szinte kellett hoznia a korábban zenészként a Budapesten is koncertező Deerhoofban vagy Ariel Pink kísérőbandájában feltűnő Cohennek, aki nem is okozott csalódást, mert az As if Apart még  elvarázsoltabb, megfoghatatlanabb elődjénél. A Beach Boys, a Beatles pszichedelikus korszakát, vagy a hatvanas évekből idecsöppent különcöket (Jacco Gardner, Maston) idéző hatások ugyan felfedezhetők a dalokban, de Cohen annyit bogarászott a dalokon, hogy azok kicsúsznak mindenféle összehasonlítgatás alól.

Emlékszem, Cohent egy fesztivál kis színpadján, egy napsütéses tavaszi kora délutánon láttam először élőben kísérőzenekarával, és valahogy azt képzelem, neki folyamatosan ilyen helyzetben, a színpad előtt békésen játszó gyerekek, ölelkezve táncoló szüleik és a háttérben lepedőkön sütkérező fiatalok társaságában kellene játszania. Mert ennyire tökéletes tavaszi lemez nem is létezik talán. (BÁ)

Weezer: Weezer (White Album) (Spotify)

Crush Music

A kilencvenes évek rockbandának tűnő, de vérbeli popzenekarai közül egy sem tudott olyan státuszt kialakítania magának, mint a Weezer: senki nem számít tőlük nagy túl nagy megoldásokra, mégis mindig van valami jó abban, amit csinálnak. Szinte hihetetlen, de ez már a tízedik sorlemeze Rivers Cuomo bandájának, igaz, az első kettő (Blue Album, Pinkerton) után gyakorlatilag felhagytak azzal, hogy valódi, egységes, háromdimenziós albumokat tegyenek le, és hamar áttértek a jobb-rosszabb, de mindig fülbemászó rádiócsalik és a töltelékszámok egyensúlyozására – hol ide, hol oda billent a mérleg.

Pontosan húsz évnek kellett eltelnie a Pinkerton óta (tudják, ez az a lemez, amelyen egyetlen agyonjátszott sláger sincs, mégis messze a legjobb darab a Weezer-diszkográfiában), hogy a szkippelésre való hajlam nélkül lehessen végighallgatni a zenekar teljes új albumát. Köszönhető ez annak is, hogy szinte egy konceptlemezről beszélünk: az újabb név nélküli, tehát a borító színe után ezúttal White Albumnak nevezett anyagot Rivers Cuomo frontember csak tengerparti albumnak nevezi. De ha van olyan skatulya, hogy kaliforniai lemez (márpedig erről a Weezer kilencvenes évekbeli társai, mondjuk a No Doubt vagy a Red Hot Chili Peppers tudna mesélni), akkor ez az.

A lemez producere, az eddig leginkább Fall Out Boy-lemezeket felügyelő Jake Sinclair fiatalabb korában egy Wannabeezer nevű, Weezer-feldolgozásokat játszó bandában zenélt, de szerencsére ez a rajongás nem a nosztalgiafaktor kiaknázására ösztönözte a mostani munkában, hanem az aranykor titkainak megfejtésére. Mint kiderült, ez a titok nem is volt olyan bonyolult: a steril stúdióhangzást még mindig túlkompenzált, de már valódi hangszernek hangzó gitárok váltották, visszatértek a Beach Boys- és Buddy Hully-ihlette dalok (Girl We Got a Good Thing, Endless Bummer), és a pusztán karakterpszichológiai okokból a Tinderre regisztrált Cuomo tapasztalatai is szépen megjelennek a dél-kaliforniai part jellegzetes arcairól (Summer Elaine and Drunk Dori, L.A. Girlz). A legjobb kísérlet viszont az egyik legkevésbé emlékezetes dalhoz kötődik: a King of the World című számot szorongással küzdő feleségének, Kyokónak írta, aki a megjelenést követően a Genius dalszöveggyűjtő oldalán kommentálta férje szavait, sorról sorra. Az időzítés sem lehetett volna ennél jobb - a White Album egy igazi nyárindító lemez, a tavaszt, mint évszakot meg már úgysem tudjuk értelmezni. (BZS)

Jessy Lanza: Oh No

Hyperdub

Ahogy jöttek szép sorban a beharangozó dalok (It Means I Love You, VV Violence) Jessy Lanza második lemezéhez, úgy tűnhetett, 2016-ban már a legnépszerűbb elektro-pop előadók is majd csak jelenthetnek a kanadai dalszerzőnek, annyival frissebb megszólalást hoz a színtérhez képest. Sőt, úgy tűnt, a tavaly minket teljesen elvarázsoló Empress Of-album idei párját köszönthetjük az Oh No-ban.

Az idén kiváló lemezt megjelentető Junior Boys egyik tagjával, Jeremy Greenspannal dolgozó Lanza azonban kicsit meg is vezetett mindenkit ezzel a két megszellőztetett dallal: míg ez a két szám simán az idei tavasz-nyár klubkedvence lehet, addig a lemez egészben már inkább egy érzékeny, befelé forduló, modern R&B vallomásnak hat. A két „slágeren” kívül Lanza szinte kivétel nélkül csak késő estéhez passzoló, alig-alig felhangosodó analóg balladákat írt az Oh No-ra. Ezzel a becsapással (már akit átvert ezzel a csellel) azonban semmi baj sincsen, mert Lanzának még jobban is áll ez a nőies, érzéki, halk elektro-R&B. A legjobban talán a Vivica mutatja meg a korábban az utolsó Caribou-lemezen is közreműködő dalszerző erényeit: a háttérben döngő mély alapokra csak nagyon ritkán, de akkor indokoltan ereszti ki hangját.

Lanza korábban úgy nyilatkozott, hogy igazi releváció volt számára, amikor Greenspannel folytatott beszélgetés hatására elkezdett egyszerűen, ösztönösebb szövegeket írni, és nem görcsölt annyit a sorokon. Ez a felismerés, és annak hatásai, a természetesség árad most az Oh No dalaiból is, így azokat nehéz is bármihez hasonlítani a jelenlegi mezőnyben. Ha mégis nagyon muszáj, akkor a szintén kanadai Grimes-szal, azaz Claire Boucherrel rokonítható Jessy Lanza: ha Grimes az extrovertált, kitárulkozó típus a zenében, akkor Lanza a csendesebb, érzékenyebb, de annál izgalmasabb párja. (BÁ)

Terrace Martin: Velvet Portraits (Spotify)

Amoeba Music

Tavaly nyáron mutattuk be a 2015-ös év egyik kulcslemeze, a hvg.hu év végi albumlistájának a tetején trónoló Kendrick Lamar-album, a To Pimp a Butterfly egyik fontos közreműködőjének, Kamashi Washingtonnak The Epic című szólólemezét, ami persze saját jogán is fontos, nem csak azért, mert alkotójának köze van a tavalyi év egyik mindent vivő lemezéhez. Ugyanez a helyzet Martinnal, de ne szaladjunk előre.

"Kamasi Washington idei albuma úgy tiszteleg a jazz eddigi története előtt, hogy közben túl is mutat rajta, önálló, saját univerzumot hoz létre, amelynek a műfaj csak az egyik sarokköve. Közel háromórás játékideje alatt ugyan néha megbicsaklik saját grandiózussága alatt, mégis, annyira erőtől duzzadó és különleges, hogy megéri időről időre visszatérni hozzá" - ezt írtuk az albumról, és kifejezetten hasonló a helyzet kollégája, a multiinstrumentalista-producer, Terrace Martin idei lemezével. Martin ugyancsak a kortárs jazz egyik izgalmas alkotója, ő is szerepelt a tavalyi Lamar-lemezen, sőt - Washingtonnal ellentétben - hallhatjuk a tulajdonképpen cím nélküli demókból és ki nem adott számokból összerakott Untitled Unamastered című idei Kendrick Lamar-lemezen is (amúgy pedig a rapper nagyon nagy befutása előtti albumán, a good kid, m.A.A.d city-n is). Lamar mellett dolgozott Snoop Doggal, Busta Rhymes-zal, Stevie Wonderrel, Raphael Saadiq-kal, szóval elég tiszteletet parancsoló a portfólió. Most állítólag Harbie Hancocknak készít albumot.

A Velvet Portraits Martin negyedik sorlemeze és, persze más hangsúlyokkal, de az benne a jó, ami mondjuk Washington zenéjében, meg az is, ami Kendrick Lamar hiphopját fölé emeli a saját műfajának: az a fajta megőrizve továbblépés, az a jelen idő, amiből kihalljuk John Coltrane-t, Miles Davist, a nagy soul-ősöket, a Motownt, meg a Staxt, a funkot, a klasszikus hiphop-hagyományt, az, hogy mindezeket képes érvényes módon keretezni, saját történetet elmondani, ahogy azt korábban idéztük, saját univerzumot létrehozni. Az amerikai Pitchfork egyenesen a To Pimp a Butterfly ikerlemezének, kiegészítő albumának nevezi. Értjük, miért.

A lemezen szerepelnek a tavalyi Lamar-csúcslemez közreműködő társai, a Los Angeles-i jazz-színtér kulcsjátékosai, többek közt éppen Kamashi Washington, Lalah Hathaway énekes, Robert Glasper billentyűs, és az ugyancsak több hangszeren kompetens Thundercat. Veszélyes terepen kalandoznak ők így néhányan: ami együtt csinálnak, az lehetne akár modoros is, okoskodó is, de végül sem ebbe, sem abba a hibába nem esnek. A Velvet Portraits bátor, meglepő, ezerszínű és szórakoztató lemez. (NR)

Idei Lemezpakkjaink:

Csak úgy ránk szabadul a tavasz ezektől a zenéktől

Lemmy és Bowie elment, az utolsó legenda azonban nem nyugszik

Ha engem nem szeretsz, ne szeress senkit

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!