Először csak az ujjongó kritikák, aztán az egyre csak fokozódó, mindent uraló rajongói reakciók, az előtte alig ismert gyerekszereplők sztárrá válása, végül a sorozat zenéjének kiadása miatt jelenthető most már ki véglegesen: a Stranger Things 2016 Twin Peaks-e, amely persze a mai szájhagyomány, a közösségi oldalak mém-, gif- és konteóáradata nélkül aligha lett volna ekkora siker.

Pedig nem feltétlenül nézett ki ekkora diadalmenetnek a Netflix július közepén kiadott szériájának fogadtatása. A legtöbben eleve gyanakodva ültek le az első részek elé. Akkor ugyanis már mindenki tudta, (anélkül, hogy egy percet is látott volna a sorozatból) hogy a Stranger Things óriási idézetgyűjtemény lesz.

A Stranger Things sztoriját jegyző Duffer testvérpár, Ross és Matt ugyanis szinte minden nyolcvanas évekbeli kultikus sci-fit és horrort belezsúfolt a nyolc epizódba. Pont itt bukhatott volna meg a sorozat, hiszen a mai közegben, egy apró hibát is a végtelenségig  képesek cikizni bármelyik közösségi oldalon. Csakhogy Dufferék és a stáb olyan atmoszférát és karaktereket teremtettek, hogy a nézőt már egyáltalán nem érdekelte, az E.T.-re, a Poltergeistre vagy az Alienre hasonlít-e épp valamelyik történetszál. Inkább azon izgult, hogy a főszereplő tinicsapat végül legyőzi-e a félelmetes gonoszt.

(Itt olvasható egy kimerítő gyűjtés az összes a sorozatban feltűnő filmes utalásról, de készült már rajongói videó is erről, de azt is csak a sorozat befejezése után ajánljuk)

"Atmosphere"

A túlzásokba eső reboot-mánia közepén (azért vannak jó remake-ek is) óriási eredménynek számít olyat alkotni, amit nem intéz el a szokásos “hisz ezt már százszor láttam” legyintéssel a többség. Hollywood évek óta egyértelműen történetválságban szenved, (ma már közhelyszerű kérdés, hogy “hova tűntek az eredeti sztorik?”) de a Stranger Things világosan megmutatta, hogyan lehet sikerrel újrahasznosítani az előző évtizedek filmes toposzait. Dufferék ugyanis nyíltan felvállalták, honnan merítettek ihletet. Elmondásuk szerint volt, amit tudatosan, volt amit öntudatlanul építettek be a sorozatba. Sőt, már az alapsztorit sem bonyolították túl a kevesebb több elve alapján.

 A Stranger Things egy titkokkal teli, eldugott kisvárosban játszódik, 1983-ban, amikor minden rendes amerikai kamasz legszívesebben a Millenium Falcon makettjével és a Dungeons & Dragons szerepjátékkal tölti idejét. Will, Mike, Dustin és Lucas pontosan ilyen tinik, akik a fura, kigúnyolt srácok a suliban (ismerős felállás, nem?) ám egy reggel arra ébrednek, hogy Willnek titokzatos módon nyoma veszett. De miközben barátjuk keresésére indulnak, egy velük egykorú, szinte földönkívüliként viselkedő lány is hozzájuk csapódik. Az eltűnés okainak felderítése során a szálak egy a kisváros határában lévő kutatóközponthoz vezetnek, amelynek valódi céljáról egyre aggasztóbb pletykák keringenek.

A sorozat így szinte már pofátlanul egyesít minden sikerre ítélt sztorit: adott egy felnövéstörténet, klasszikus, könnyen megszerethető karakterekkel, a szokásos kisváros-tematikával, mindez Carpenter és Spielberg sci-fijeinek és horrorjainak vívmányaival keverve. Ehhez a sztorihoz adjunk hozzá még egy kis hidegháborús paranoiát (amit a Fargo 2. évada is csodásan megidézett), a mindig fantasztikus, de ebben a közegben újra a legjobb fomáját hozó Winona Rydert, és olyan korhű zenéket, (The Clash, Joy Division, Television, Echo & The Bunnymen), amiért nem csoda, hogy megveszett mindenki. Nem elfelejtve, hogy a sorozat eredeti zenéjét szerző páros, Kyle Dixon és Michael Stein (a SURVIVE formáció tagjai) is alaposan beletrafáltak a fenyegető, hideg szintifutamokra épülő aláfestő zenékkel. A soundtrack végül akkora siker lett, hogy élő koncertek is épülnek csak a sorozatra.

Lehetne még sorolni a részleteket, de az is sokat elárul a Stranger Things elképesztő sikeréről, hogy még a szándékos vagy épp szándékolatlan hibáiból is kultusz lett.

(Spoiler: például az egyik mellékszereplő, Barb úgy lett hős, hogy alig szerepelt a sorozatban. Ráadásul elég könnyedén teszi túl magát a város az eltűnésén. Azonban már hiphop-szám is született a karaktere köré, és még virrasztást is szerveztek a tiszteletére. Arról nem is beszélve, hogy Barbot egy amatőr színész, Shannon Purser játszotta, akinek ez volt élete első szerepe)

De az óriási felhajtáshoz mit szóltak maguk a megidézett alkotók? A saját könyvei filmadaptációjával nem túl elégedett Stephen King például annyit írt, hogy a Stranger Things színtiszta élvezet, amelyben Winona Ryder tündököl, míg Guillermo del Toro így fogalmazott:

A Stranger Things lehet sok mindent felidéz, Kinget, Spielberget, a nyolcvanas éveket, az én filmjeimet is, de mindezen túl,  egy kiváló sorozat!

Netflix

"Should I Stay Or Should I Go?"

Matt és Ross Duffer nem igazán számított nagy névnek a tévés szakmában, ezért aztán nem is csoda, ha kb. 15-20  helyen próbálkoztak sikertelenül a sorozatötletük eladásával. Általában azzal az indokkal  dobták vissza a forgatókönyvüket, hogy mivel gyerekek a főszereplők, ezt a sorozatot nem tudják eladni drámaként. Ez főleg annak tudatában vicces, hogy a széria sikerét pontosan a kiváló gyerekszereplőknek köszönheti, akik még a felnőtt szereplők teljesítményét is elhomályosították. Plusz egyikük sem számít elkoptatott gyerekszínésznek. Arra pedig már most nyugodtan mérget vehetünk, hogy a gyorsan kiérdemelt népszerűségük miatt a színészeket még nagyon sok mozifilmben fogjuk látni a következő években.

A legnagyobb jövő előtt minden bizonnyal a fura kívülállót, Elevent alakító Millie Bobby Brown állhat, aki addig csak kis mellékszerepekben tűnt fel, ezúttal azonban komoly kihívás elé nézett. Egy olyan karakterbe kellett szinte szöveg nélkül emberséget csempésznie, aki leginkább E.T.-ként mozog a kamaszok világában.

(Balra) Finn Wolfhard és Millie Bobby Brown a Stranger Thingsben

Netflix

Dufferék saját bevallásuk szerint az amúgy nem túl sikeres regényadaptáció, a Wayward Pines forgatása közben tanulták ki, mi kell egy sorozat összerakásához, ezután vágtak bele a saját könyv írásába. A fő inspirációt azonban nem a már emlegetett klasszikusok adták, hanem a Hugh Jackman főszereplésével készült Fogságban (Prisoners), amelyben egy apa elrabolt gyereke keresése közben elkeseredettségében átlépi a társadalmi normákat.

Az, hogy az "elveszett gyerek-történet" a nyolcvanas években játszódjon, csak később jött, ezzel a döntéssel azonban kiélhették minden rajongásukat és nosztalgiájukat a korszak iránt. De szerencsére nem estek túlzásba: követték Ridley Scott Alien-elvét, azaz a horrorelemeket csak akkor mutatták, amikor indokolt volt, és a speciális effekteket sem pörgették túl.

I See The Future

Egy ekkora siker után és a több elvarratlan szál miatt persze azonnal elkezdődtek a találgatások, vajon folytatódhatnak-e Elevenék kalandjai. Reed Hastings, a Netflix vezérigazgatója ugyan nem erősítette meg a második évad indulását,  de annyit azért hozzátett: “egyszerűen hülyeség lenne, nem folytatni”.

A folytatás mellett szól az is, hogy bár a Netflix stratégiájának egyik fő eleme, hogy hétpecsétes titokként őrzik a nézettségi adatokat, egy cég, a SymphonyAM állítólag mégis hozzáfért a számokhoz. A Business Insider mutatta be a kimutatásaikat, és ez alapján a Stranger Things olyan nagyágyúkat vert simán már alig két hét alatt, mint a House of Cards negyedik évada, vagy a Marvel-féle Jessica Jones.

De nem kellenek ahhoz számok, hogy észleljük a sorozat népszerűségét. Elég, ha csak megnézzük, hányan használták az elmúlt napokban a sorozat főcímének retró betűtípusát utánzó szöveggenerátort, hogy mekkora sikere volt az egyik színész, Finn Wolfhard Nirvana-feldolgozásának, vagy az egyik legismertebb elektronikus előadó, Deadmau5 élőben felvett főcím-átiratának.

Kis túlzással a fél világ rajongóvá vált, és a Duffer testvérek szerint van még a tarsolyukban ötlet, mivel nem akartak mindent felfedni ebből a különös univerzumból az első nyolc részben.

A Stranger Things a Netflixen érhető el teljes egészében.

Az évezred legjobb sorozatai, 6. rész: Deadwood

Törvényen kívüliek, kapzsi ópiumbárók, aranylázban égő telepesek és olyan költői trágárságok, amit még Shakespeare is megirigyelt volna - a Deadwood 2004-ben nagyot vállalt azzal, hogy a feledésbe merült western műfajával kacérkodott, de bukás helyett elhozta a vadnyugati történetek reneszánszát. A három tökéletes évadot megélt sorozat a 15.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!