Az igazi ellenség mindig párton belül van – a House of Cards Török Gábor szerint
Milyen hatása lehet egy House of Cards-szerű politikai sorozatnak? A valóság követi a fikciót vagy fordítva? Milyen sorozatra alapozta Gyurcsány a kommunikációját? Mihez kezdene Mészáros Lőrinc Amerikában? Hasonló kérdéseket boncolgatott Török Gábor és Dúró József politológus a Corvinuson, a Corvpol nevű szervezet programján.
A cikkben spoilerek lehetnek, így aki még nem látta az amerikai House of Cards négy évadát, az óvatosan olvassa az alábbi sorokat.
A House of Cards (hivatalos, de ritkán emlegetett magyar címén: Kártyavár) amerikai változata több tekintetben is első: ez volt az addig csak DVD-futárként és online streaming-szolgáltatóként ismert Netflix első eredeti sorozata, és alighanem ez volt az első olyan széria, amiért egy amerikai elnök látványosan rajongott. Barack Obama többször nyilatkozott arról, miért szereti a sorozatot, egy híres tweetjében meg is kérte követőit, hogy ne spoilerezzék el neki az épp kiadott második évadot.
De nemcsak Amerikában, hanem az egész világon rákattantak a politika iránt érdeklődők a sorozatra – itthon épp a Corvinuson tartottak előadást Játék cinkelt lapokkal – House of Cards szakmai szemmel címmel, Török Gábor és Dúró József politológusok részvételével, a Corvpol szervezésében. Török az eseményen elmondta:
a széria és az alapjául szolgáló könyvek kötelező irodalomnak számítanak a politikai elit körében, különösen a kommunikációs stábok követik és elemzik előszeretettel.
Aki nem ismerné az alapsztorit: a hatalommániás Frank Underwood (Kevin Spacey) a Demokrata Párt kongresszusi képviselője, aki a történet elején az elnök ígérete ellenére nem kapja meg a külügyminiszteri kinevezést, ezért elhatározza, hogy saját, pragmatikus, manipulatív módszereivel tör a csúcsra.
Nem túl reális, de láttunk már rosszabbat
Török Gábor elmondta, nem véletlenül örvend ekkora népszerűségnek az ötödik szezonja előtt álló sorozat, sokat lehet belőle tanulni, bár nem a legreálisabb: „a cinizmusnak egy olyan tökélyre fejlesztett változatát mutatja, ami a személyes tapasztalatom alapján nem jellemző a politikára”. Török azt is megsúgta, milyen politikai sorozatokkal érdemes próbálkozni, ha egy fokkal életszerűbb képet szeretnénk kapni: a chicagói polgármester életét követő Boss vagy a dánok első női miniszterelnökének történetét elmesélő Borgen a legjobbak közé tartozik, míg Az elnök emberei (West Wing) amennyire népszerű, annyira hiteltelen forrás.
A sorozatban leginkább a Demokrata Párton belüli ármánykodást láthatjuk, a republikánusok szinte elő se kerülnek – arra a felvetésre, hogy a pártok közötti versengés sokkal inkább szem előtt van, mint a belső furakodások, Dúró József azt mondta: „Amerikában messze nem olyan egységesek a pártok, mint Európában, de a színfalak mögötti konfliktusokba mindenhol nehezen látunk bele”. Török hozzáfűzte, hogy ez még a hiteles része a sorozatnak:
az igazi ellenség mindig abban a székben ül, ahol én szeretnék ülni, és az párton belül van.
Hazai példaként Dúró hozta fel a Jobbik-kongresszust, megjegyezve, hogy párton belüli érdekcsoportok mindenhol kialakulnak, ahol viszonylag nagy tagság van, vagy széles a merítés. „Amit most Vona csinál, nevezzük a párt megszállásának, azt Orbán Viktor megcsinálta tizenegynéhány évvel ezelőtt. A 2002-es választások után kivonult a Fideszből, elkezdte a polgári köröket szervezni, és utána egy évvel később gyakorlatilag megszállta a pártot, azóta pedig látjuk, hogy az ő emberei ülnek az elnökségben.”
„A magyar politikában az az érdekes, hogy a Fidesz és a baloldal politikai szocializációja teljesen más. Az MSZP-ben még mindig működnek ezek a nagypárti attitűdök, a nyilvánosság előtt zajlanak a belső konfliktusaik, a Fidesz pedig még mindig úgy viselkedik, mint egy szektás, ostrom alatt álló szervezet, ami még ma is azt gondolja, hogy kisebbségben van, ezért össze kell tartani” – tette hozzá Török.
Gyurcsány lenne a magyar Frank Underwood?
Amíg mondjuk Az elnök emberei azt próbálta bemutatni, hogy az értékek mennyit számítanak a politikában, ebből következően pedig a demokraták mennyivel jobbak, mint a republikánusok, addig a House of Cards az utóbbiak hiányával azt hangsúlyozza, hogy ezek a politikusok teljesen csereszabatosak –
a politika ugyanis legnagyobb részben nem más, mint a manipuláció technikája.
Arra a kérdésre, hogy a valós életen láttunk-e már olyan szintű és gyorsaságú felemelkedést, mint Frank Underwoodé, Török azt válaszolta: „A Medgyessy–Gyurcsány-csere felvet bizonyos kérdéseket, persze annak nem tudjuk igazán a hátterét”.
Azért is ilyen nagy az igény a hasonló sorozatokra, mert nem látunk a folyamatok mögé, igaz, Török szerint a valóság bemutatása valószínűleg kiábrándító lenne: „ahogy valaki közel kerül a magyar politikusokhoz, nagyon nehezen tudja elképzelni, hogy ezek Underwoodok. A magyar politikában sokkal jelentősebb szerepet játszik az esetlegesség, mint a céltudatosság. Amikor utólag összerakjuk az eseményeket, és azt mondjuk, hogy Orbán Viktor már hat lépéssel mindenki előtt jár, és előre tudta, mi fog történni, az csak legendagyártás.”
A magyar helyzetről még kevesebbet tudni, például arról is csak legendák vannak, hogy milyen hátsó szobákban zajló beszélgetések történtek politikusok közt: „Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc állítólagos 2008-as telefonbeszélgetését például legalább ötféleképpen mesélték már el nekem” – mondta Török, aki szerint a politikai memoárirodalom hiánya is fájó pont, az utóbbi 25 évben nem nagyon született olyan könyv a témában, amit igazán érdemes lett volna elolvasni.
Amerika nem kedvez a Mészáros Lőrinceknek
A második évad egyik részében a már alelnöki pozícióban lévő Underwood az egyik, az elnököt támogató oligarchának próbál betenni egy kínaiakkal kötött üzletben – itt az elnök végül a politikai haszonszerzést részesíti előnyben a gazdasági szempontokkal szemben.
Török Gábor szerint a sorozat nagyon jól mutatja az amerikai és a magyar oligarchavilág közti különbséget: itt egy olyan gazdasági szereplőt láthatunk, aki az üzleti sikerei után kezdett politikusokat támogatni, miközben itthon a Simicska-félék vannak többen, akik legalább annyira politikai szereplők, hiszen a vagyonosodásuk a politikai kapcsolataiknak is köszönhető.
„A Raymond Tuskok (a tárgyalt jelenetben szereplő oligarcha) itthon nem a Mészáros Lőrincek és a Garancsi Istvánok, de még Csányi Sándort sem sorolnám ide, hanem mondjuk valaki olyan, mint Gattyán György. Amerika szerencsés olyan szempontból, hogy hatalmas ország, ezért sok ilyet tud előteremteni, ráadásul olyan sokat, hogy domináns szereplő nem is nagyon tud kialakulni” – tette hozzá Török.
A kelet-európai politikus vagy populista, vagy hülye
Már a harmadik évadból származik az a részlet, amikor egy Oroszországban letartóztatott melegjogi aktivista kiszabadítása veszélyezteti az amerikai–orosz együttműködést a Közel-Keleten – a sorozat Putyin-mása, Viktor Petrov és a már elnökként tetszelgő Underwood privát beszélgetése már a nevetségesség határát súrolja. Az orosz elnök beszédéből úgy tűnik, teljesen érti a nyugati felfogást, de nem cselekedhet aszerint, mert a népe nem ezt akarja – ez Török szerint egyáltalán nem hiteles.
„Abból a nézőpontból sokan nem tudják elképzelni, hogy lehet ennyire másképp gondolkodni, ezért kell úgy elképzelni minden kelet-európai vezetőt, hogy csak a hatalomtechnika miatt hoz teljesen abszurd lépéseket. Általában kétféleképpen ábrázolják a kelet-európai politikusokat: vagy tökhülyék, vagy populisták.”
Dúró hozzátette: „elnézve a mostani amerikai kampányt, abszurditást tekintve sokkal extrémebb helyzetek vannak, mint a sorozatban, akár Trump, akár Clinton, akár Sanders kampányát figyeljük”. Az a ritka helyzet állt elő, hogy a valóság sokkal színesebb-szagosabb, mint a sorozat, pedig az utóbbit direkt úgy írják. Tehát lehet, nem véletlen, hogy a politikai színtér szereplői ilyen nagy figyelemmel követik a House of Cardsot – a cinizmus még soha nem volt akkora jelenség a politikában, mint ma.
Persze nem ez az első alkalom, hogy a tévés fikció és a politika világa összefonódik: Török Gábor szerint nem legenda, hogy Gyurcsány Ferenc kommunikációs stábja a gyakorlatilag vállaltan túlidealizált Az elnök embereiből próbálta ellesni a politikacsinálás fortélyait. „Mondjuk, olyan is volt” – tette hozzá.
Végeredményben minden negatívum ellenére rendkívül hasznosak a hasonló sorozatok a politikai elemzők számára, a résztvevők megjegyezték, Magyarországon is érdemes lenne ebbe az irányba elmozdulni, de egyelőre a csatornák úgy félnek bármilyen aktuálpolitikai utalástól, mint a tűztől.
És az is kérdés, ki lenne alkalmas egy hasonló magyar széria legyártására. Ahogy Dúró megjegyezte: „A Borgent a dán közszolgálati adó finanszírozta, a House of Cards angol változatát a BBC készítette. Mondjuk talán mindenki jobban jár, ha Magyarországon nem a köztévé csinál majd elsőként politikai sorozatot.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
