"A volt kelet-európai országok infantilis állapotban vannak"

HVG: Filmjei személyes, életrajzi indíttatásúak. Mi foglalkoztatta a magyar családok hétköznapjainak mikroszkopikus bemutatásában?

Hajdu Szabolcs: Igyekeztük a lehető legpontosabban megrajzolni két középosztálybeli magyar család egyetlen napját, túlzások, prekoncepciók, ideológiák rákényszerítése nélkül. Az Ernelláék Farkaséknál című filmben nem klisék mentén fejtettük ki a családon, a párkapcsolaton belüli vitákat, hanem a lehető legaprólékosabb megfigyelések alapján. A humor, az irónia felől, a kívülálló szemével próbáltuk megrajzolni a hétköznapi létezésünket. Az eddigi visszajelzések alapján a színpadi és a filmváltozat nagy erénye, hogy nem húz le, inkább lelkesítően hat, felszabadítja és aktivitásra készteti a nézőket, hogy a saját életükben is továbbgondolják a látottakat.

HVG: Mennyiben más a film, mint a Maladype Társulatnál tavaly bemutatott, azonos című színdarab?

H.Sz.: Egyik sem tartalmaz olyan elemet, amit a legcsekélyebb mértékben is kísérletinek lehetne nevezni. Egyszerű emberi történet, a lehető legegyszerűbben és közérthetőbben előadva. Állami támogatások nélkül, a saját otthonunkban forgattuk, a színészek – a feleségemen és a két gyerekemen kívül – a legközelebbi barátaink. A stáb 90 százaléka diák, a Budapesti Metropolitan Egyetem mesterszakos operatőrhallgatói, a tanítványaim voltak, továbbá a Színművészeti hangmérnökhallgatója. A film motorja Muhi Zsófia és Herner Dániel producerek. Szenvedélyből, a saját örömünkre csináltuk.

MTI / EPA

HVG: Miért pont most jött el az ideje, hogy direkt önanalízisbe kezdjen?

H.Sz.: Mindig is ezt csináltuk az alkotótársaimmal. A Tamara című filmnél a színészekkel együtt kezdtük kialakítani a történetet, ahol a párválasztást helyeztük fókuszba. A Fehér tenyérnek is vannak személyes vonatkozásai. Az Ernelláék esetében csúcsra járattuk ezt az attitűdöt azzal, hogy családias keretek között készítettük a filmet. Törekedtünk arra, hogy a történet univerzális legyen, és a helyzeteket, a karaktereket mindenki be tudja azonosítani.

HVG: A jelenlegi filmfinanszírozási rendszerrel szembeni kritikája is megfogalmazódik abban, hogy önerőből, alacsony költségvetésből csinál filmet?

H.Sz.: Ez a film nem igényelte, hogy pályázzunk. Az előadás is minimális erőforrásból készült, ahogy általában a független színházi előadások. Miután láttuk, hogy a közönség jól veszi, felmerült a filmváltozat lehetősége. Nyugodtan, kényelmesen dolgoztunk, egy év alatt az előadás és a film is elkészült. Összehasonlításul: minimum másfél, két évig tart egy film előkészítése az európai finanszírozási rendszerben éppúgy, mint nálunk. A fejlesztési folyamat alapossága nem garancia arra, hogy a végeredmény jobb lesz, viszont nagy a veszély, ha túl sokáig húzódik a dolog, kiszáll az anyagból a spiritusz. A pályázati naptár másként működik, mint az alkotók bioritmusa. A Bibliothéque Pascal filmem jó példa erre: 2000-ben írtam meg a novellát, és tíz év múlva volt a bemutató. Folyamatosan újra kellett írni a forgatókönyvet. Az Ernelláékat egyszer írtam meg, és ez a lendület, frissesség nagyon érződik rajta.

HVG: Alapvetően színházi ember. Menekülési útvonalként tekint a színházra a hosszú procedúrával járó filmezéshez képest?

H.Sz.: Szívesen dolgoznék folyamatosan is színházban, de akkor le kellene mondanom a filmről. A két nyelvezet annyira más, hogy ha túlságosan elmerülök a színházban, utána nehéz visszatalálni a filmhez, és fordítva. Igyekszem tartani az egyensúlyt, és úgy ütemezni a dolgokat, hogy egyiktől se távolodjak el annyira, hogy ne tudjam bármikor újra felvenni a fonalat.

HVG: Vándorcirkuszcsalád hírében állnak. Néhány évig Las Vegasban is éltek. Filmjeit rendszeresen vetítik filmfesztiválokon. Gondolkodik külföldi karrierépítésben?

H.Sz.: Inkább próbálom csinálni azt, ami érdekel, és amit fontosnak tartok. A kívülállók úgy képzelik el, hogy vagy kap valaki lehetőséget külföldön, vagy sem. Ami olyan gondolkodást feltételez, hogy a boldogulásunkat mástól várjuk. Ha van elég ambíció, állhatatosság és hit az emberben, akkor sikerül megvalósítani az elképzeléseit. Ha valamilyen oknál fogva külföldre megyek dolgozni, nem az az első dolgom, hogy show-reeleket küldözgetek producereknek, hanem felmérem a lehetőségeket, megkeresem az embereket, akikkel szeretnék dolgozni. Amikor A játékos című filmemet kezdtük előkészíteni Las Vegasban az öcsémmel, pár hónap alatt megtaláltuk hozzá a befektetőket. Az más kérdés, hogy a költségvetés másik felét magyar forrásból vártuk, de épp akkor alakították át a filmfinanszírozási rendszert, és többek között a normatív támogatásomat is visszavonták, pedig nagyon számítottunk rá. A bizalom eléggé megingott a befektetők részéről.

HVG: A Dosztojevszkij-novella szabad átiratában a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai újgazdagok elveszítik a vagyonukat Las Vegasban. A diktatúrában szocializálódott emberek sorsán keresztül a pénz mint a szabadság metaforája érdekelte?

H.Sz.: Nehéz klisék nélkül beszélni olyan fogalmakról, mint a szabadság. Azoknak, akik elnyomó rendszer gyermekeként, unokájaként nőttek fel, és kiskoruktól megmondták nekik, hogy mit kell csinálni, a szabadság természetellenes, idegen. Ha egy ilyen emberre hirtelen rászakad a szabadság, az első dolga, hogy a többiek fölébe kerekedik, és rögtön parancsolgatni kezd, vagy keres valakit, aki előtt meghajolhat. Kinek mi, a karaktere szerint. Ez történt a magyar társadalommal a rendszerváltás idején, és történik a mai napig. A volt kelet-európai országok infantilis állapotban vannak, a felnőtté válás folyamata akadozik vagy megrekedt. Amikor az ember képessé válik használni a szabadságát, az a felnőtté válás pillanata. A játékos mögött is ez a gondolatiság húzódik meg. Akik Nyugat-Európába, Amerikába mennek, szembesülnek egy felnövekvésben lévő társadalom működésével, és nagyon furcsán kezdenek el viselkedni. Mindenképpen érdekes megvizsgálni, hogyan viselkedik valaki a múltból a jövőben.