Száz évvel ezelőtt az első világháború esztelen tombolása az addiginál is értelmetlenebb fordulatot vett. A németek 1917. február elsejétől újból kiterjesztették a korlátlan tengeralattjáró-háborút, ez felgyorsította az USA hadba lépését az antant (Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) oldalán, ami meg is pecsételte a központi hatalmak (a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia) sorsát.

Eközben az orosz válság is kritikus fázisba lépett. Bár globálisan nem rendítette meg az antant pozícióit, a tengeralattjáró-háború kiterjesztése a már korábban is óriási problémákkal küzdő orosz hadianyag-ellátást nehezítette. Ennél még súlyosabb probléma volt, hogy ekkor már lakossági fogyasztásra mindössze 490 vállalat dolgozott. 1916-ban bevezették a jegyrendszert és a kötelező gabonabeszolgáltatást. 1916-ban a sztrájkok száma 1284 volt, közel egymillió munkás vett bennük részt.

Romló gazdasági helyzet és drámai veszteségek a fronton

A német és az osztrák-magyar haderő 1915-ben elfoglalta Oroszország nyugati tartományainak egy részét, így az orosz ipar egyötöde, és fontos mezőgazdasági területek is elvesztek. A háború a teljes nemzetgazdaság felét emésztette fel. A kormányzatnak fogalma sem volt, hogy mit tegyen: a taskenti főkormányzó például szombatonként kiment a piacra, és megbotoztatta azokat, akik szerinte túl drágán kínálták áruikat.

A gabonatermő vidékek központjaiban, Kijevben, Harkovban, Odesszában a „liszt- és mindennemű élelmiszerkészlet” teljesen kifogyott – írta 1917. február közepén a Pesti Hírlap. „Az országszerte uralkodó rendkívüli hideg csak fokozza a lakosság szenvedését. Pétervárott mínusz 29 Celsius-fokot mutat a hőmérő. A külvárosok nyomora leírhatatlan: az egész fővárosban nincs se szén, se fa. Menedékhelyek és a vasúti épületek előtt megfagyott emberek holttestét szedik föl.”

Paradox módon a cár birodalmának összeomlásához a háború egyik legnagyobb katonai győzelme is hozzájárult. Az 1916-os Bruszilov-offenzívában mintegy 800 ezer orosz katona vesztette életét. S itt aligha csak közkatonák haláláról van szó: az 1914-es összecsapások utáni első évben 60 ezer orosz tiszt halt meg. Vagyis a háború előtti 40 ezres tiszti állomány „teljes egészében odaveszett”.

Kivéreztették a hadsereget

A birodalom kivéreztetésével az orosz elit egy része tisztában volt. Már 1915 óta(!) titokban tárgyaltak a németekkel a különbékéről, mert látták Oroszország sérülékenységét. Angol és francia szövetségeseiknek viszont létfontosságú volt a német haderő lekötése keleten, ezért igyekeztek az „antantpártot” erősíteni Péterváron. A megosztott orosz elit végül is a háborút folytatta.

A cári haderő moráljának csökkenését mutatják az egyre-másra foglyul ejtett oroszokról, elfoglalt hadállásokról, zsákmányolt ágyúkról, géppuskákról szóló hírek. A Pesti Hírlap korabeli cikkeire alapozott adatgyűjtésünk szerint a központi hatalmak több mint 3300 foglyot ejtettek 1917 februárjának közepétől márciusig. A nagyszámú legénységgel együtt csak 49 tiszt esett fogságba, vagyis ami a professzionális katonákat illeti, komoly hiány volt belőlük a cár seregében.

Élelmiszerhiány: növekvő elégedetlenség a fővárosban és Moszkvában

A háború elleni sztrájkok, lázadások már 1914 őszén elkezdődtek Oroszországban. Az élelmiszerhelyzet viszont 1917 elejére valóban válságosra fordult.

A Pesti Hírlap február közepén ezt írta: az orosz közlekedési miniszter Közép- és Dél-Oroszországban korlátozta a vasúti „személyforgalmat, hogy február végéig csak egy-egy vonat közlekedik ellenkező irányban, hogy ily módon a teheráruforgalmat szabályozzák és élelmiszereket szállíthassanak a frontra és később a polgári lakosság számára is a legínségesebb vidékeken, köztük Szentpéterváron és Moszkvában”.

Bomladozó orosz csúcselit

Közben az orosz elit a háború céljáról vitatkozott. A németbarát, különbékét szorgalmazó vonalat képviselte a híres-hírhedt cári tanácsadó, Raszputyin, akit 1916 végén meggyilkoltak. A német származású balti bárók is ezt a politikát támogatták, néhány befolyásos udvari személyiséggel, Anna Virubova udvarhölggyel és magával a cárnéval egyetemben.

Ezzel az „udvari párttal” szemben az antant hívei, tehát az angol-francia szövetséggel rokonszenvezők képviselték a háborús pártot. Közéjük tartozott Szazonov, akit a németekkel kötendő különbéke ellenzése miatt váltottak le a külügyminiszteri posztról 1916 júliusában.

Az orosz forradalom kitörése előtti 12 hónapban egymást váltották a németbarát (Stürmer) és a németellenes (Trepkov) kormányfők Péterváron.

De a cári elit megosztott volt abban is, hogy mit tegyen az elégedetlen tömegekkel. Már 1915-ben megalakult a törvényhozáson, a Dumán belül a Progresszív Blokk, amelyet az Utro Rossziji („Oroszország reggele”) című lap támogatott, és amelynek legerősebb eleme a liberális jellegű Alkotmányos Demokrata (kadet) Párt volt. A cár autokratikus uralmát támogatók viszont igyekeztek akadályozni a Duma működését, szerepét, nehogy a Progresszív Blokk ott is ki tudja fejteni az álláspontját.

Folytatódik a belharc Péterváron

A Pesti Hírlap szorgalmasan beszámolt az orosz elitet bomlasztó újabb és újabb vitákról is. A „Harc az orosz haladó és reakciós párt között” című, február 12-i keltezésű hírükben azt írják: „a kulisszák mögött folyó harc a mérsékelt irányzat győzelmével végződött, melyet Galicyn herceg képvisel. Protopopov a reakciós párt élén a duma feloszlatása, illetőleg össze nem hívása mellett volt, és mikor javaslata megbukott, benyújtotta lemondását. Ennek sorsa még bizonytalan. Nyilvánosságra csak annyi jutott, hogy röviddel azután a cár fogadta Protopopovot, később pedig a volt miniszterelnököt, Stürmert.”

A németbarát Borisz Stürmerrel szemben Protopopov a reakciós erőket képviselte, aki a Duma ellen fellépve nyilvánvalóan a reformokat támogató Progresszív Blokk térnyerését akarta megakadályozni. A hírben említett Galycin pedig az a Golicin herceg, aki a cár utolsó miniszterelnöke volt, s Krausz Tamásék őt – a korabeli Pesti Hírlappal ellentétben – a szélsőjobb képviselőjének minősítik.

Golicin 1916 végén került hatalomra. Követelte Protopopov leváltását – ám hozzá a cár ragaszkodott –, így más miniszterek távozásával kellett beérnie.

A helyzet romlik, közeleg a forradalom, még a monarchisták is a cár ellen szervezkednek

A Pesti Hírlap hamarosan „Forradalmi összeesküvés Oroszországban” címmel ír cikket. A konspiráció miatt „Péterváron és Moszkvában a legelőkelőbb állású személyiségek egész sorát letartóztatták”, s „a munkásság körében nagy propaganda folyik az általános sztrájk kikiáltása érdekében”.

Február 18-án a Pesti Hírlap azt írja: „a forradalmi szellem elterjesztése Oroszországban nagyon előrehaladt. (…) A hatóságilag engedélyezett munkásszövetségekben a legmesszebbmenő előkészületeket tették meg a forradalomra, amelynek célja az lett volna, hogy Oroszországot szociáldemokrata köztársasággá változtassa át.”

A „szocialisták elhatározták, hogy a forradalom megkezdését nem halasztják a háború utánra, hanem már a jövő hónapban támadnak. Jeladás erre a háború elleni tömeges tüntetés lett volna. Több polgári képviselő is tudomással bírt az összeesküvésről és előmozdította azt. Gucskov, a hadbizottság elnöke, és a kadétpárt több tagja részt vett a forradalmi mozgalomban.”

Gucskov valóban szervezkedett a cárizmus ellen. Vidéken a nemesi gyűlések, a „zemsztvók” készülődtek: „felelős kormányt követelnek, hangsúlyozzák, hogy a helyzet egyre súlyosodik, és hogy a kormány kötelessége intézkedéseket tenni”.

1917. február 19-én a Pesti Hírlap már arról ír, hogy „elsimultak az ellentétek Galicyn és Protopopov között”, ami nyilván a cár hatását jelenti: a jobboldali kormányfő kiegyezett a konzervatív belügyminiszterrel.  Így a „kormány elhatározta, hogy elrendeli az új dumaválasztásokat”. Mindez a reformerők javára szolgáló lépésnek minősült.

A cár és Lenin sem látta előre a forradalmat

A kormány a Duma ülését február 27-ére tűzte ki. E napokban találkozott Rodzjanko Duma-képviselő és a cár. Ez már a forradalom közvetlen előzménye, hiszen Rodzjanko beszámolt II. Miklósnak a tarthatatlan helyzetről. Figyelmeztette az uralkodót, hogy ne oszlassa fel a Dumát, mert akkor kitör a forradalom.

II. Miklós erre így válaszolt: „Nos, majd megsegít az Isten.” Később ugyan nem oszlatta fel, hanem csak felfüggesztette a Duma működését, de mint sorozatunk következő részében látni fogjuk, ez is elég volt a cár bukásához.

A birodalom kormányzásának fenntarthatatlanságát egy másik politikus sem látta előre: ő Svájcban élt ekkor. Leninről van szó, a bolsevik vezetőről, aki Krausz szerint 1916 végén „arról beszélt, hogy a forradalom mégsem robban ki a közeli jövőben”.

Vlagyimir Iljics ebben nagyot tévedett.

(A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.)