hvg.hu: Azzal a kettős narratívával kezdi az újságírás 21. századi átalakulásáról szóló könyvét (A digitális jó és rossz születése), hogy egyrészt az újságírás válságban van, miközben egy másik nézet szerint pont, hogy számos lehetőség kapujában áll. Hogy áll most ez a két felfogás egymással szemben, egyáltalán mi motiválta, hogy ezzel foglalkozzon?

Tófalvy Tamás: Magam is dolgoztam újságíróként, és láttam szerkesztőségeken belül, hogy a 2007-2008-as válság után mennyire megzuhantak a hirdetési pénzek. Elindult egy változás, és közelről lehetett szemlélni, ahogy erre a különböző kiadók reagálnak. Főleg azért volt izgalmas időszak ez, mert a finanszírozási rendszer átalakulásával párhuzamosan robbant be a közösségi média is. Ezért egyre jobban elkezdett érdekelni, hogy az emberek milyen értékeket kötnek a médiához, és hogyan beszélnek róla. De még ennél is jobban izgatott, hogy ki lesz a „bűnös” ebben az átalakulásban, és sokáig úgy tűnt, az internet lesz a bűnbak.

Ahogy elmélyedtem a témában, azt láttam, hogy ez az állítás annyira nem stimmel. Rábukkantam például Rupert Murdochnak, a világ egyik legbefolyásosabb médiás vezérigazgatójának beszédére, amelyben úgy fogalmazott, a kiadók elbizakodottak voltak, mert azt gondolták, hogy ez az internet nevű dolog múlandó hóbort lesz. Amikor mégis meghatározóvá vált, elkezdtek kapkodva alkalmazkodni az ijesztőnek látszó kihívásokhoz.

hvg.hu: Tehát nem a technológia tehet a válságtünetekről?

T. T.: A kilencvenes években az volt az egyértelmű felállás, hogy az online egy másodlagos felület, ahova késve vagy utánközölve mennek ki a tartalmak. Ethan Zuckerman (amerikai médiakutató – a szerk.) szerint az internet eredendő bűne az volt, hogy a tartalmat ingyen adta, a pénzt pedig a hirdetésekből várta, megágyazva ennek a felfogásnak és a mai válságnak is. Ez pedig nem technológiai, hanem kulturális jelenség. A kiadók ráadásul megkésve reagáltak arra is, hogy hogyan lehet a szétválasztott online-print szerkesztőségeket integrálni.

Tófalvy Tamás

Fülöp Máté

Összességében amellett érvelek, hogy a technológiai változások mellett az alapvető emberi motivációink, vágyaink nem változnak. Ezért is vagyok allergiás arra a kifejezésre, hogy változó médiafogyasztói szokások (az Origo 2014-es átalakítását is ezzel az azóta híressé vált kifejezéssel indokolták – a szerk.) Ha például az emberek tegyük fel A pontból el akarnak jutni B-pontig, mert ott fagyit kapnak, és a két pont között van egy fal, akkor eleinte átmásznak a falon. Egyszer csak megjelenik egy vállalkozó, aki nyit egy ajtót a falon, és az emberek attól kezdve inkább átsétálnak. Mi történt? Megváltoztak a fogyasztói szokások? Nem, csak a mód változott, ahogy A-ból B-be eljutnak.

hvg.hu: A könyvében az újságírással szemben támasztott kritériumok között az objektivitásról is ír, amely a jelenlegi médiapiacon elég forró téma. Lehet még számon kérni bármiféle objektivitást, amikor akár a totálisan ellenkező olvasatát találjuk két oldalon ugyanannak a hírnek?

T. T.: Az objektivitás sosem volt általános elvárás. Ha visszamegyünk az időben, az itthon kimutatható fő újságírói hagyományokban sem volt ez meghatározó kitétel. A magyar hagyományban inkább szépírói, irodalmi elemek találhatóak, másrészt alig volt olyan demokratikus korszaka a magyar történelemnek, amikor az objektivitás fontossá válhatott volna.

A nagy kontinentális, vagy brit lapoknál ma is lehet tudni, melyik milyen politikai kötődésű, és ez egyáltalán nem számít tabutémának. Az amerikai média hagyományaira viszont nagyon is jellemző az objektivitás eszméjét hangsúlyozó őrkutya szerep. Itthon pedig ezeknek a hagyományoknak a keveredése figyelhető meg. Amikor tehát azt gondoljuk, hogy az objektivitás egyenlő a minőségi újságírással, akkor azért tévedünk, mert ez egy adott időben és térben létrejött kritérium, amely éppen itt és most újra előtérbe került.

hvg.hu: A másik vád az objektivitás eltűnése mellett, hogy az online média bulvárosodik.

T. T.: Ez egy reflektálatlan fogyasztói reakció egy ennél átfogóbb folyamatra. A mai korban a bulvár és a komoly tartalmak ugyanazért a figyelemért küzdenek. Weyer Balázs használta a rikkancs metaforát erre a jelenségre: az utcára kiálló fiúnak is csak pár másodperce volt arra, hogy eladja az újságait, most ugyanez történik, csak más formában.

Nagyon sokan szeretik azt mondani, hogy nincsenek már igazi oknyomozó cikkek a nagy portálokon, csak kis bulvárhírek, miközben, ha a mennyiséget nézzük, akkor egyáltalán nem ez a helyzet. Egyszerűen elvesznek a zajban, vagy nem tűnnek ki a 300 címből egy címlapról.

Fülöp Máté

hvg.hu: Az állami szerepvállalás alaposan eltorzította a hazai médiapiacot, beszélhetünk itt egyáltalán valódi küzdelemről az olvasói figyelemért?

T. T.: Azért speciális a magyar médiapiac helyzete, mert két nagyon fontos trend keresztmetszetében áll. Az egyik ilyen jelenség, hogy a Google és a Facebook egyfajta barát/ellenséggé vált: rövid távon nagy elérést biztosítanak ugyan, de hosszú távon a saját felületükön tartják az olvasót. Így a hirdetési pénzekből egyre nagyobb szeletet szereznek, de közben nem állítanak elő saját tartalmat, ami az egész rendszer működését biztosítja.

Erre a változásra tett rá egy lapáttal a gazdasági bizonytalanság, ami elképesztő magas labdát dob fel az olyan elnyomó hajlamú kormányoknak, amelyek szeretnék a médiát is uralni. Ez nemcsak Magyarországon, hanem több fejlődő országban is látszik. Ha olyan médiatermékek lennének itthon, amelyeknek stabil, elkötelezett fizető táborai és hirdetői vannak, akkor ezt sokkal nehezebb lenne véghezvinni. De így, hogy minden médiatermék kiszolgáltatott a hirdetéseknek, az a cég is simán eladja a magyar médiatermékét a kormányhoz közel álló szereplőknek, amelyik az Európai Parlamentben a szólásszabadság korlátozása miatt a magyar kormányt szidó országban működik, mert a pénz fontosabb, mint a sajtószabadság. Ami tragikus ebben az egészben, hogy mennyi közpénz folyik ebbe a műveletbe, és milyen veszteségeket termelnek az így vagy úgy államilag finanszírozott médiavállalatok.

Mégis érdekes azt látni, hogy a fogyasztók nem mennek feltétlenül abba az irányba, amit a kormányzati propaganda kínál. Hiszen ha nem állítasz elő szórakoztató, vagy megbízható tartalmat, akkor nincs mivel átcsábítani az olvasókat. Ha azt nézzük, hogy a kormánypropaganda az egyperces híradókkal hány millió embert ér el, az nem azt jelenti, hogy az egy sikeres eszköz, hanem azt, hogy sokaknak nincs alternatívájuk. A szegényebb régiókban egyszerűen nincs olyan digitális tudás, hogy legyen lehetőség máshonnan tájékozódni. Ahol viszont van választás, ott nem nézik a kormányzati kereskedelmi tévét, vásárolják rommá a Magyar Időket vagy kattintják szét a kormánypárti portálokat.

hvg.hu: A másik frissen megjelent könyve (Túl a szubkultúrán és vissza) a mai digitális zenefogyasztó kultúrát vizsgálja. Korábban dolgozott zenekritikusként is, és ezen a területen szintén érezni válságtüneteket. Az utolsó nagy botrány a Rapülők-koncertkritika körül volt, ott is érdekes volt figyelni, ki mennyire mást vár egy kritikától.

T. T.: Az a stílus, amit abban a kritikában láttunk, nem új. Jelenségként próbált meg értékelni egy koncertet és annak közönségét, külső szemlélőként. Ráadásul a provokáció is egy újságírói eszköz, ezt se felejtsük el. Az a kritika feldobott labda volt, egy nagyon markáns ítélettel, amire kérdés volt, hogyan reagálnak.

Ha egy videó alatt lát 10 ezer lájkot és 3 dislike-ot, akkor az azt jelzi, hogy az adott közegben, a videó célközönségében az egy népszerű videó. Akkor borul minden, ha hirtelen egy nagyobb, vagy másik, a témát nem belülről ismerő közegbe kikerül ez a videó. Ez történt nagyban a Rapülők-kritikát övező botránynál is.

Nagyon érdekes megvizsgálni azokat az eseteket, amikor egy produkció ilyen össztűz alá kerül. A Metallica például ezzel szenved régóta, mert folyamatosan a korai metálos és a zenekar későbbi mainstream rajongóinak kereszttüzében van a zenekar. Vagy ott a Coldplay története is, akikre nehéz lenne azt mondani, hogy régen niche zenekarnak számítottak volna, de amikor kicsivel még poposabbra váltottak, szétekézték őket. De az eredeti kérdésre válaszolva: a net nem fogja megölni a zenei diskurzust. Perverz dolog dalokról, zenekarokról vitázni, de ennek mindig meglesznek a fórumai, a legkülönfélébb platformokon és módokon. Ott van például a SoundCloud, ahol egy dal egy bizonyos részletéhez fűzhetsz kommentárt.

Fülöp Máté

hvg.hu: A zenei formátumokhoz fűződő viszonyt is érinti a könyvben, ahol most egy elég érdekes folyamat tanúi lehetünk: a vinyl, a kazetta visszatérése mellett egy ezzel teljesen ellentétes formátum, a stream előretörését figyelhetjük meg.

T. T.: A kulturális tőke, tehát a felhalmozott tudás, ízlés mindig is érdekelt. Ha ezt a kérdéskört a lemez-, zenegyűjtésre vetítem, akkor itt is az derül ki számomra, hogy a vágyaink ugyanazok maradtak: csak éppen a lemezekkel teli polctól a mappákra osztott mp3-tárhelyen keresztül eljutottunk a közösségi felületeken megosztott, streamelhető zenei válogatásokig. A rendszerezés helyett egyfajta kurátori szerep került előtérbe, de ugyanúgy a tőkehalmozás áll a háttérben.

Szeretjük emellett azt is gondolni, hogy a rögzített zenei formátumok fejlődésének története a szar minőségtől halad a jó minőségig. Ez nem igaz, hiszen például ugyanolyan fontos az ember számára a hordozhatóság. Azért üthette ki a walkman a lemezjátszót, mert előbbivel ott hallgathatsz zenét, ahol akarsz.