"A művészfilmnek komoly tradíciói vannak, de a művészsorozatokról ez... nem mondható el" – írta a New York Times kritikusa cikkében, melyet a Twin Peaks több szempontból is forradalminak tekinthető 8. része ihletett. A formabontó, Lynch borultabb mozijait idéző egy óráról túlzás lenne azt állítani, hogy új korszakot nyitott a televíziózás és a sorozatok történetében, de fontos mérföldkő lehet. Egyrészt azt jelzi, hogy a sorozatok alkotói még tovább feszegethetik a formai határokat, másrészt azt is megmutatta, hogy igenis van nézői igény a kódfejtést igénylő, elvontabb sztorikhoz is. A True Detective első évadát övező óriási felhajtás (amikor mindenki a gyilkos, a Yellow King kilétét találgatta) is azt jelezte, a közösségi média által uralt világunkban egy sorozat alkotói akkor érhetik el, hogy folyamatosan beszéljenek róluk a nézők és a szakírók is, ha nemcsak a történetben, de a történetmesélés módjában is apró titkokat rejtenek el, ha feladvány elé állítják az elméletekre mindig vevő online közösséget.

Mostani összeállításunkban olyan részeket gyűjtöttünk össze, amelyek elérték ezt a célt, és nem öncélú művészkedésbe torkolltak, de hozzátettek valamit az adott sorozat addig megismert világához is.

Twin Peaks – Part 8 „Gotta Light” (3., visszatérő évad, 8. rész)

Amikor az évad előtt olyanokat mondott az egyik főszereplőt, Dale Cooper különleges ügynököt játszó Kyle MacLachlan, hogy a visszatérő Twin Peaks olyan lesz, mint egy „mozgó műalkotás”,amihez hasonlót még nem láttunk tévében, akkor azért minden rajongóban ott volt a kétely, vajon ezek mennyire túlzó jelzők. Az évad 8. epizódja után kijelenthető, hogy MacLachlan nem a levegőbe beszélt, hiszen ahogy azt Lichter Péter, vendégszerzőnk már kifejtette, ez a rész Dr. Strangelove-tól a 2001: Űrodüsszeián keresztül a szürrealista festészetig nagyon sok mindent felidézhet a nézőjében, amellett, hogy szinte az összes, a Lynch-életműből már ismerős eszközt beveti. Van itt baljós hangulatban, éjszaka hazasétáló párról szóló jelenet, egy már szinte parodisztikusan elnyújtott másvilági rész, és egy borzasztóan ijesztő, lepukkant favágóként leírható karakter is. Valószínűleg már most sokan készülnek arra, hogy szakdolgozatot vagy esszét írjanak erről a részről, amelynek már rövid leírása is gyönyörűen zavarba ejtő: egy atombomba 1945-ben felrobban, ezzel pedig a világra szabadul a modern Gonosz.

Suzanne Tenner / Showtime

Lost – The Constant (4. évad 5. rész)

Mielőtt az utolsó két évadában tudatosan épített a minél meghökkentőbb (és emiatt sokak számára erejét vesztett) fordulatokra, a kétezres évekbeli rejtélysorozatok atyja a negyedik szezonban dobta le az igazi bombát. „A-tya-úr-isten. Ez most mi a fene volt? És mit lehet róla írni?” – kezdődött a Sorozatjunkie epizódkritikája, és már a 3. évad Desmond-centrikus része alapján is valami őrültségre számíthattuk, de arra talán nem, hogy kedvenc skótunknak a szigetre érkező fizikust, Daniel Faradayt kell 1996-ban meggyőznie arról, hogy a jövőből jött. Az első nagy időugráló epizód egy emlékezetesen érzelmes finálét is kapott, ami egy olyan című cikket is szült, hogy „Miért ez az egyetlen tévéepizód, amit meg kell nézned, hogy karácsonyi hangulatba kerülj?”. Egyébként nemcsak az IMDb-n áll 9,7-es értékelésen, de maguk a készítők, Carlton Cuse és Damon Lindelof is a kedvenc részüknek vallják. És az a zene!

BoJack Horseman - Fish Out Of Water (3. évad 4. rész)

„A párbeszédek nélküli, teljes egészében a víz alatt játszódó epizód teljesen új arcát mutatja meg a sorozatnak, és anélkül is élvezhető, hogy akár egy percet láttunk volna a többi részből. A BoJack alkotói a nulláról építették fel a víz alatti világ kulisszáit, szereplőit és szabályait, de a Spongyabobot, a Chaplin-filmeket és Pixar-produkciókat idéző 25 percért simán megérte” – ez a bizonyos 25 perc nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szatirikus animációs sorozatot az évezred legjobbjai közé válasszuk. Az amúgy a pergő dialógusokra épülő, nyelvi poénjai miatt (is) kiemelkedő széria készítői itt teljesen új irányba mentek, és olyat hoztak létre, amely nem csak az animáció erejét mutatja meg, de a főszereplőről, a kiégett, önző, mégis egyszerű emberi boldogságra vágyó filmsztárról, BoJack karakteréről is szívszorítóan mesél. A részt leginkább Az elveszett jelentés hangulatához szokás hasonlítani, hiszen az elmagányosodásról, az izoláltságról, a hirtelen ajándékba kapott szeretet lehetőségéről mesél, de néhol meg olyan szórakoztatóan ártatlan és gyermeki ez a rész, hogy egyszerűen újra és újra meg kell nézni, mert ez a modern televíziózás egyik kreatív csúcsa.

Netflix

Atlanta – B.A.N. (1. évad 7. rész)

Az Atlantát tavaly az év második legjobb sorozatának választottuk, mert összejött neki az, ami keveseknek: úgy játszódott egy valós helyszínen, valós társadalmi helyzeteket és problémákat bemutatva, hogy minden képéről lerítt, ez itt egy egész más világ. Vagy ahogy Donald Glover mondta: „a Twin Peaks rapperekkel”. Szokatlan epizódokból amúgy sem volt hiány, de a B.A.N., vagyis a Black American Network egy teljesen külön kategória – az AV Club szerint a tévéepizódok nutellás szendvicse (ez azt jelentené, hogy megosztó). A rész végig egy kitalált, feketéknek szóló tévécsatornán játszódik, Paper Boi a Montague nevű beszélgetős műsor vendége, ahol a hiphop- és a fekete kultúra macsóizmusáról és transzfóbiájáról beszélgetnek, miután a rapper Caitlyn Jennerről posztolt a Twitteren. A szatirikus riportokkal (egy fekete, aki fehérnek tartja magát) és elborult reklámparódiákkal tűzdelt epizódra egyszerűen nem lehetett felkészülni.

Master of None – New York, I Love You (2. évad, 6. rész)

Az agyondicsért első évada után a Master Of None alkotói, a standuposként és íróként is sikeres Aziz Ansari, és barátja/írótársa Alan Yang még inkább különálló kisfilmekre osztották fel a második évadot, ez az epizód pedig teljesen különáll a részeket összekötő fősztoritól. A talán Tarantino–Rodriguez-féle Négy szoba, vagy Woody Allen hetvenes évekbeli filmjeinek hangulatát hozó rész érzékeny szerelmes levél New Yorkhoz és annak számtalan etnikumból összeálló lakóihoz. Nem a filmekből ismerős New York-iak szerepelnek itt, hanem csupa, szerethető csodabogár. Például a szexuális életüket egy boltban jelnyelvvel megbeszélő néma pár, vagy a város szegényebb rétegét képviselő taxisofőr-csapat, akik csak szeretnének végre kicsit szórakozni a drága és képmutató városi éjszakában. Szereplőről szereplőre vált a hol fergeteges humorú, hol szívszorító történet, amely tévéképernyőn ritkán érezhető humanitással beszél a városi rohanásban sokszor csak simán ignorált vagy lenézett „kisemberről”.

Netflix

A hátrahagyottak (The Leftovers) – International Assassin (2. évad 8. rész)

A hű könyvadaptációnak számító, teljesen korrekt első évad után egyből nagyot dobott a Leftovers folytatása: a második szezonpremier rögtön a semmiből egy várandós barlanglakó nővel, kígyóharapással és befogadott árvával indított, a fokozódó őrület viszont a nyolcadik részre csúcsosodott ki igazán. Az egy dolog, hogy miután az előző részben Kevin megmérgezte magát, nem tudtuk, mire számítsunk, de arra azért talán senki nem gondolt, hogy a démonjaival küzdő rendőrfőnök a luxushotelnek álcázott purgatóriumban fog kikötni, ahol egy küldetése van: megölni az Egyesült Államok elnökjelöltjét. Jó, a jelölt valójában a halott nemezise, Patti, ahogy sok más ismerős alak is feltűnik a helyen, de akkor is. És hogy mi az ára a hazajutásnak? A Homeward Bound karaoke-változatának eléneklése. És ha ez nem lenne elég, Damon Lindelof ezt a részt korábbi Lost-alkotótársa, Carlton Cuse fiával, Nick Cuse-zal együtt írta, és (a The Constanthoz hasonlóan) ez is 9,7-en áll az IMDb-n.

Fargo – The Law of Non-Contradiction (3. évad 3. rész)

A Fargo három évada során ez volt az első alkalom, hogy egy teljes epizód a fő történetszáltól teljesen különböző hangnemet ütött meg. De a sorozatiparban most uralkodó kreatív szabadság a filozofikus felhangokra mindig is vevő sorozat alkotóit is az önállóan is megálló, három idősíkban játszódó epizód elkészítésére sarkallta. Már a gondolkodás egyik logikai alaptörvényét (Az ellentmondás elkerülésének törvénye) kölcsönző cím is sokatmondó, főleg akkor, ha hozzátesszük, hogy a hetvenes és a 2010-es évek Hollywoodjában játszódó részben egy magányos robot egzisztencialista, animációs meséjét is végigkövethetjük, hogy aztán a végig gondosan adagolt, fordulatos történet végén kiderüljön, az egész sztorinak nem volt semmi értelme. Azaz, dehogynem volt: ez az epizód különös óda a történetmeséléshez, ahhoz az érzéshez, amikor a csattanó/tanulság/lezárás vagy annak hiánya már csak másodlagos, annyira beszippantott minket a jól előadott sztori.

Breaking Bad – Fly (3. évad 10. rész)

Ha megkérdezik a nézőket, hogy melyik a Breaking Bad legrosszabb része, sokan fogják a Fly-t mondani. Ha megkérdezik a kritikusokat, hogy melyik a sorozat egyik legjobbja, ugyanez fog történni. Egyesek egy helykitöltő, lassú, művészieskedő epizódnak tartották, mások számára viszont egy tévéképernyőre szorult mozis remekmű volt, amely minimalizmusában kifejezőbb volt a két főszereplő helyzetéről, mint bármelyik cselekményvezérelt rész. A Rian Johnson (Looper, Star Wars 8) által rendezett részben az álmatlanságtól szenvedő Walt nem hajlandó addig dolgozni a laborban, amíg el nem kapják a teremben keringő legyet, Jesse viszont mindent megtesz, hogy munkába álljanak. A két alak sötét titkokat rejteget egymás elől, mégis hosszú órákig össze vannak zárva. Az egyik pillanatban a halálról és az élet értelméről tart monológot Walt, a másikban seprűvel hadonászik komikusan, hogy végre lecsapja azt a legyet. Színtiszta karakterdráma, egy kafkai methlaborban.