Ha egy rendező első filmje átütő siker, nagy a nyomás rajta, hogy újat mutasson és fejlődjön, de persze úgy, hogy még véletlenül se ismételje saját magát. Ciro Guerra hasonló helyzetben volt, hiszen 2016-ban A kígyó ölelése című filmje Oscar-jelölésig jutott – épp a Saul fia vitte el a díjat előle. Az amazonasi sámán és a két fehér tudós látomásos, beavató útja az esőerdő mélyére lírai dokumentuma a folyóvidék elveszett kultúráinak, a fekete-fehér film pedig azóta kultikus státuszba emelkedett.

Alkotótársával, Cristina Gallegóval közösen rendezett második filmjében Ciro Guerra ismét nélkülöz minden szentimentalizmust, miközben árnyaltan mutatja be a veszteségek súlyát. A megtörtént eseményeket feldolgozó Az átkelés madarai egy törzsi háborúvá fajuló konfliktusról mesél drámai erővel és mellbevágó látvánnyal, a történtek apropóján pedig körbejárja a család és törzs iránti elköteleződés, a kívülállóság és másság témáit – egyszerre táplálkozik a kulturális hagyományokból és vizsgálja meg a tradíciók kétarcúságát.

Az ő boldogságuk, nem a mienk

Guerra részben látványosan szakít A kígyó ölelése örökségével. Térben és időben is vált, a hippikorszakban induló történetben egy évtized eseményeit mondja el: egy fiatalember az észak-kolumbiai Guajira-félszigeten élő wayuu őslakos törzs prominens családjába szeretne beházasodni. Rapayet, hogy előteremtse a szándékosan borsos hozományt, marihuánát kezd eladni az amerikaiaknak. Az üzlet felemelkedése azonban magával hozza a gengszterfilmekből ismert problémákat is: hogyan változtatja meg az életüket a hirtelen támadt gazdagság, hogyan kezelje a megbízhatatlan társat vagy a kannabisztermesztő rokonokat.

A kolumbiai drogkereskedelem felemelkedésének Pablo Escobar előtti szakaszát látjuk itt, a film afféle bevezető tanulmány is lehetne a Narcos sorozathoz vagy az Escobar című filmhez.

Amiben Az átkelés madarai eltér a klasszikus drogfilmektől, hogy valójában nem a szervezett bűnözés szerkezete vagy a drogkereskedelemmel kapcsolatos etikai kérdései kerülnek fókuszba.

„Ez az ő boldogságuk, nem a mienk” – mondja Rapayet a barátjának egy ponton, mikor az első sikeres marihuánaüzletet követően az óceánparton beszívott amerikai hippik bulizását figyelik. A szereplők teljesen közönyösek a drog társadalmi szerepére, hatásaira vagy akár veszélyeire, az ő morális vívódásaik és harcaik egészen más síkon teszik próbára – és törik meg – őket.

Bármire képes lennék a családomért és a törzsemért

Az átkelés madarai ugyanis nem tér le teljesen A kígyó ölelése által kijelölt ösvényről: témáik és konfliktusaik szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Ez a film ismét a hagyomány megtartó és mérgező arcait vizsgálja, és tovább kalauzol a kolonizáció számlájára írható társadalmi torzulások széthulláshoz vezető stációin.

A hagyomány és a drogpénzből beáramló új életforma feszül itt egymásnak, de szerencsére a film elkerüli azt a didaktikus leegyszerűsítést, hogy akár a szokásokat, akár a modernebb életformát pusztán jónak vagy rossznak ábrázolja. A filmben látható törzsi tradíciók éppúgy adnak egészséges méltóságot és identitást, mint amennyire tudnak rasszisták és idegengyűlölők lenni – végül mérgezőnek is bizonyulnak. A családok közti torzsalkodás vendettába torkollik, az egyéni sértettségek vérbosszúvá dagasztását pedig szintén a hagyomány szentesíti.

Amikor az udvarló Rapayetnek a lány anyja, a család tényleges feje azzal kérkedik, hogy őt azért tisztelik, mert bármire képes lenne a családjáért és a törzséért, szinte érezni, ahogy a végzet megérinti a figurákat.

A gyilkos tradíciót a két családfő, a matriarcha és a kannabisztermesztő unokatestvér táplálja, míg végül mindent bedarál körülöttük, amit valaha fontosnak tartottak. A lojalitásai közt vergődő Rapayet pedig hasonlóan téved, mint A kígyó ölelése sámánja, aki nem ismeri fel, kinek kell átadnia a tudást. Csakhogy amíg a sámán számára volt második esély, Az átkelés madarai már nem ad feloldozást.

Az álmok bizonyítják, hogy van lelkünk

A bukás tanúja a sivatag és a hegyvidék, amelyek olyan spirituális terekké válnak, mint az Amazonas szabdalta esőerdő. A természet arcaként a kolumbiai táj legalább annyira fontos szereplő, mint az emberek.

Annak az éltető örökségnek a megtestesítője, amelyhez a családtagok egyre kevésbé tudnak kapcsolódni.

A kígyó ölelését átszövő spiritualitás itt jóval marginálisabbá válik. A mégis fel-felbukkanó víziók, álmok és babonák viszont nem kevésbé hangsúlyosak, hiszen mindig igazként mutatják meg magukat. Sokszor a szereplők döntései, cselekedetei cáfolataként tűnik fel egy-egy szimbolikus állat vagy természeti jelenség, aminek jelentését a néző még érti, a szereplők viszont az események sodrában egyre kevésbé. De hasonló tükröt tartanak a filmben felcsendülő archaikus és szókimondó énekek is, amelyekben a közösség egy-egy tagja narrálja vagy elemzi a történteket nyers őszinteséggel – leginkább ott, ahol a szereplők nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni a valósággal.

Csupán egyetlen pillanat van, mikor az egyik szereplő az énekekhez hasonló éleslátásról tesz tanúbizonyságot, ez a halál kapujában álló ember időn és eseményeken felülemelkedő próféciája.

Már mind halottak vagyunk

– mondja gyilkosának, mielőtt eldördül a fegyver.

Az átkelés madarai nyitotta a 2018-as Cannes-i Filmfesztivállal párhuzamosan megrendezett, 50. Rendezők Kéthete programot, illetve ez 2019-ben Kolumbia hivatalos nevezettje az Oscarra. Magyarországi bemutató: 2019. január 17.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: