szerző:
Gócza Anita

Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című könyve a költő, író, műfordító első nagyregénye. Szerinte a régi történetek „újraírása” zajlik országos szinten is, miközben az emlékezés vagy épp a nem-emlékezés a mindenkori jelen felelőssége. A Szépíró-díjas szerzővel a faék egyszerűségű üzenetek hatásáról és a jelenben élő múltról beszélgettünk.

hvg.hu: A regénynek már a címe is mutatja, hogy az emlékezés mikéntje, a múlt egyfajta feltárása a tétje. Emlékszik olyan pillanatra, amikor egy új tudás változtatott azon, ahogy visszamenőleg látta a múltat?

Krusovszky Dénes: Igen, de azért ez általában nem éles váltás, inkább egy folyamat szokott lenni. Nagyjából ilyen folyamat volt, amikor egyetemistaként Budapesten szembesültem azzal, hogy Hajdúnánásnak, a városnak, ahol felnőttem, milyen komplikált az 1956-os története – amit gyerekkoromban teljes hallgatás vett körül –, és megpróbáltam végiggondolni, hogy változtat-e ez a közeghez való viszonyomon. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy ha így működik egy kisvárosi közeg, ennyire szelektíven emlékszik, ennyire hagyja magát függő viszonyba kerülni a központi emlékezetpolitikától, ahelyett hogy elvégezné a saját lokális emlékezet-munkáját, akkor lehet, hogy én félreismertem ezt a közösséget gyerekkoromban, és benne bizonyos értelemben magamat is.

Krusovszky Dénes
©

A regényben szerepel Hajdúnánás 1956-os emlékműve, egy meglehetősen irritáló valami. Amikor megláttam, tényleg azt gondoltam, hogy itt valami nem stimmel, ha ezt így meg lehetett csinálni. 2013-ban állították fel azon a téren, ahol 1956-ban elkezdődött a pogrom, amelynek során a helyi zsidókat összeverték, és csak a szerencsének, valamint a nemzetőr-tanácselnöknek köszönhető, hogy nem halt meg senki.

Az én gyerekkoromban nyilván semmilyen emlékmű nem állt még, a 90-es évek elején került oda egy faragott kopjafa, ennek a helyén áll a mostani, csaknem háromméteres, lyukas zászlót lobogtató bronz női alak. Egy kisvárosban nincs sok emlékmű, mindig fontos, ha születik egy új, és nagyon zokon tudják venni, ha én azt mondom, hogy ez egy teljesen elhibázott dolog. 

hvg.hu: Még azok is, akik amúgy egyetértenek önnel a történelmi hátteret illetően?

K. D.: Bizonyos értelemben igen, hiszen azt mondják, hogy mindezért nem a város felelős, mert a 90-es években és most is zajlik egy nagyobb „emlékezetpolitikai átrendeződés”, amelyben ők – kis pontként – csak sodródnak az árral. Szerintük igazából az a probléma, hogy 1989-ig egyáltalán nem lehetett beszélni 1956-ról, utána pedig mindig felülről, készen kaptak egy emlékezetpolitikai struktúrát a történtekről, amelybe be kellett illeszkedni, márpedig az erős központi sémákkal szemben nagyon nehéz helyi narratívákat létrehozni. Hajdúnánáson erős a hárítás, mert ez régi történet nem velünk esett meg,

de közben az emlékezés, avagy nem-emlékezés mégis velünk történik, ez a mindenkori jelen felelőssége.

hvg.hu: Azzal kapcsolatban nincsenek kétségei, hogy ezek a történetek, akármilyen régiek is, a mai napig hatnak a jelenünkre?

K. D.: Ez nem kérdés, bár a kisközösségeknek tényleg kevesebb eszközük van, hogy reagáljanak, zártabb viszonyrendszerek között mozognak. Ma valóban a régi történetek „újraírása” zajlik országos szinten is, elég csak a pesti szobrok sorsát nézni: Károlyi Mihályt, Nagy Imrét elpaterolták, helyettük a Szabadság téri emlékmű angyala hirdeti az üzenetét, amely minden, csak nem cizellált, hiszen az a lényeg, hogy erővel át lehessen tolni minél több ember agyán, ehhez pedig faék egyszerűségűnek kell lennie, legalábbis a hatalmon lévők szerint.

©

hvg.hu: A hallgatásnak gyakran az is oka lehet, hogy nagyon nehéz cizellált üzeneteket megfogalmazni a múlttal kapcsolatban.

K. D.: Tudom, persze, de káros folyton a kisebb ellenállás irányába menni. Az is egyfajta felelősségünk, hogy felvállaljuk: ezek nehéz, kínos dolgok.

Megbánthatunk embereket, bizonyára téves állításokat is meg fogunk fogalmazni közben, mégis muszáj lenne alaposan végiggondolni, mi miért történt velünk, különben hülyék maradunk. Most leginkább ez utóbbi történik, és nem a lassú, precíz felfejtése a közös traumáknak.

hvg.hu: De ha a NER-től elvonatkoztatunk...

K. D.: Akkor se könnyű ez a felfejtés. Azokban a társadalmakban se, ahol jobban működik a történelmi reflexió: ez nem olyan tevékenység, amit be lehet fejezni. Még Németországban is – ahol sokkal sikeresebb a múlttal való szembenézés – lehet látni, hogy újra és újra elkezdődnek különböző viták, például a berlini holokauszt-emlékműről. A holokausztot egyébként azért hozom szóba gyakran, mert annak feldolgozásából sok minden következik, rá lehet látni az adott ország emlékezetpolitikájára.

Nálunk inkább az a tét, hogy egyáltalán elkezdődik-e társadalmi szinten valamifajta önvizsgálat. Ezzel kapcsolatban viszont elég szkeptikus vagyok: számomra az egész ország emlékezetpolitikájának szimbóluma a Kossuth-tér „modernizálása”, vagyis visszaépítése egy korábbi formájára.

A múlt uralása kulcsfontosságú a mindenkori hatalomnak.

Az utóbbi években ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a különböző művészeti területeken rengeteg, a múlttal foglalkozó mű jelent meg. Az 1944/45-tel kapcsolatos kritika mintha már kanonizálódna, 1956 esetében viszont kemény harc folyik a különböző diskurzusok között. Az én könyvem inkább arról szeretne beszélni, hogyan működik az emlékezet, mi az, ami az emlékezettel történik személyes vagy társadalmi szinten: ez inkább az utóéletről szól, hogy mi marad, vagy mi nem marad meg egy korábbi történetből.

©

hvg.hu: A regényben kiderülő személyes történetekkel sem tudnak mit kezdeni a szereplők, és ezt már a NER-re se lehet kenni. Szinte minden család tele van elhallgatott, „elfelejtett” sztorikkal.

K. D.: Sok kérdés izgatott a könyv írásakor, és nem voltak előre adott válaszaim. A felejtés és az emlékezés közötti egyensúlyozás sokszor valóban téttel bíró, önvédelmi folyamat is. Ez a nietzschei probléma: hogy ha mindenre emlékeznénk, az életképtelenné tenne minket. A felejtésre szükségünk van, csak az a kérdés, hogy tudjuk-e jól használni, tudatosan alakítani, vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy az agysejtek eróziója elvégezze ezeket a dolgokat helyettünk.

Van egy pillanat a könyv végén, amikor Bálint, a főszereplő eljut az önmagával való szembesülés esélyéig: már nem hárít, kinyílik egy ablak, és azon keresztül ránézhet arra, hogy mi történt körülötte, milyen döntéseket hozott, és azoknak milyen következményei vannak. Belátja, hogy ezek a dolgok nem tőle függetlenül történtek, és hogy neki közvetlen felelőssége van abban, miként hatott mások életére. Az, hogy ezzel mit kezd aztán, már a regényen kívül dől el.

hvg.hu: Egyfajta felelősségvállalás ez?

K. D.: Ahogy öregszik az ember, egyre többet gondolkozik azon, hogy honnan hová halad. Harminc és negyven között már látszik, hogy mi a mozgástere, és a döntései elkezdik betölteni ezt a mozgásteret. Míg huszonévesen mindenki azt érzi, hogy dönthet így is, úgy is, az egész világ az övé, egy évtizeddel később már óhatatlanul felmerül, hogy egy-egy döntés sok mindent determinál. Hogy ezt megpróbáljuk a maga természetességében, a benne rejlő felelősséggel együtt felfogni, talán ezt jelenti a reflektáltság.

hvg.hu: A személyes életében is fontos döntések születtek mostanában. A regény főhőséhez hasonlóan egy ideje Bécsben él.

K. D.: Igen, bár nem én kezdeményeztem a költözést, a feleségem dolgozik az ottani egyetemen, és miután összeházasodtunk, bennem is megvolt a kellő elvágyódás ahhoz, hogy egy percig se ellenkezzek, amikor felmerült, hogy akkor végül is Bécsbe kéne költöznöm. Ráadásul úgy tűnik, jó döntés volt, szeretek ott élni, és dolgozni is jól tudok, mert kevesebb dolog vonja el a figyelmem. De élvezem azt is például, hogy a gyerekek olyan óvodába járnak, ahol sokféle kinézetű gyerek van.

©

hvg.hu: Ez miért fontos?

K. D.: Szerintem jó dolog két-három évesen megtapasztalni, hogy az embereknek különböző nevük van, színük és vallásuk, és különböző nyelveken beszélnek. Nem akarom ezt túlmisztifikálni, de örülök annak, hogy egy sokszínű világban szocializálódnak. Nekik ez persze természetes, csak én élvezem tudatosan.

Egyébként attól, hogy kint élek, mindenféle itthoni szálat megtartottam, a munkám egy része, az újságírás is hazaköt, meg hát gyakran haza is jövök, szerencsére Bécs nincs messze. Elég aktívan részt veszek az itthoni dolgokban. Az osztrák fővárosban is ugyanazokat a rádióadásokat hallgatom, netes oldalakat böngészem, csak amikor lemegyek a boltba, más vesz körül.

hvg.hu: Ez nem egy tudathasadásos állapot?

K. D.: Egyelőre nem. Lehet belőle olyasmi, de most nem érzem, hogy így lenne. Én ráadásul mindig úgy gondoltam magamra, mint aki nincs röghöz kötve ebben a világban sem fizikai, sem kulturális értelemben. Hogy úgy mondjam, a honvágy nem az én asztalom, de megértem, hogy akik valamiféle kényszer, üldöztetés, megélhetés vagy akár csak karrier miatt mennek külföldre, sokszor szenvednek tőle.

©

hvg.hu: Ha csak egy kicsit is más lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok – hangzik el többször is a könyvben. A „történelmi ha” is foglalkoztatja?

K. D.: A történelemben, azt hiszem, nem annyira a „mi lett volna, ha”, inkább a „mi miért történt” érdekel. A „mi lett volna ha” számomra elsősorban magánéleti kérdés. El szoktam gondolkodni azon, milyen apróságokon múlott, hogy így vagy úgy alakult valami. Sokszor eszembe jut például, hogy majdnem a Debreceni Református Kollégiumba jártam középiskolába, mivel a legjobb barátom oda jelentkezett, és nagyon kapacitált engem is. Nem is tudom már, hogy végül miért nem mentem, de leginkább lustaságból és kényelmességből, mert szerettem otthon lakni.

Egészen nyilvánvalóan másvalaki lettem volna 18 évesen, ha előtte négy évig oda járok, és nem az egyetlen hajdúnánási gimnáziumba, ami akkor egy sima állami iskola volt. Egyébként azóta az is református lett, úgyhogy most már nem lenne választásom.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Állj mellénk!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig
45 millió forinttal segítették munkánkat.
Ha neked is fontos a minőségi újságírás, csatlakozz!
Gyógyszer-túladagolással ölte meg férjét egy nő Fejér megyében

Gyógyszer-túladagolással ölte meg férjét egy nő Fejér megyében

Elveszik Jakab Péter egyhavi fizetését, amiért beült Orbán székébe

Elveszik Jakab Péter egyhavi fizetését, amiért beült Orbán székébe

A Költségvetési Tanács elnöke szerint is visszatér a válság, csak nem akkor, amikor a kancelláriaminiszter várja

A Költségvetési Tanács elnöke szerint is visszatér a válság, csak nem akkor, amikor a kancelláriaminiszter várja

Újabb óriásbírságot szabott ki Brüsszel a Google-ra

Újabb óriásbírságot szabott ki Brüsszel a Google-ra

Homofób és fogamzásgátló-ellenes fejeseknek reklámozta Novák Orbán családpolitikáját

Homofób és fogamzásgátló-ellenes fejeseknek reklámozta Novák Orbán családpolitikáját

Most épp egy alig pár napos McLarenben tűnt fel Josh Cartu budapesti milliárdos – videó

Most épp egy alig pár napos McLarenben tűnt fel Josh Cartu budapesti milliárdos – videó