Mike Shinoda a Linkin Park frontemberének öngyilkosságáról: Nem a zeneiparral van baj, hanem az egész világgal
Milyen érzés kilépni egyedül a Linkin Park rajongói elé? Mi fog történni a budapesti koncerten? Chester Bennington öngyilkossága után túl van-e már a gyászidőszakon a zenekar nemrég szólókarrierbe kezdett alapítója? Mike Shinodával beszélgettünk.
Azok a magyar rajongók, akik eljutottak a VOLT Fesztiválon a Linkin Park koncertjére 2017 júniusában, még nem tudták, hogy utoljára volt lehetőségük együtt ordítani Chester Benningtonnal a poposított nu metal zenekar örökzöldjeit. A Linkin Park akkor járt először Magyarországon, és így érthető, hogy a hazai közönség annak ellenére énekelte teli torokból és őrjöngve a Numb vagy az In The End című számokat, hogy azoknak a közben tiniből felnőtté vált generáció számára már némileg lejárt a szavatosságuk.
A Linkin Park 2017-es soproni fellépése azonban nemcsak azért lett végül rocktörténelmi esemény, mert itthon a Linkin Park a legelső koncertjét adta, hanem azért is, mert az eredeti felállásban az utolsót. A frontember Chester Bennington halálhírét kevesebb mint egy hónappal később, július 20-án írták meg a lapok. Sokak kamaszkori bálványa 41 éves korában lett öngyilkos.
Azóta a Linkin Park parkolópályán van – legalábbis a gyászból magukhoz térő, lassan felgyógyuló zenekari tagok ezt kommunikálják kifelé –, még nem derült ki, hogy van-e értelme Bennington nélkül ugyanebben a formációban, vagy ugyanezen név alatt tovább gondolkodni. Az az egy biztos, hogy a banda nem járul hozzá az egykori frontember hologramként való "feltámasztásához".
A zenekar szíve-lelke – azaz alapítója, dalszerzője, rappere és grafikusa –, Mike Shinoda viszont szólókarrierbe kezdett, ezzel pedig akarva-akaratlanul is magára vállalta a feladatot, hogy élete legsikeresebb zenekarának, a Linkin Parknak az örökségét tovább vigye.
Shinoda 2018 júniusában, Chester Bennington halála után egy évvel adta ki első szólólemezét, majd belekezdett szólókarrierje első turnéjának megszervezésébe is. A zenész a gyászidőszakban született Post Traumatic című lemezén dolgozta fel barátja elvesztését, ezért a turné, amelynek egyik állomása március 12-én Budapesten van, szorosan kötődik Bennington emlékéhez. Mindeközben pedig a tragédia hírétől lesújtott, de lassan szintén felocsúdó közönség elvárja, hogy a turné során rendszeresen elhangozzanak a kötelező Linkin Park-számok is, és ez a budapesti koncerten sem lesz másképp.
Ennek ellenére senki ne számítson érzelgős műsorra: a Post Traumatic show-ból nem lesz emlékest – ezt ígérte Mike Shinoda, akivel egy rövid interjú erejéig telefonon beszélgettünk.
hvg.hu: Mikor tavaly eldöntötte, hogy turnézik az új szóló albumával, nem tartott tőle, hogy mindenki egy Linkin Park tribute show-t akar majd látni a színpadon?
Mike Shinoda: Mielőtt úgy döntöttem, hogy kiállok az új zenéimmel a színpadra, inkább azt a kérdést tettem fel magamban, hogy egyáltalán képes vagyok-e rá. Hogy vagyok-e már olyan állapotban, hogy koncertezzek. Aztán össze kellett raknom fejben, hogy pontosan milyen számokat akarok játszani, hogy milyen turnét csináljak. Azt akartam, hogy a koncert vidám legyen, egy ünnep, talán katartikus is; nem szívesen csinálnék egy olyan show-t, ami lever és nyomasztó. Így végül arra jutottam, hogy játszok számokat a szólóalbumomról (összességében ezekből válogattam többet), de lesznek Fort Minor-számok és Linkin Park-dalok is. Az In the End az egyetlen pillanat a koncerten, amely az emlékezésé, a többi dal inkább a szórakoztatásról szól.
hvg.hu: Milyen érzés most Linkin Park-számokat énekelni?
M. S.: A régi számokból néhány esetben remixet csináltam; vagy egy futurisztikusabb verziót adok elő, vagy egy nagyon korai változatukhoz nyúlok vissza.
Régebben bármikor, amikor írtam egy számot a zenekar számára, én mindig elénekeltem Chester részeit is. Nagyon jól ismertük egymást Chesterrel, és ő szerette azokat a dolgokat, amelyeket hoztam neki. Különösen a korai demókon volt az, hogy mindent én énekeltem fel, és amikor most ismét Linkin Park-dalokat adok elő, a Castle of Glasst vagy a Roads Untraveled című számot, akkor olyan érzésem van, mintha csak a demo verziót énekelném újra.
hvg.hu: A Post Traumatic turnén jelenleg hárman vannak a színpadon, maga mellé vette az énekes-gitáros Matt Harrist és Dan Mayo dobost. Miért nem a Linkin Park többi tagja csatlakozott a szóló projektjéhez?
M. S.: Egyrészt nem akartam, hogy zavaró legyen. Hogy kiállok a Linkin Park-os srácokkal, és akkor most mi ez, mégis egy Linkin Park show? Másrészt köszönetet akartam mondani a közönségünknek, és egy kisebb zenekarral egyedül is színpadra akartam állni, hogy lássam, ki vagyok előadóként, művészként és emberként egyaránt. Ez valójában egy kutatómunka, egy inspiráló fejlődés a számomra, ami felemelő érzés. Olyasmi, mint amikor felújítod a szobád. Festetted már újra a szobád vagy rendezted már át benne a bútorokat azért, hogy felrázd magad körül a dolgokat? Miközben ezt csinálod, mindig tanulsz is magadról.
A másik ok, hogy találkoztam Dan Mayóval, aki inkább a jazz, a funk és avantgárd játék felől jön, és rájöttem, hogy szórakoztató tud lenni, ha mindig kicsit más módon csináljuk meg a show-t. Ilyet korábban soha nem próbáltam, mert a Linkin Parkkal minden este ugyanazt a setlistet játszottuk. Ez főleg azért volt így, mert a zenekar tagjainak az volt az elképzelése, hogy a közönségnek mindig ugyanazt kell kapnia, a számoknak a lehető legjobb és a legpontosabb verzióját.
Ha viszont belőlem és olyan zenészekből indulunk ki, akik komfortosabban érzik magukat akkor, ha nem fix forgatókönyv szerint játszanak, akkor mindig más és más élmény lesz a koncert. Persze, most sem egy jazzkoncertet adunk majd elő, nem kezdünk el hirtelen a szám közepén jammelni, a koncertünk viszonylag feszes, koncentrált marad.
hvg.hu: Chester Bennington másfél éve ment el. Hogy látja, túljutott már a gyász időszakán?
M. S.: Már akkor jó passzban voltam, mielőtt igazán belemerültünk volna ebbe a turnéba, hiszen ezért tudtam elképzelni, hogy képes vagyok kiállni az emberek elé, és megosztani valami nagyon személyes dolgot a rajongókkal a színpadon. Tudtam, hogy most már képes vagyok meghallgatni a történeteiket.
Igazából az volt a legijesztőbb, hogy minden koncert alkalmával találkoznom kellett a gyásszal is. Különösen a turné első felében a rajongók nagyon sötét sztorikat meséltek el nekem. Úgy gondolták, hogy megértem őket, és ezért meg akarták osztani velem a dolgaikat. Remélhetőleg azáltal, hogy ezeket elmondták nekem, levettem némi terhet róluk. A lényeg tehát az, hogy fel kellett készülnöm rá, hogy ha én most kimegyek, akkor fel kell vennem ezt a szerepet. Nem volt egyáltalán könnyű.
hvg.hu: Mi hiányzik a legjobban Chesterből?
M. S.: Minden.
hvg.hu: Ha forgathatna róla, milyen filmet rendezne?
M. S.: Ez egy olyan kérdés, amit mostanában egyre gyakrabban tesznek fel nekem – talán a Bohém rapszódia miatt –, de engem soha nem érdekelt az ilyesmi. Ezeknek a filmeknek mindig nagyon drámaian kell sikerülniük, és meggyőzhető lennék, ha valaki elém tenne egy nagyon jó forgatókönyvet, de alapból elég szkeptikus vagyok. Egyszerűen nem hoz izgalomba a műfaj.
hvg.hu: Az elmúlt két évben több híres zenész is öngyilkosságot követett el. Chris Cornell, Chester Bennington, Avici és a napokban Keith Flint is önkezűleg vetett véget az életének. Vannak teóriák, hogy mi lehet az összefüggés az esetek között. Ön szerint mi történik most a zeneiparban?
M. S.: Úgy gondolom, hogy ennek a témának egy teljes interjút kéne szentelni. Ez nagyon mély probléma, amely nem kizárólag a zeneiparra korlátozódik. Nem a zeneiparral van baj, hanem az egész világgal, és ami a zeneiparban történik, az csak az indikátora annak, ami körülöttünk zajlik.
hvg.hu: John Lydon (Johnny Rotten) azt mondta Keith Flint halála kapcsán, hogy sokan magukra vannak hagyva a zeneiparban, az emberek nem törődnek egymással. Ezzel egyetért?
M. S.: Csak részben. Hogyha arról a bizonyos problémáról akarunk beszélni, hogy mekkora a nyomás a zenészeken azért, hogy folyton koncertezzenek, hogy „a show-nak mennie kell”, akkor azt tudom mondani, hogy hallottam olyan emberről, akinek súlyos alkoholproblémái vannak ezért, és mielőtt elkezdődött volna a turnéja, újra nagyon sokat kezdett inni. A banda többi tagja pedig úgy volt vele, hogy nem törődött ezzel, inkább beletemetkeztek a munkába, mondván, hogy „csak nyomjuk le a turnét, és majd utána foglalkozunk vele”. Ami pont az ellenkezője annak, amit csinálniuk kellett volna.
De ez szerintem megint csak nem a zeneipar sajátossága. Ha valakinek problémái vannak, és emiatt kimarad a munkából vagy az iskolából, akkor csak remélni tudom, hogy a környezete azonnal segít neki, és támogató vele szemben ahelyett, hogy lenézi őt, amiért nem elég erős, vagy nem tudja elvégezni a munkáját.
hvg.hu: El tudja képzelni, hogy egyszer Chester Bennington nélkül is folytassa a Linkin Park?
M. S.: Ha majd bármi mondanivalónk lesz ezzel kapcsolatban, akkor azt tudatni fogjuk a közösségi médiában.
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másvalakiért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
