szerző:
Csatlós Hanna

A Sziget második napja a Dan Panaitescu Nagyszínpadon a britpop és indie jegyében telt, és elhangzott a 90-es évek brit zenéjének talán egyik legnagyobb himnusza, amelyet rendhagyó módon „Micknek és Keith-nek” címeztek.

Sziget 2019
Ed Sheerannel nyit, és a fesztivál történetének legdrágább zenekarával, a Foo Fightersszel zár az idei, szám szerint 27. Sziget. Ennek megfelelően az első és az utolsó napra is teltházat várnak a szervezők. De minket az is érdekel, hogy mi lesz a kettő között. Ott leszünk, kövesse velünk ezt az egy hetet!
Friss cikkek a témában

A szerdán még az „egyszerű és nagyszerű” Ed Sheeranre heringező és nyomorgó tömegnek a Sziget második napján szerencsére már nyoma sem volt. A könnyűzene vörös üstökű hősét (kollégám szavaival élve) másnap az idők próbáját már kiálló brit zenekarok és zenészek követték.

És mintha előre ki lett volna találva: az angliai időjárás is megérkezett, a brit poprock-felhozatalhoz borús fellegek, el-elcseperedő eső adták a díszletet.

Az estét az annak idején a brit indie zenét a mainstreambe bevezető Franz Ferdinand nyitotta, a zakós és nyakkendős frontember, Alex Kapranos szinte végig mosolyogva és túltelített energiaszinttel próbálta felrázni a vélhetően a nyomott időtől és az első másnaptól betompult közönséget. A glasgow-i zenekar megbízhatóan szállította le az indie bulit, játszottak néhány dalt az idén megjelent új albumjukról, de alapvetően a legrégebbi számaik mozgatták meg az embereket, és úgy igazán csak az utolsó dalokra, a Take Me Outra és a This Fire-re sikerült érezhetően felfokozni a hangulatot.

Alex Kapranos, a Franz Ferdinand frontembere
©

A csütörtök keretes szerkezetét egy másik, a Franz Ferdinanddal nagyjából egy időben induló indie zenekar, The 1975 adta, de ami talán ennél is fontosabb, hogy a két formáció között fellépett egy igazi kuriózum, a 90-es évek britpop hullámának egyik ikonikus frontembere, Richard Ashcroft is.

Ő volt az énekese az 1999-ig létező, majd 2007-ben egy nevetségesen rövid időre ismét összeálló, a Glastonburyn headlinerező The Verve nevű zenekarnak, amellyel egy sorban talán csak az Oasist, a Pulpot és a Blurt érdemes említeni. Ha Richard Ashcroft személye máshonnan nem is, akkor onnan biztosan mindenkinek ismerős, hogy ő az a bőrdzsekis, bozontos hajú fickó, akinél öntudatosabban még senki nem sétált London utcáin mindenen átgázolva, négy és fél percen keresztül egy videoklipben. Igen, a Bitter Sweet Symphonyról beszélünk. Ha a britpopnak van himnusza, akkor bizony őrült nehéz eldönteni, hogy ez a dal vagy az Oasis Wonderwallja, esetleg a Don’t Look Back In Anger az.

Richard Ashcroft a The Verve óta szólóban nyomja, idén jött ki az ötödik saját albuma, és meglepően sikeresek és ismertek azok a dalai is (They Don’t Own Me), amelyek már maguk mögött hagyták a 90-es éveket. Ashcroft azonban mindvégig az egyik legjellegzetesebb hangja maradt a szcénának, nem véletlenül mondta a tiszta – és közelítve az 50 felé: most már jótékonyan karcosodó – hangú lancashire-i zenészről Chris Martin, hogy „a világ legjobb énekese”.

Az a Szigeten is nyilvánvalóvá vált, hogy a szólóprojektekben fogant számokra és a The Verve melankolikus, hegedűszólamokkal átfuttatott szimfóniáira még akkor sem szégyen teli torokból énekelni, ha ezek a dalok már-már zavarba ejtően magasba tudnak érzelmileg emelni.

Ezek olyan tipikus, esőben ázva éneklős számok – átmosnak.

Különösen a saját kábítószeres élményei alapján megírt, meglehetősen sötét tónusú és őszinte The Drugs Don’t Work című szám. Aligha akadt bárki is, akinek nem szorult össze a torka/gyomra (habitustól függően), amikor a színpadon Ashcroft egyszál gitár mellett tárulkozott ki általa.

©

A koncert flow-ját, és így kicsit a varázst is, egyébként maga Ashcroft törte meg azzal, amikor a kezdeti lelkesedés után valami szemmel láthatóan nagyon elrontotta a kedvét. Ez a koncert felénél már odáig fajult, hogy látványosan szétvetette az ideg, belebokszolt a mikrofonba, szidta a színpaddal szemben a keverőtornyot („this fucking tower”), valamit még mutogatott is. Utána aztán imádkozhatott az ember, hogy ne durranjon szét Ashcroft agya a színpadon, mert ez a végtelenségig perfekcionista ember még képes nekünk megsértődni, és otthagyja a felénél a saját koncertjét.

Szerencsére a vége felé valamennyire sikerült lecsillapodnia és feloldódnia, el is árulta, az a baja, hogy annyira fel vannak hangosítva a színpadon a monitorládák, hogy csak saját magukat hallja, a közönséget egyáltalán nem. A technológia szétválaszt bennünket – mondta, és hát ő már csak „ilyen dinoszaurusz”, aki szeret kapcsolatot teremteni a közönségével még egy nagyszínpadon is.

Valóban pocsék érzés lehet, ha fogalmad sincs arról, hogy a tömeg előtted miként reagál arra, amit csinálsz a színpadon, de azért az utolsó számnál eléggé egyértelművé vált, hogy is érzi magát a közönség. Elérkeztünk a Bitter Sweet Symphonyhoz, amely szerintem a világ legtökéletesebb befejező száma, az utolsó utáni dal, amelyet követően már nincs értelme semmilyen ráadásnak; inkább időt kell hagyni, hogy lecsengjen bennünk a túlcsordulás.

©

Persze, Richard Ashcroft is tudta, hogy mindenki ezt a rongyosra kommercializálódott számot várja a legjobban, ő mégis teljes szívvel, gyakorlatilag úszva a boldogságtól adta azt elő. Még szép, hiszen az idén a legjobb brit zenei írónak járó elismeréssel, az Ivor Novello-díjjal kitüntetett Ashcroft 22 év után végre megkapta a Bitter Sweet Symphony szerzői jogát. Mivel az azóta agyonjátszott slágerhez a The Verve a Rolling Stones The Last Time című dalának szimfonikus változatát használta fel, a szám szerzői két évtizeden át hivatalosan Mick Jagger és Keith Richards voltak, így a jogdíjak is az ő pénztárcájukban csörögtek. A jogokról a két rockveterán azonban idén tavasszal lemondott Ashcroft javára.

Tett is feléjük egy elegáns gesztust a zenész: a dalt „Micknek és Keithnek” küldte a színpadról, majd pedig jól megénekeltette a közönséget, amely nyilván kívülről fújta az egész számot. Ezt követően Ashcroft visszaöltötte magára a derekára kötött piros pulóverét, felhúzta a cipzárt. De ez a cipzárfelhúzás nem akármilyen gesztus volt ám, minden benne volt! Egy, a végére a keverőtoronnyal megbékélt, a közönségének végtelenül hálás, de legelsősorban egy győztes ember cipzárfelhúzását láthattuk. Azé a győztesét, akitől most már senki sem vitathatja el a britpop himnuszát. Ezzel a büszke mozdulattal fordult sarkon Ashcroft, és levonult a színpadról. 

Így volt tökéletes a befejezés, már csak az esőnek kellett volna jobban elerednie. 

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Németh Róbert Kult

Jött, láttuk és megfejtettük Ed Sheeran titkát a Szigeten

Azok után, hogy aktuális turnéjával csúcsot döntött, a Szigeten (és a Szigetnek) is feljebb rakta a lécet a mai könnyűzene vörös üstökű hőse. Minden idők legnagyobb szigetes közönsége előtt zenélt a szomszédsrác. Ott voltunk az elképesztő tömegben.

Vége a lezárásnak az M5-ösön

Vége a lezárásnak az M5-ösön

Félbeszakadt a Savaria Karnevál a vihar miatt

Félbeszakadt a Savaria Karnevál a vihar miatt

A klímaváltozással új szúnyogfajok is érkeznek. Ez veszélyes!

A klímaváltozással új szúnyogfajok is érkeznek. Ez veszélyes!

Fizetés nélkül lépett le 600 liter dízellel

Fizetés nélkül lépett le 600 liter dízellel

Több száz új tüzet észleltek Brazíliában

Több száz új tüzet észleltek Brazíliában

Megvan az első szerződés, jövőre már 80-90 repülőt gyártana a magyar cég

Megvan az első szerződés, jövőre már 80-90 repülőt gyártana a magyar cég