Sziget 2019
Ed Sheerannel nyit, és a fesztivál történetének legdrágább zenekarával, a Foo Fightersszel zár az idei, szám szerint 27. Sziget. Ennek megfelelően az első és az utolsó napra is teltházat várnak a szervezők. De minket az is érdekel, hogy mi lesz a kettő között. Ott leszünk, kövesse velünk ezt az egy hetet!
Egyszemélyes produkció minden bizonnyal nem keresett még annyi pénzt, és nem is lépett fel annyi ember előtt a Szigeten, mint amennyit összezenélt szerda este Ed Sheeran. Mint ahogy általában sem egy, sem többtagú produkcióra nem váltott még ennyi ember belépőjegyet a Hajógyári Szigetre (erről részletesebben egy másik szigetes cikkünkben is). A brit gitáros-énekes bankot robbantott Óbudán.
De miért? Meg hogyan?
Ismerik azt a toposzt a háborús filmekből, amikor az ejtőernyősök fél perccel később ugranak ki a repülőgépből, ezért több kilométerre a tervezett célterülettől landolnak, mondjuk egy mocsárban vagy az ellenség birtokolta város főterén, ahol leszedik őket, mint az agyaggalambokat. Na ez van az idén 28 éves zenésszel is: ha egy kicsit állítunk a sors potméterein, simán lehetne szimpatikus utcazenész valamelyik londoni metrómegállóban, vagy kedves egy szál gitáros fellépő kis klubokban. Ilyen helyekről indult, de látjuk milyen sokra vitte.
Elképesztő albumeladások, milliárdos Youtube-megtekintések, csúcsdöntő turné. Miközben csak tippelgetünk, hogy mi a titka a legutóbb a Yesterday című félresikerült moziban is látott Ed Sheerannek. Mert titka van neki, az egészen biztos. Másképpen nem vonzana olyan méretű, annyira sokszínű és összetett közönséget egy fesztiválra.
Pedig amúgy, ha jobban belegondolunk, nincs nagy megfejtés. Ed Sheeran a jófej szomszédsrác, a cukifiú, a jófiú, aki a friendzone-ból énekli szerelmes és érzelmes dalait, aki nem nyomulós, nem karcos, nem harsogó, hanem szelíd és szolid. A lehető legkevésbé megosztó. Éppen ellenkezőleg. Közös többszörös. Egy jó nagy közös többszörös.
Szeretheti az, aki az akusztikus gitáros zenéért és a dalnokokért van oda, meg az is, aki az elektronikusra hangszerelt, soulos popzenéért (hiszen Sheeran legutóbbi lemeze, az idén megjelent No. 6 Collaborations Project már kevéssé hasonlít egy nájlonhúros, akusztikus gitáros igric művére, ugyanakkor a zenész a koncertjein természetesen dalszerző-gitáros-énekesként áll szeretett közönsége elé, nem hanyagolja a múltat).
És szerethetik apák, anyák és gyerekek, kis- és nagykamaszok, fiatal felnőttek egyszerre. Sőt, a nagymamák, nagypapák is. Mindenki mást láthat bele. A kamaszlányok a fiút, akivel jó lenne randizni, a fiúk a legjobb barátot, akivel megbeszélhetik az élet nagy dolgait, de akár a hétvégi focimeccset is, a szülők meg a srácot, akivel szívesen elengedik a lányukat randizni, a fiúkat pedig lájtosan bandázni.
Az Ed Sheeran-féle nagy sikerek mögött általában ilyen, mindent átívelő személyiségre bukkanunk. Miközben a nagy slágerei azért nem mind olyan őrületesen nagy slágerek, a zenéje derékhada kifejezetten unalmas és érdektelen pop, a fazonja nem jön le a színpadról, nem az a csávó, akiről nem tudod levenni a szemedet, mert akkora figura.
Viszont, hogy még egy szempontot behozzunk, épp megfelel annak a generációnak, melynek mainstreamje nem őrült és hedonista rocksztárokat és nem fura, intellektuális világító fáklyákat akar a színpadon látni, hanem épp olyan megbízható fickókat emel pajzsra, mint Ed Sheeran.
Aki nem mellesleg tök profi zenész, és uralja a folyamatokat a színpadon.
Mint említettük, egymaga tolja: akusztikus gitárjával és a különböző zenei és éneksávokat valós időben rögzíteni és visszajátszani képes looperjével ad ki egy teljes zenekarnyi vagy stúdiófelvételnyi hangzást. És néha hátracsapja vagy le is teszi a hangszert, olyankor pedig profi és dinamikus frontemberként mozgatja a közönséget.
A siker pedig nem marad el.
