Időről időre előáll egy sötét, uszító és kapzsi Kapanyányimonyók, hogy rendet rakjon az irodalmunkban, minek köszönhetően volt már itt nemzet-, vallás- és magyargyalázó Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Szerb Antal és Esterházy Péter is. Ezúttal Takaró Mihály hirdette meg a Horger Antal-programot, a Nemzeti alaptanterv „hazafiasításával” megbízott notórius zsidózó, aki a gondolataival már nemcsak Magyarországon, de a határon túl is mérgez, mintegy az új morbus hungaricusként. Magyarország jó úton jár afelé, hogy Közép-Európa segge legyen, hála a Takaró-féle alakoknak, akik a miniszterelnök híresen jó személyzeti politikájának köszönhetően minden támogatást megkapnak.
Érdemes is egy pillantást vetni a „kultúrharc” materiális alapjaira: Faludy György – az irodalomoktatásból már szintén kikövetelt magyarellenes gonosztevő – Pokolbeli víg napjaim című önéletrajzi regényében meséli el, hogy amikor 1945 után hazatért megnézni, hogyan épül a demokrácia demokraták nélkül, találkozott régi barátjával, Goda Gáborral, aki a kocka fordultával Budapest kultúrtanácsnoka lett, és úgy kapacitálta a költőt a kommunista párthoz csatlakozásra: „Miénk a guba. Az egész guba.” Ennyi a nagy „kultúrharc” alapja, a „guba”, és rengeteg értelmetlen cikket, felesleges vitát és listázást lehetne megspórolni, ha egyszerűen csak kijelentenék, hogy X-nek kell ez a múzeum, Y-nak meg az. De ettől még érdekes a felépítmény, vagy legalábbis az, hogy mit nem sikerült fölépíteni a 2010 óta tartó „konzervatív kulturális korszakban”. Mert csak a romokat látjuk, a nagy felújítások ellenére is.
Ahogy a rendszerváltás után előbújtak a Horthy-vitézek, a fülkeforradalom után is nagy hangon kezdtek kulturális őrségváltást követelni azok, akikről állítólag csak azért nem hallhattunk az átkos emlékű „elmúlt nyolc évben”, mert elnyomták őket a „balliberálisok”. Ám megint bebizonyosodott a 48 óra című film egyik nagy igazsága, hogy drága öltönyt vehetsz, de kultúrát nem, hiszen a „konzervatív” tudósok és művészek akadémiát kapva, tízmilliárdokkal kitömve és múzeumokat megszállva se voltak képesek nagy műveket összehozni.
A Semjén Zsolt védnökségével bemutatott Trianon rockopera olyanra sikeredett, mintha a román titkosszolgálat gyártotta volna le Magyarország lejáratására. És ha az elkötelezett „kultúrharcosok” filmet rendeztek, akkor abból az Elment az Öszöd lett (az Oscar-díjas Saul fia a NER drukkernacionalista kultúrájával szemben jött létre, támadták is Andy Vajnát). Ha dokumentumfilmet készítettek, bármilyen történelmi eseményről, „világ-SZDSZ”-ezésbe fulladt. Ha meg szobrot emeltek, akkor abból a német megszállási emlékmű lett, ami nemcsak a történelemhamisító üzenete miatt problémás, hanem mert Szkopjéban is azt mondták volna rá, hogy inkább még dolgozzon rajta a mester.
Történészfejedelemnek pedig azt a Raffay Ernőt sikerült visszahozni az eke szarva mellől, aki olyan félelmetes összefüggésekre mutat rá Trianon-előadásaiban, mint hogy mi köze van egymáshoz a szabadkőműveseknek, Gyurcsány Ferencnek és a balatoni angolnapusztulásnak. „Csupa hajdani eszelősök” – ahogy Ady írta Az eltévedt lovas című versében. És arról ne is essék szó, mennyire korszerű a 2010-es években országimázst építeni arra, hogy a magyar „lovas nemzet”. Annyira, mint falusi sírásóversenyeket mutogatni az MTV kulturális híreiben. Mi ez, ha nem a klebelsbergi neonacionalizmus 2.0-s kipörgetése?
A kudarc várható volt, mivel a magyar történelemben még sose zajlott le kulturális térfoglalás ennyi képességhiányos figurával, mint most – a Rákosi-korban se, hiszen hogy mást ne mondjunk, Szakács Árpád szerepét Lukács György játszotta 1945 után. A kevés tehetségesnek meg az lett a végzete, hogy hiába próbálják, nem lehet egy seggel megülni Ronald Reagant és Horthy Miklóst, továbbá, hogy teli gyomorral nem lehet írni. Annyira hiteles a kormánypárti lázadás, mint egy NKA-támogatás elvesztésétől rettegő rockzenekar.
Ha nem is tudnak eredményt felmutatni az orbánista „kultúrharcosok”, legalább azoknak az emlékét és munkásságát igyekeznek kitörölni, akikhez képest nagyon kevesek. Ez a frusztráltság van amögött, hogy olyan indulattal nyúlnak a fejszéhez, mint a regényírásra képtelen Jack Torrance, hogy Takaró Mihály Esterházy Péter sóval behintését követeli, Raffay Ernő pedig minden polgári szalonban előadja sértetten, hogy azért nem őt választották akadémikussá (most majd talán az lesz), mert „az akadémikusokat egy sajátos etnikai szál köti össze”. Nem kell a Magyarságkutató Intézet kutatójának lenni, hogy értsük az utalást.
Ha gyerekeik iskolájába Raffayt vagy Takarót hívják meg sztárvendégnek, hogy a Nyugat íróit gyalázzák, nyugodtan tiltakozzanak, mert ha a kiskorúaknak nem engedjük a pornófogyasztást, akkor az ő vad elméleteiktől is meg kell óvnunk őket. És nemcsak a gyerekeink védelmében, hanem mert, ahogy Szerb Antal – akinek Magyar irodalomtörténetét betiltották 1943-ban a kor Takarói – megfogalmazta: „Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek.”
CSUNDERLIK PÉTER
történész
