Mit szólna, ha rájönne, Orwell 1984-éből már sok minden megvalósult Magyarországon?

Biztos, hogy tudja, miről is szól Orwell klasszikusa, az 1984? Biztos, hogy csak a diktatúrákra igaz a sok borzalom, amit leírt benne? A Szegedi Nemzeti Színház a vírus miatt fél év késéssel végre bemutatta a művet Alföldi Róberttel; ez volt az utolsó előadás, amit az újbóli színházbezárás előtt még megnéztünk. Kritika.

Mit szólna, ha rájönne, Orwell 1984-éből már sok minden megvalósult Magyarországon?

Mennyi hasonlóságot képes elviselni az ember egy totális diktatúráról szóló antiutópia és a saját hétköznapi valósága között?

Meddig van félig tele a pohár, és hol válik félig üressé? Meddig tudjuk azt mondani, de jó, hogy itt még nem tartunk, nem pedig azt: vérfagyasztó, hogy itt már igen? Mi az a pont, ahol az ember vinnyogva összeomlik, mint Winston Smith az 1984-ben, amikor egyre közelítenek az arcához a húsra, az ő húsára éhes patkányok?

Pont ez a regény, George Orwell 1984-e az, amelyen ezeket a kérdéseket a legjobban tesztelni lehet. Milyen érzés szembesülni azzal, ha egy szinte elképzelhetetlenül teljhatalmú, fiktív diktatúra egyik túlzónak tűnő intézkedése szó szerint megvalósult Magyarországon? Orwell 1948-ban írt regényében a diktatúra egyik eszköze a nép uralom alatt tartására, hogy egy nagy hatalmú, gazdag, a Párt szerint az ország érdekei ellen dolgozó, zsidónak tűnő ember ellen uszít, és az ő képe köszön vissza az országban mindenhonnan, mert a Párt azt akarja, hogy mindenki lássa, kit kell gyűlölni.

És milyen érzés szembesülni vele, hogy az orwelli diktatúrában a Párt szerint szülni a nő kötelessége, és ezt a haza érdekében meg kell tennie mindenkinek? Hogy Orwell több mint hetven éve azt írta, a Párt támogatni fogja a menekültek üldözését, és sokak odáig süllyednek a cinizmusban, hogy helyeslik a migránsok halálát a Földközi-tengeren, amikor látják, hogy a híradó beszámol róla? Hogy a nyelv bizonyos szavai a hivatalos állami közleményekben értelmüket vesztik majd, mert az addig ismert ellenkezőjeként fogják őket használni?

Az 1984-ről legtöbbször talán a totális megfigyelés rémképe jut az emberek eszébe: a regény világában mindenütt kikapcsolhatatlan teleképek lógnak a falakon, amelyek nemcsak 24 órában sugározzák a propagandát, de kameráikkal meg is figyelnek minden egyes embert – vagy legalábbis lehetőséget teremtenek erre, az ember meg sosem tudhatja, mikor nézik éppen őt. Pedig 2020-ban talán érdekesebb – vagy nem az érdekes a megfelelő szó rá? – szembesülni azzal, hogy

nem kell totális diktatúrában élni ahhoz, hogy a politikusok alkalmazzák a totális diktatúrák egyes eszközeit.

Hogy ezek az eszközök nemcsak egy csomagban elérhetőek a gondolatrendőrséggel és a fekete autó éjjel csöngető ávós utasával, hanem akciós áron egyesével is előhúzhatóak. És ahol a populizmus uralkodik, ott élnek is ezekkel a lehetőségekkel.

Szegei Nemzeti Színház / Szabó Luca

Ott a klasszikus zsidó sztereotípiákat felvonultató Soros György-poszterekkel és a Soros-tervvel riogatják a népet, hogy a közös ellenségkép összetartson. Ott politikusok mondják ki teljes komolysággal, hogy „Azé a világ, aki teleszüli”. Ott sokan a menekültekre nem emberekként, hanem dehumanizált masszaként fognak tekinteni, ha ezt diktálja a közhangulat. Ott a kormány által irányított sajtó minden retorzió nélkül leírhatja a valóság ellentétét is, kijelentő módban. Ott ismerős lesz az 1984 egyik alapjelszava, hogy „A HÁBORÚ: BÉKE”, ha nem is valós háborúk miatt, hanem a hadviselést hirdető nyelvhasználatban, a folyamatos ellenségképzésben, a kijárási tilalmat csőre töltött gépfegyverekkel vigyázó kommandósokban, a hadüzeneteket megfogalmazó és mindenféle állítólagos ellenségtől egyedüliként megvédeni képes populista politikusok alakjában.

Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van – de ahol az még nincs, megnyugodni ott sem lehet.

A Szegedi Nemzeti Színház és Horgas Ádám rendező vállalkozásának, az 1984 színpadra állításának az a legnagyobb erénye, hogy újra elénk teszi ezt a regényt, amelyről a legtöbben azt hisszük, hogy untig ismerjük. Amiről sokan azt hittük, „csak” a totalitarizmusról szól: Horgasék megmutatják, hogy nemcsak arról. Hanem arról is, hogy nemcsak a totális diktátorok rettenetesek, de rettenetes az is, ha demokráciákban vagy hibrid rezsimekben sem riadnak vissza az orwelli módszerektől.

És hogy mindezt felmutathassa, Horgas Ádám vadonatúj színpadi verziót készített a regényből, ami sok más mű esetében nem lenne forradalmi tett, de ebben az esetben hosszas, vizsgára emlékeztető procedúra előzte meg az engedélyezést: a szigorú jogörökösnek kellett bizonyítani, hogy miért lehetséges egy, a már elfogadott verziótól eltérő értelmezés létrehozása. Ráadásul Horgas törekvése itt még nem ért véget: meghívta fő mellékszereplőnek Alföldi Róbertet, pontosan tudva, hogy ez olyan hírverést lesz képes adni a szegedi előadásnak, amely a vízfejű magyar színházi életben általában nem jár egy Budapesttől távoli premiernek.

Rétfalvi Tamás és Ágoston Katalin
Szegei Nemzeti Színház / Szabó Luca

Ahogyan azt is pontosan tudta a rendező, milyen jót fog tenni a bemutató megítélésének a visszafogottság: noha mindaz, amiről eddig szó volt, az előadásból magából következik, még sincs benne nyíltan és direkten: a szegedi 1984 sok muníciót ad a gondolkodáshoz, de semmit nem rág a szánkba. (Már amennyiben az ember képes elhinni, hogy a mai magyar valósággal ennyire pontosan összecsengő dolgokat nem Horgas csempészte bele trükkösen az alapszövegbe, hanem tényleg így jelent meg a regény hét és fél évtizeddel korábban.) Horgas ugyanis nem modernizálta a szöveget, nem helyezett el benne direkt kiszólásokat, egyetlen egyet leszámítva, ami feltehetően a premier után került csak bele, és tényleg kihagyhatatlannak tűnik: a főszereplő Winston Smith felesége, amikor arról értekezik Orwell szavaival, hogy kötelessége gyermekeket szülnie az országnak, hozzáteszi Kövér László a napokban elhangzott mondatát:

Azé a világ, aki teleszüli.

Így pedig talán attól függetlenül is mindenkinek elgondolkodtató tud lenni az előadás, hogy melyik néző hová ikszel a szavazófülkében. Egy olyan pont van csak, amikor Horgas felveti, hogy talán nem is annyira távol játszódik tőlünk ez a történet, de ezt mesterien oldja meg: amikor Winston leírja a naplójába, hogy 1984. április 4-én kelt a bejegyzése, a neki füzetet és tollat eladó proli kiröhögi, hogy tényleg azt gondolja-e, hogy 1984-et írunk, hiszen ahogy a valóság minden apró részét, úgy a dátumokat is könnyedén átírhatta a hatalom, amely ennél meredekebb dolgokat is igaznak hitetett már el a néppel. Ennél elegánsabb és okosabb „aktualizálást” kitalálni is nehéz lenne.

A szegedi előadás két szinten működik, mert bár jól hangzik a sok bölcselkedés a mondanivalóról, a legkevésbé sem körömre égő gyertyák mellett előadott elmélkedésről van szó. Ellenkezőleg: az előadás olyan látványos, hogy a vizualitás önmagában is elvinné akkor is, ha csak a felszínt kapargatná a szöveg – így viszont hozzáad még egy jól működő réteget. Horgas Péter díszletei, Bujdosó Nóra jelmezei, a bábok, a maszkok, Bodor Johanna koreográfiája igazi összművészeti eseménnyé teszik az előadást, amelyben a szürke vagy fekete egyen-kezeslábasba öltözött, lélektelenséget sugárzó kar, a közéjük észrevétlenül elrejtett bábok – amelyek épp annyira tűnnek csak élőnek, mint a szürke tömeg –, a szürke világot megtörő, piros, egyszerre önkényuralmi jelképet és mindent látó szemet mintázó zászló és a rengeteg tömegjelenet szinte beránt Óceánia világába – hogy aztán ott a fent idézett szövegek miatt észre kelljen vennünk, tényleg berántottak minket, de az már nem Horgas Ádám felelőssége volt.

De a nagyszabású, riasztó tömegjelenetek mellett, amelyekben egyébként a regényben fontos szerephez jutó patkányokat is a „kar” tagjai játsszák, akadnak nagyon is költői jelenetek, a többi ellenpontjaként: amikor Winston nemcsak szerelmes lesz, de elhiszi, hogy előidézhető változás a rendszerben. Gyönyörű, egyúttal mélységesen aggasztó és sokatmondó kép például, ahogyan a Párt tagjait mintázó emberszobrok nyílnak ki, hogy a belsejükből neon erdő táruljon fel, egyszerre adva a szabadság, a biztonság érzetét, és a sejtést, hogy minderről valójában szó sem lehet. Igaz ugyanakkor az is, hogy az előadás néha talán a kelleténél jobban belefeledkezik önnön sötét szépsége, és egy-egy lassított, kitartott mozdulat, egy-egy elnyújtott jelenet így eljut a modorosság még innenső határáig.

Rétfalvi Tamás és Ágoston Katalin
Szegei Nemzeti Színház / Szabó Luca

Hasonló a helyzet a költőiséggel is: Horgas végig a líraiság és a cselekményközpontú történetmesélés között egyensúlyozik, és nem mindig tud vagy akar fennmaradni a kettő közé kifeszített kötélen. Ez persze könnyen megmagyarázható: a regény nem cselekményben megjelenő, gondolati részét többször monológokban viszi színpadra; ízlés kérdése, ki mennyire tartja vagy nem tartja mesterkéltnek, ha egy színész relatíve hosszan közvetlenül a közönséghez intézi a szavait.

Azt meg kell hagyni, hogy ahhoz a Winstonhoz, akit Rétfalvi Tamás játszik, illik ez az átszellemültség: ez a figura velejéig tiszta, idealista, azaz ha úgy tetszik, naiv, mint a naposcsibe. Naiv, mert elhiszi, hogy a porszem számára lehetséges legyűrni a gépezetet – naiv, mint egy hős a világban, amelyben a hősöket megölik vagy megtörik. Ágoston Katalin Winston szerelme, Julia szerepében az ő ellentéte vagy egy lépéssel már tovább jutott verziója: a lány már kiábrándult a rendszerből és a naiv eszmékből is, és bár alapvetően ugyanazt gondolja, amit Winston, abban már eltér a véleményük, hogy érdemes-e ezért tenni is valamit. Julia csak élvezni akarja az életet: mindketten felnőtt gyerekek, csak a gyerekség más minőségében. Alföldi Róbert pedig az emberarcú mészáros: ők hárman tesznek ki egy egészet.

Alföldi O’Brienje ugyanis szintén remekül átlátja a rendszer működését – csak éppen ő tudja, hogy melyik oldalra érdemes állni benne, egyúttal természetesnek veszi, hogy úgysincs más alternatíva, mint amit a rendszer akar. Apafigurájában az a vérfagyasztó, ahogyan simogatásnak hiszi a kínzást, és elhiszi, hogy amit tesz, az a nagyobbik jó miatt nemcsak elfogadható, de hasznos is. Ha a Nagy Testvér nem is jelenik meg az 1984-ben, Alföldi megmutatja, milyen is lenne a simulékony diktátor.

Rétfalvi Tamás és Alföldi Róbert
Szegei Nemzeti Színház / Szabó Luca

A szegedi 1984 végül nem vagy nem teljesen ugyanarra fut ki, amire a regény, ami persze érthető: az inkább az egyén megtöretéséről, az egyénben végbemenő változásokról szól – így jut el Winston a világirodalom egyik leghíresebb és egyszerűségében is legmegrázóbb zárómondatáig: „Szerette Nagy Testvért” –, ami aligha lenne színpadon hatásosan ábrázolható. Horgas másra hegyezi ki a történetet. Arra, hogy

hogyan válik az ember a másik ember kivégzőtisztjévé az elnyomó rendszerben, ahol jutalom csak a rendszerhűségért jár, az egyének egymás iránti hűsége mit sem ér.

Hogyan fordul az ember ellen az ember, ha az emberi nem, csak a politikai haszon számít a rendszer fenntartóinak. Hogyan árulja el nemcsak magát, de végül a másikat is az egyén, ha a rendszer megpróbál mindannak a helyébe lépni, amit szeretni lehet, érdemes és kell.

Orwell talán azt mondta, ha nem vigyázunk, még a végén megengedjük, hogy a politika ledobjon magáról minden gyeplőt. Horgas inkább azt állítja: ha nem vigyázunk, még a végén elfeledjük: azon kívül, hogy egy nemzet, egy rendszer, egy politikai gondolat hívei vagyunk, elsősorban emberek közt, és mint ilyen, emberséges embereknek is kell lennünk.

Tíz évbe telt, mire rájöttünk, hogyan lehet tökéletes a bécsi szelet – Wolfgang Puck és fia a HVG-nek

Tíz évbe telt, mire rájöttünk, hogyan lehet tökéletes a bécsi szelet – Wolfgang Puck és fia a HVG-nek

Budapesten is kitart a jó minőség mellett Wolfgang Puck és fia, Byron Lazaroff-Puck – deklaráltan meg is kérik az árát. A világ egyik legismertebb séfje ma is töretlenül aktív a globális étteremhálózatának ügyeiben, de a Spago éttermeket már fiára bízza. Apát és fiát a menü összeállításáról, az öröklés terhéről, egymással való viszonyukról és arról is kérdeztük, milyen kést használnak. Arról is szó esett, hogy miben erősek a budapesti piacok.