Mennyi hasonlóságot képes elviselni az ember egy totális diktatúráról szóló antiutópia és a saját hétköznapi valósága között?

Meddig van félig tele a pohár, és hol válik félig üressé? Meddig tudjuk azt mondani, de jó, hogy itt még nem tartunk, nem pedig azt: vérfagyasztó, hogy itt már igen? Mi az a pont, ahol az ember vinnyogva összeomlik, mint Winston Smith az 1984-ben, amikor egyre közelítenek az arcához a húsra, az ő húsára éhes patkányok?

Pont ez a regény, George Orwell 1984-e az, amelyen ezeket a kérdéseket a legjobban tesztelni lehet. Milyen érzés szembesülni azzal, ha egy szinte elképzelhetetlenül teljhatalmú, fiktív diktatúra egyik túlzónak tűnő intézkedése szó szerint megvalósult Magyarországon? Orwell 1948-ban írt regényében a diktatúra egyik eszköze a nép uralom alatt tartására, hogy egy nagy hatalmú, gazdag, a Párt szerint az ország érdekei ellen dolgozó, zsidónak tűnő ember ellen uszít, és az ő képe köszön vissza az országban mindenhonnan, mert a Párt azt akarja, hogy mindenki lássa, kit kell gyűlölni.

És milyen érzés szembesülni vele, hogy az orwelli diktatúrában a Párt szerint szülni a nő kötelessége, és ezt a haza érdekében meg kell tennie mindenkinek? Hogy Orwell több mint hetven éve azt írta, a Párt támogatni fogja a menekültek üldözését, és sokak odáig süllyednek a cinizmusban, hogy helyeslik a migránsok halálát a Földközi-tengeren, amikor látják, hogy a híradó beszámol róla? Hogy a nyelv bizonyos szavai a hivatalos állami közleményekben értelmüket vesztik majd, mert az addig ismert ellenkezőjeként fogják őket használni?

Az 1984-ről legtöbbször talán a totális megfigyelés rémképe jut az emberek eszébe: a regény világában mindenütt kikapcsolhatatlan teleképek lógnak a falakon, amelyek nemcsak 24 órában sugározzák a propagandát, de kameráikkal meg is figyelnek minden egyes embert – vagy legalábbis lehetőséget teremtenek erre, az ember meg sosem tudhatja, mikor nézik éppen őt. Pedig 2020-ban talán érdekesebb – vagy nem az érdekes a megfelelő szó rá? – szembesülni azzal, hogy

nem kell totális diktatúrában élni ahhoz, hogy a politikusok alkalmazzák a totális diktatúrák egyes eszközeit.

Hogy ezek az eszközök nemcsak egy csomagban elérhetőek a gondolatrendőrséggel és a fekete autó éjjel csöngető ávós utasával, hanem akciós áron egyesével is előhúzhatóak. És ahol a populizmus uralkodik, ott élnek is ezekkel a lehetőségekkel.

Ott a klasszikus zsidó sztereotípiákat felvonultató Soros György-poszterekkel és a Soros-tervvel riogatják a népet, hogy a közös ellenségkép összetartson. Ott politikusok mondják ki teljes komolysággal, hogy „Azé a világ, aki teleszüli”. Ott sokan a menekültekre nem emberekként, hanem dehumanizált masszaként fognak tekinteni, ha ezt diktálja a közhangulat. Ott a kormány által irányított sajtó minden retorzió nélkül leírhatja a valóság ellentétét is, kijelentő módban. Ott ismerős lesz az 1984 egyik alapjelszava, hogy „A HÁBORÚ: BÉKE”, ha nem is valós háborúk miatt, hanem a hadviselést hirdető nyelvhasználatban, a folyamatos ellenségképzésben, a kijárási tilalmat csőre töltött gépfegyverekkel vigyázó kommandósokban, a hadüzeneteket megfogalmazó és mindenféle állítólagos ellenségtől egyedüliként megvédeni képes populista politikusok alakjában.

Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van – de ahol az még nincs, megnyugodni ott sem lehet.

A Szegedi Nemzeti Színház és Horgas Ádám rendező vállalkozásának, az 1984 színpadra állításának az a legnagyobb erénye, hogy újra elénk teszi ezt a regényt, amelyről a legtöbben azt hisszük, hogy untig ismerjük. Amiről sokan azt hittük, „csak” a totalitarizmusról szól: Horgasék megmutatják, hogy nemcsak arról. Hanem arról is, hogy nemcsak a totális diktátorok rettenetesek, de rettenetes az is, ha demokráciákban vagy hibrid rezsimekben sem riadnak vissza az orwelli módszerektől.

És hogy mindezt felmutathassa, Horgas Ádám vadonatúj színpadi verziót készített a regényből, ami sok más mű esetében nem lenne forradalmi tett, de ebben az esetben hosszas, vizsgára emlékeztető procedúra előzte meg az engedélyezést: a szigorú jogörökösnek kellett bizonyítani, hogy miért lehetséges egy, a már elfogadott verziótól eltérő értelmezés létrehozása. Ráadásul Horgas törekvése itt még nem ért véget: meghívta fő mellékszereplőnek Alföldi Róbertet, pontosan tudva, hogy ez olyan hírverést lesz képes adni a szegedi előadásnak, amely a vízfejű magyar színházi életben általában nem jár egy Budapesttől távoli premiernek.

Ahogyan azt is pontosan tudta a rendező, milyen jót fog tenni a bemutató megítélésének a visszafogottság: noha mindaz, amiről eddig szó volt, az előadásból magából következik, még sincs benne nyíltan és direkten: a szegedi 1984 sok muníciót ad a gondolkodáshoz, de semmit nem rág a szánkba. (Már amennyiben az ember képes elhinni, hogy a mai magyar valósággal ennyire pontosan összecsengő dolgokat nem Horgas csempészte bele trükkösen az alapszövegbe, hanem tényleg így jelent meg a regény hét és fél évtizeddel korábban.) Horgas ugyanis nem modernizálta a szöveget, nem helyezett el benne direkt kiszólásokat, egyetlen egyet leszámítva, ami feltehetően a premier után került csak bele, és tényleg kihagyhatatlannak tűnik: a főszereplő Winston Smith felesége, amikor arról értekezik Orwell szavaival, hogy kötelessége gyermekeket szülnie az országnak, hozzáteszi Kövér László a napokban elhangzott mondatát:

Azé a világ, aki teleszüli.

Így pedig talán attól függetlenül is mindenkinek elgondolkodtató tud lenni az előadás, hogy melyik néző hová ikszel a szavazófülkében. Egy olyan pont van csak, amikor Horgas felveti, hogy talán nem is annyira távol játszódik tőlünk ez a történet, de ezt mesterien oldja meg: amikor Winston leírja a naplójába, hogy 1984. április 4-én kelt a bejegyzése, a neki füzetet és tollat eladó proli kiröhögi, hogy tényleg azt gondolja-e, hogy 1984-et írunk, hiszen ahogy a valóság minden apró részét, úgy a dátumokat is könnyedén átírhatta a hatalom, amely ennél meredekebb dolgokat is igaznak hitetett már el a néppel. Ennél elegánsabb és okosabb „aktualizálást” kitalálni is nehéz lenne.

A szegedi előadás két szinten működik, mert bár jól hangzik a sok bölcselkedés a mondanivalóról, a legkevésbé sem körömre égő gyertyák mellett előadott elmélkedésről van szó. Ellenkezőleg: az előadás olyan látványos, hogy a vizualitás önmagában is elvinné akkor is, ha csak a felszínt kapargatná a szöveg – így viszont hozzáad még egy jól működő réteget. Horgas Péter díszletei, Bujdosó Nóra jelmezei, a bábok, a maszkok, Bodor Johanna koreográfiája igazi összművészeti eseménnyé teszik az előadást, amelyben a szürke vagy fekete egyen-kezeslábasba öltözött, lélektelenséget sugárzó kar, a közéjük észrevétlenül elrejtett bábok – amelyek épp annyira tűnnek csak élőnek, mint a szürke tömeg –, a szürke világot megtörő, piros, egyszerre önkényuralmi jelképet és mindent látó szemet mintázó zászló és a rengeteg tömegjelenet szinte beránt Óceánia világába – hogy aztán ott a fent idézett szövegek miatt észre kelljen vennünk, tényleg berántottak minket, de az már nem Horgas Ádám felelőssége volt.

De a nagyszabású, riasztó tömegjelenetek mellett, amelyekben egyébként a regényben fontos szerephez jutó patkányokat is a „kar” tagjai játsszák, akadnak nagyon is költői jelenetek, a többi ellenpontjaként: amikor Winston nemcsak szerelmes lesz, de elhiszi, hogy előidézhető változás a rendszerben. Gyönyörű, egyúttal mélységesen aggasztó és sokatmondó kép például, ahogyan a Párt tagjait mintázó emberszobrok nyílnak ki, hogy a belsejükből neon erdő táruljon fel, egyszerre adva a szabadság, a biztonság érzetét, és a sejtést, hogy minderről valójában szó sem lehet. Igaz ugyanakkor az is, hogy az előadás néha talán a kelleténél jobban belefeledkezik önnön sötét szépsége, és egy-egy lassított, kitartott mozdulat, egy-egy elnyújtott jelenet így eljut a modorosság még innenső határáig.

Hasonló a helyzet a költőiséggel is: Horgas végig a líraiság és a cselekményközpontú történetmesélés között egyensúlyozik, és nem mindig tud vagy akar fennmaradni a kettő közé kifeszített kötélen. Ez persze könnyen megmagyarázható: a regény nem cselekményben megjelenő, gondolati részét többször monológokban viszi színpadra; ízlés kérdése, ki mennyire tartja vagy nem tartja mesterkéltnek, ha egy színész relatíve hosszan közvetlenül a közönséghez intézi a szavait.

Azt meg kell hagyni, hogy ahhoz a Winstonhoz, akit Rétfalvi Tamás játszik, illik ez az átszellemültség: ez a figura velejéig tiszta, idealista, azaz ha úgy tetszik, naiv, mint a naposcsibe. Naiv, mert elhiszi, hogy a porszem számára lehetséges legyűrni a gépezetet – naiv, mint egy hős a világban, amelyben a hősöket megölik vagy megtörik. Ágoston Katalin Winston szerelme, Julia szerepében az ő ellentéte vagy egy lépéssel már tovább jutott verziója: a lány már kiábrándult a rendszerből és a naiv eszmékből is, és bár alapvetően ugyanazt gondolja, amit Winston, abban már eltér a véleményük, hogy érdemes-e ezért tenni is valamit. Julia csak élvezni akarja az életet: mindketten felnőtt gyerekek, csak a gyerekség más minőségében. Alföldi Róbert pedig az emberarcú mészáros: ők hárman tesznek ki egy egészet.

Alföldi O’Brienje ugyanis szintén remekül átlátja a rendszer működését – csak éppen ő tudja, hogy melyik oldalra érdemes állni benne, egyúttal természetesnek veszi, hogy úgysincs más alternatíva, mint amit a rendszer akar. Apafigurájában az a vérfagyasztó, ahogyan simogatásnak hiszi a kínzást, és elhiszi, hogy amit tesz, az a nagyobbik jó miatt nemcsak elfogadható, de hasznos is. Ha a Nagy Testvér nem is jelenik meg az 1984-ben, Alföldi megmutatja, milyen is lenne a simulékony diktátor.

A szegedi 1984 végül nem vagy nem teljesen ugyanarra fut ki, amire a regény, ami persze érthető: az inkább az egyén megtöretéséről, az egyénben végbemenő változásokról szól – így jut el Winston a világirodalom egyik leghíresebb és egyszerűségében is legmegrázóbb zárómondatáig: „Szerette Nagy Testvért” –, ami aligha lenne színpadon hatásosan ábrázolható. Horgas másra hegyezi ki a történetet. Arra, hogy

hogyan válik az ember a másik ember kivégzőtisztjévé az elnyomó rendszerben, ahol jutalom csak a rendszerhűségért jár, az egyének egymás iránti hűsége mit sem ér.

Hogyan fordul az ember ellen az ember, ha az emberi nem, csak a politikai haszon számít a rendszer fenntartóinak. Hogyan árulja el nemcsak magát, de végül a másikat is az egyén, ha a rendszer megpróbál mindannak a helyébe lépni, amit szeretni lehet, érdemes és kell.

Orwell talán azt mondta, ha nem vigyázunk, még a végén megengedjük, hogy a politika ledobjon magáról minden gyeplőt. Horgas inkább azt állítja: ha nem vigyázunk, még a végén elfeledjük: azon kívül, hogy egy nemzet, egy rendszer, egy politikai gondolat hívei vagyunk, elsősorban emberek közt, és mint ilyen, emberséges embereknek is kell lennünk.