hvg.hu: Hogy van?

S. N.: Nehéz kérdés. Nem akarok panaszkodni, rengeteg jó dolog történt velem az utóbbi hónapokban, de közben megvisel a vírushelyzet, nyomasztanak a körülmények. Ez számvetésre kényszerít a különböző életterületeken. Ilyenkor sok mindent átgondol az ember.

hvg.hu: Például mit?

S. N.: Van egy olyan szakmám, amely nem túl gyakorlatias, egy ilyen válságos élethelyzetben kvázi értelmetlen.

hvg.hu: Értelmetlen vagy értelmezhetetlen?

S. N. : Is-is.

hvg.hu: Nem tud miről szólni, nem tud hogyan megszólalni, vagy nem tud kihez szólni?

S. N.: Egyszerűbb a helyzet. Praktikusan egy éve nem tudunk dolgozni. Tisztában vagyok vele, hogy a szünetek ugyanolyan fontos részei a munkánknak, mint az aktív fázisok, tudni kell néha csöndben maradni, és csak figyelni. De ez most mégis olyan időszak, amikor egyre kevésbé érzem magam a társadalom hasznos tagjának. Azok a pszichológiai kísérletek jutnak eszembe, amikor a résztvevőket huzamosabb ideig ingerszegény környezetbe helyezték, és azt tapasztalták, hogy a vizsgált alanyok nyugtalanságot, túlzott érzelmi reakciókat mutatnak, nem tudnak megfelelően koncentrálni. Az én fejemben is egzisztenciális kérdések tolonganak, közben tudom, hogy most az a dolgom, hogy higgadtan és józanul abszolváljam a hétköznapokat. Próbálok kereteket szabni magamnak, kitalálni apróbb célokat.

Máté Péter

hvg.hu: Amikor az interjú előtt beszélgettünk, azt mondta, hogy – ami a szakmáját illeti – nem is csak az tölti el aggodalommal, ami most van, hanem az is, hogy lehet-e majd onnan folytatni, ahol a járvány előtt a színház abbahagyta.

S. N.: Egyrészt azt gondolom, hogy az emberekben van igény a színházra. Én magam is vágyom rá, hogy beülhessek egy előadásra, hogy elmehessek múzeumba, koncertre vagy moziba. Másrészt például a független szféra – amelyben leginkább otthon érzem magam –, rendkívül nehéz helyzetben volt már a járvány előtt is. És ha csak nem kap anyagi támogatást, nem tudom, hogy újra tud-e éledni.

hvg.hu: Ha már a bizonytalanságról beszélünk, az ön életében ez amúgy nem újdonság, hiszen több mint tíz éve úgy döntött, hogy feladja az állandó társulati létet, és szabadúszó lesz. Kockázatot vállalt. Hogyan tudta menedzselni ezt a fajta létezést?

S. N.: Nem tudatos döntés volt, inkább azt mondanám, hogy így alakult, de nem hátrányként értelmeztem ezt a helyzetet. Általában a független társulatok előadásai voltak rám a legnagyobb hatással, az olyan színház, amit például Mundruczó Kornél, Zsótér Sándor vagy Schilling Árpád képviselt. Cserébe az egzisztenciális és anyagi bizonytalanságért, évről évre egyre izgalmasabb feladatok találtak meg. A külföldi munkákkal együtt fenn tudtam tartani magam. A szabadúszás legnagyobb hátrányának ezért nem a kockázatosságát láttam, hanem azt, hogy tíz éve huzamosan semmilyen közösséghez nem tartozom, és ez egyre jobban hiányzik.

hvg.hu: A feladatok generálták, hogy elhagyta a kőszínházi kereteket?

S. N.: A Nemzeti Színházba szerződtem az egyetemi évek után, ahol nem igazán találtam a helyem. A mai napig nem tudom, hogy magával a kőszínházi struktúrával nem tudtam-e mit kezdeni, vagy azzal a konkrét helyzettel. Közben elkezdett bejönni mindenféle alternatív színházi lehetőség és külföldi felkérés, és azt éreztem, hogy ezekben sokkal jobban tudom kamatoztatni a képességeimet.

hvg.hu: Mik ezek a képességek? Hogy látja magát kívülről ilyen tekintetben?

S. N.: Nehéz ezt definiálni. Ami a színészetben megfogott, és ami alkotóilag leginkább inspirál, az a játékosan megközelített természetesség. Egyfajta hiperrealista színészi jelenlét, ami a személyesség és az improvizáció érzetét kelti. Erre tréningezem magam, és azt remélem, hogy ezt látják bennem. Ezek olyan jegyek, amelyeket leginkább a budapesti alternatív társulatokban és az említett külföldi produkciókban értékeltek.

Máté Péter

hvg.hu: Akár színházban, akár filmben láttam, feltűnt a markáns visszafogottsága és zárkózottsága. Előbb, itt a fotózás során nevetve jegyezte meg, hogy „mérges kismalacnak” látja magát a fényképeken, pedig nem is az. Igazítson el minket a személyisége labirintusában.

S. N.: Horvát Lili filmje, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre megkövetelte ezt a fajta zárkózottságot. Pár napja láttam magam Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi munkacímű filmjében, ahol pedig teljesen más karaktert játszom. Az ember nem mindig tudja, hogy a gesztusai mit jelentenek, ritkán látja magát kívülről, de egy színész ezzel rendszeresen szembesül. Van, hogy belül azt érzed, kedves vagy, és közben nem veszed észre, hogy morcos fejet vágsz, vagy miközben azt gondolod, hogy erőt képviselsz, egy remegő lábú őzike áll ott.

Van a szerelemnek egy előszobája, ahol a józan ész csődöt mond

A filmidő felénél váratlanul megérinti egymást a két ember, akik addig titkon vágytak a másikra. Ennek az apró, alig észrevehető mozdulatnak elemi ereje van Horvát Lili filmjében, a mi gyomrunk is összeszorul az izgalomtól. És ami még jobb: nemcsak ez a pillanat, de az előtte és az utána lévők sem eresztenek.

hvg.hu: Csak, hogy egy másik példát hozzak: az Árvácska című darabban is inkább szigorú, távolságtartó karakterként látjuk önt.

S. N.: Igen, ő egy gyámügyi ellenőr, aki maga is árva, ezért olyan szigorú és távolságtartó. De ami a színpadon vagy a vásznon komolyságnak tűnik, az nekem ugyanúgy a játék része. A játékosság nagyon fontos számomra, mert – bár első megközelítésben komolytalanságot és bohóckodást jelent –, a drámai karakterek megformálásakor is ez tesz alkalmassá az érzelmi állapotok, hangulatok közötti éber és éles váltásra.

hvg.hu: Milyen alapon válogat, amikor megtalálják felkérésekkel? Mi a szűrő?

S. N.: Arra szerződtem magammal, hogy amit színészként csinálok, azzal valamilyen módon tudnom kell azonosulni. Persze feszegetem a határaimat, de nem vagyok képes például csak azért elvállalni egy munkát, mert ebből kell megélni. Talán szentimentálisan hangzik, de most azt gondolom, hogy ha ezzel a szemlélettel a színészetből egyszer majd nem tudom eltartani magam, akkor keresek valami más megélhetést.

hvg.hu: Volt is olyan korábbi interjú, ahol beszélt arról, hogy időről időre felmerül önben, hogy valami mást csinálna. Mi lenne az?

S. N.: Azt remélem, hogy ha az ember elég talpraesett, akkor képes átcsatornázi az energiáit új területekre. Vannak ötleteim, de babonából nem szeretnék konkrét példákat mondani. Azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat csinálni kell, és nem beszélni róluk.

hvg.hu: A színházi és filmes ihletettséget otthonról hozza, hiszen édesapja, Stork Csaba díszlettervező volt. Mennyire korán dőlt el, hogy a színészi pályát fogja választani? Vagy mennyire volt dilemma?

S. N.: Zárkózott gyerek voltam, ezért sokáig fel sem merült bennem, hogy valaha élvezném majd azt, hogy néznek, vagy hogy szerepeljek. Inkább igyekeztem kialakítani a saját belső világomat. Egyre több filmet néztem, próbáltam kifürkészni a nagy, klasszikus filmszínésznők varázsát, ellesni a titkukat. Szerettem Méhes Mariettát is az Eszkimó asszony fázikban – gimnazista koromban voltak hetek, amikor iskola után minden nap megnéztem.

hvg.hu: Látta 2011-ben a Trabant két visszatérő koncertjét?

S. N.: Sajnos, nem lehettem ott a Gödörben, mert éppen egy ösztöndíjjal Amszterdamban voltam. De ha már a Trabantnál és a Balatonnál tartunk: Víg Mihály zenéje sokat jelent nekem, és az is tetszik, ahogyan Tarr Béla filmjeiben egy teljesen másik arcát mutatja.

A Trabant 2011-ben, a Gödör klubban:

hvg.hu: No, de vissza az útkeresés küzdelmes történetéhez.

S. N.: A korai zárkózottságnak köszönhetően, de már a filmek iránti elköteleződéssel, azt gondoltam, hogy majd a kamera másik oldalán találom meg a helyem. Felmerült bennem, hogy operatőr leszek. Közben esztétikát és filmesztétikát tanultam, jártam fotózni és festeni is. Egyébként vicces, hogy életem első színházi munkájában, Mundruczó Frankenstein-tervében, egy kétbalkezes operatőrhallgatót játszottam.

hvg.hu: Melyik volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy színész lesz?

S. N.: Az a pillanat még nem jött el. (nevet) A középiskolai évek végén már tudatosan készültem a színész felvételire, ami végül harmadszorra sikerült. De azzal végig tisztában voltam, hogy ez egy szűk piac, kevés jó lehetőséggel, és hogy emiatt nem lesz könnyű dolgom. Máig nem értem, miből merítettem a bátorságot.

hvg.hu: Arról már beszélt, hogy voltak eddig is külföldi megkeresések, a már említett Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmmel pedig, gondolom nem tévedek, ezek bővültek.

S. N.: Évek óta vannak külföldi színházi munkáim. Dolgoztam többek között németekkel, irániakkal, franciákkal, svájciakkal. Ezek a felkérések többnyire úgy jöttek, hogy külföldi rendezők láttak magyar előadásokat, amelyek tetszettek nekik, és kíváncsiak voltak erre az „iskolára”  –  nemzetközileg komoly presztízse van a magyar színháznak. A Felkészülés... díjakat nyer világszerte, szépeket ír róla a külföldi sajtó, és a közönség részéről is sok jó visszajelzés érkezett. Ezzel együtt a szakmai hozadékát a vírushelyzet kellős közepén korai lenne elkezdeni jósolgatni.

hvg.hu: Ami a Felkészülést... illeti, mennyire lehetett már menet közben érezni, hogy ez valami nagyon jó dolog lesz? Egyáltalán, mennyire lehet már az alkotói folyamat közben látni, hogy milyen lesz a végeredmény?

S. N.: Azt könnyebb detektálni, amikor valami nem jó irányba halad. Ez olyan, mint amikor a számítógép állandóan akadozik. Rengeteget dolgozol, küzdesz, és még sincs valódi eredménye. És van ennek az ellenkezője, amikor valahogy természetes és egyértelmű minden. Furcsa ellentmondás: az ember azt hinné, hogy a jó dolgokért kell gyötrelmesen megdolgozni, pedig velem mindig épp fordítva történt. Ami végül jól sikerült, azt sosem éreztem megterhelőnek. Ez a forgatás is ilyen volt, organikus. Nagyon szerettem csinálni. De hogy sikeres lesz-e, azt persze nem tudtuk. Ritka dolog, hogy egy filmet a szakma és a közönség is elismerjen, nem álmodoztam ilyenekről, csak élveztem a munkafolyamatot. Az ember a saját képességeit is felülmúlja, ha olyan kollégákkal dolgozik együtt, akik bíznak benne, és akikkel megvan az adott munkán túlmutató összhang. Horvát Lilivel ez megvolt. Egyébként a Felkészülésre... egészen kivételes stáb jött össze, többek közt azért, mert 35 milliméteres filmre forgott. Emiatt sok idősebb, hétpróbás szakember dolgozott együtt, és ez különleges atmoszférát teremtett.

hvg.hu: Ha már a klasszikus, 35 milliméteres filmes technikát emlegeti, az egész film egy kicsit régi vágású, oldszkúl.

S. N.: Nagyon jól érzem magam ebben a közegben. Vonzódom a klasszikusokhoz. Nem tudom pontosan miért, de ilyenkor elememben vagyok.

hvg.hu: Általában melyek az ideális helyzetek az ön számára, amelyekben – ahogy fogalmazott – elemében érzi magát?

S. N.: Amikor jó az alaptörténet, megszeretem a karaktert, akit játszanom kell, és a rendező bízik bennem. Vannak univerzálisabb színészek, akik a virtuozitásuk miatt könnyebben alkalmazkodnak. Mindig azt éreztem, hogy amit csinálok, az csak bizonyos rendezőknek tetszik. Ennek viszont az az előnye, hogy azokkal találjuk meg egymást, akikkel hasonló az érdeklődésünk.

hvg.hu: Vannak művészek, Lou Reed jut most hirtelen az eszembe, akikről kissé allegorikusan azt mondták, hogy egész életében ugyanazt a dalt írják.

S. N.: Lou Reed egyébként nagy kedvencem. Igaz, hogy van egy viszonylag behatárolható ízlésvilágom, de ez belülről nem tűnik annyira szűkösnek. Sőt, gyakran ki is lépek belőle, és ezt kifejezetten élvezem. De az is igaz, hogy kényelmetlenül érzem magam, és rosszul is teljesítek, ha túl messzire merészkedem. A Felkészülés... sikere miatt például több olyan megkeresést kaptam, amiről azt éreztem, hogy túlságosan távol áll tőlem.

hvg.hu: És ilyenkor szívbaj nélkül azt mondja, hogy bocs, nem?

S. N.: Inkább szívbajjal, de volt, hogy nemet mondtam. Még így is, hogy elég kiszámíthatatlan most a jövő. De szerencsére olyan ajánlat is érkezett az utóbbi időben, aminek nagyon örültem. Például Lengyel Balázs rendező hívott egy kisjátékfilmre. Már első olvasásra nagyon tetszett a forgatókönyv, a rendezői koncepció, és még castingra se kellett menni (nevet)…

hvg.hu: …utál castingra járni?

S. N.: Nagyon. De ez valószínűleg közhely, mert a legtöbb színész így van ezzel. Ez egyfajta állásinterjú, amiben arra a lélektani bravúrra van szükség, hogy ne akarj megfelelni, de közben felelj meg, mert hát azért vagy ott. Ráadásul én kevésbé látványosan dolgozom. Nem tudok hirtelen fevonultatni egy széles technikai arzenált, először inkább magamban próbálom megkeresni azt, amire a szerephez szükség van. Ez egy casting-helyzetben passzivitásnak is tűnhet. Horvát Lilinél ez a munkamódszer célravezető volt, hamar egymásra hangolódtunk.

De amikor csak öt percem van, hogy mindent elrontsak, ott én ki is használom az időt, és mindent elrontok.

hvg.hu: Azonban úgy tűnik, hogy eléggé mégsem tud mindent elrontani, mert Shooting Star lett, bekerült Európa évente megválasztott legtehetségesebb fiatal színészei közé. Mit jelent ez praktikusan? Vannak jelei annak, hogy ebből el tudna indulni egy nemzetközi karrier?

S. N.: Majd akkor érdemes erről beszélni, ha valami realizálódott. Nem vagyok álmodozó típus, de pesszimistának sem akarok tűnni. Nem tudom pontosan megítélni, hogy mekkora esélye van annak, hogy egy kelet-európai színésznő komoly karriert fusson be Nyugaton. A legironikusabb az egészben, hogy nemrég hívtak egy amerikai film castingjára, egy akcentussal beszélő női főszerepre, ami elsőre nagyon jól hangzott, de aztán elolvastam a könyvet, és azóta sem küldtem vissza a casting-videót.

hvg.hu: Nem tetszett?

S. N.: Nem. És nem azért, mert leegyszerűsítő volt a szerep. Svájcban egy kelet-európai prostituáltat kellett játszanom, amiben volt számomra valami nagyon felszabadító és vicces. Szeretem a sztereotípiákat, mert ha az ember effektként használja őket, és kiforgatja, akkor szembesítheti a nézőt a saját elfogultságaival. Nem ez volt a baj: a forgatókönyvet éreztem veszélyesen bugyutának.

hvg.hu: Önt mint volt SZFE-s diákot mennyire rázta meg az intézmény ügye?

S. N. : Ami az Egyetemmel történik, az a magyar színháztörténet szomorú fejezete. Megráz és elkeserít. Együtt érzek az SZFE hallgatóival. Nem tudok másba kapaszkodni, minthogy hiszek a szellem szabadságában, és abban, hogy a kultúra minden körülmények között utat tör magának.