David Attenborough a természet legnagyobb történetmesélőjéből a világ lelkiismerete – egyesek talán azt is remélik, a világ megmentője – lett 95 éves korára. De a nagy hatású tavalyi filmje, az Egy élet a bolygón (A Life on Our Planet) után a Netflixen nemrég debütáló Az élet színei (Life in Colour) ezúttal nem a szorongást és a lelkiismeret-furdalást, hanem a kíváncsiságot és a rácsodálkozást mozgósítja a nézőben.

Attenborough most tényleg olyasmit akar megmutatni, amit még nem láttunk – vagy mert nem figyeltünk, vagy mert az érzékelésünk (beleértve nemcsak az érzékszerveinket, hanem a technológiát is) egész egyszerűen nem volt elég ahhoz, hogy láthassuk. És miközben elképesztő felvételeket mutat ismét, finoman jelzi azt is, hogy a világ nem körülöttünk forog, és egyébként is csak a saját buborékunkban élünk, a saját érzékszerveink fogságában, hogy a dolgokról csak a saját képi világunk alapján gondolkodunk, a bolygónk valósága pedig sokkal bonyolultabb, mint amit érzékelni tudunk belőle. (Ez a szempont némileg emlékeztet a nagy sikerű The Reality Bubble című könyv eszmefuttatásaira.)

Attenborough képes úgy nézni a világra, hogy azt is tudja, mennyi mindent nem lát belőle. Mint ahogy azt is, hogy amit lát, annak legfeljebb csak szerencsés megfigyelője. „Egy virágzó angol rét színpompáját a legtöbben szemet gyönyörködtetőnek tartjuk. De nem minket akar lenyűgözni ezzel” – mondja virágok között sétálva az első részben, rögtön darabokra törve az emberközpontú világképünket. Hiszen ezek a színek, illatok és formák nem nekünk, hanem a méheknek, bogaraknak, lepkéknek szólnak, mégpedig nagyon is rájuk szabott üzenetekkel.

A ma 95 éves tévés legendának nemcsak a természet, hanem a technológia iránti lelkesedése is határtalan. Ez a legújabb minisorozata is technikai bravúrok eredménye, és ez a szempont ezúttal annyira hangsúlyos, hogy a teljes harmadik epizódot azoknak a különleges kameráknak és operatőri módszereknek szentelik, amelyeknek köszönhetően létrejöhettek a lélegzetelállító felvételek: a képek, amelyek hozzásegítik a nézőt a megértéshez, hogy a világ nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy ő látja.

Attenborough új sorozata az embert a maga tökéletlenségében ülteti a kamera elé és mögé. Látjuk, ahogy néhány eszköz segítségével a természetfilmes operatőr Max Hug Williams megtapasztalhatja a préda nézőpontját: hogy a pettyes szarvasok hiába pásztázzák a vadont, nem fogják észrevenni a tigrist, mert színvakok a narancssárgára: a legnagyobb ellenségüket így zöldnek látják, a zöld pedig belevész a háttérbe.

De a méhek látását is megtapasztalhatjuk az ultraibolya kamerának köszönhetően: a látszólag egyszínű virágon ultraibolya fényben egyszer csak feltűnnek az evolúció által gyönyörűen felrajzolt leszállópályák, amelyek elvezetik a rovarokat a nektárhoz.

David Attenborough képes a magától értetődőnek új dimenziót adni azzal, hogy megmutatja az eredetét és az értelmét. A színekhez hozzászoktunk, tudjuk, hogy a zebra csíkos, a fácán díszes, a flamingó rózsaszín. De ezek a színek és formák, amelyeken a sorozat kamerája olyan élvezettel pásztáz végig, a maguk végtelen variációiban az életet, a túlélést szolgálják. Attenborough egyértelművé teszi: a mi szempontunk lehet, hogy a gyönyörködés vagy a rácsodálkozás, de a virágok, halak, emlősök nem a mi szórakoztatásunkra parádéznak a színeikben, hanem azért mert az evolúció a maga végtelen találékonyságában ezeket a vonásokat és tulajdonságokat méltatta a leginkább arra, hogy alkalmasak legyenek az élet továbbvitelére. Attól persze még nagyon jól tesszük, hogy rácsodálkozunk. És Az élet színei ezen a téren remekül hozza az Attenborough-tól megszokott formát, a zenei aláfestéssel pedig komplett történeteket kapunk a bemutatott állatok életéből: az ember szemének és fantáziájának, kreativitásának köszönhetően így lesz vicces vadnyugati összecsapás két eperbéka viaskodásából.

Talán bele lehet látni valami jelképességet is abba, hogy David Attenborough 95 éves korára belefeledkezett a színekbe. A televíziózást ma már nehéz elképzelni nélküle, például azért is, mert a tévék épp abban az időszakban kezdtek el megjelenni az otthonokban, amikor elindult a televíziós karrierje. És bár az első műsorait alig néhány ezren láthatták a vibráló képernyőkön – természetesen fekete-fehérben –, később az ő vezetése alatt állt át a BBC 2 a színes adásokra – és Attenborough nem győzte kihasználni az új felület nyújtotta lehetőségeket. A természetfilmezéssel új műfajt hozott létre, amely az elmúlt évtizedekben teljesen összenőtt a személyiségével és a hangjával.

Attenborough 1926-ban született, nagyjából két héttel a királynő után, és II. Erzsébethez hasonlóan ő is egyfajta biztos kapaszkodó lett, egy stabil és hiteles viszonyítási pont egy sokszor zűrzavaros világban. (Ők ketten egyébként kifejezetten jóban vannak, és Attenborough-nak már a legkisebb Windsorokhoz is van kapcsolódása.)

De Attenborough már rég nem csak a britek nemzeti kincse. Egy tavalyi felmérés szerint valóban ő a legnépszerűbb ember Nagy-Britanniában, de minden erőlködés nélkül rekordot tudott dönteni az Instagramon is, amikor végre úgy döntött, hogy csatlakozik, sőt a Sunday Times szerint még arra is képes volt, hogy lelassítsa az internetet Kínában, mert olyan sokan próbálták letölteni a Kék bolygó II-t.

Az élet színei sokkal inkább hasonlít a korai Attenborough-kra, mint a későiekre, az ámulatra játszik, nem pedig a mozgósításra. A szupersztárrá lett tévésnek korábban többször a szemére vetették, hogy a nagy hatású filmjeiből kiiktatta az emberi tényezőt, egész pontosan az ember által az élővilágra jelentett veszélyeket és a már elvégzett pusztítást, és ezzel szerepe lehetett abban, hogy az emberek nem vették elég komolyan a klímaválság fenyegetését.

Bárhogyan értékeljük is a korábbi munkásságát, az biztos, hogy David Attenborough ma már megkérdőjelezhetetlen tekintélyként lép fel a klímaválság ügyében, de mindezt még mindig a maga módján, bizalomgerjesztő és könnyen hozzáférhető érveléssel teszi. Sokan talán csak azért kapcsolnak oda valamelyik természetfilmjére, mert a hangja komfortossá teszi számukra az ismeretszerzést, és biztosítékot jelent a magas színvonalra. Márpedig Attenborough megtalálta a módját, hogy a bolygó és az élő környezet megőrzésének a fontosságát türelemmel és hitelességgel közvetítse, az üzenete így válik megkerülhetetlenné. Nem kioktat, hanem felismerésekhez vezet el.

Attenborough Az élet színeiben ezúttal nem siratja, hanem ünnepeli az életet és azt az elképesztő leleményességet, amellyel az evolúció mindent megtesz azért, hogy az élet fennmaradjon. És egy olyan időszakban, amikor mind inkább beszűkültnek érezzük a mindennapjainkat, lenyűgöző és csábító menekülőútvonalat kínál.

De közben David Attenborough 95. születésnapján ott motoszkál bennünk a kérdés: vajon képesek leszünk-e akkor is meglátni ezt a sok csodát, amikor ő már nem tudja megmutatni nekünk?

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: