A leghíresebb természetfilmes még fekete-fehérben kezdte el megmutatni nekünk a világot, hogy hét évtizeddel később már ne a technológia korlátai miatt legyenek szürkék a képsorok, hanem azért, mert elszúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Sir David Attenborough egy horrorfilmbe oltott ultimátummal jelentkezik a legújabb, Netflixen látható produkcióban. Ezúttal a saját életének az ívére rajzolja fel a pusztítást, amit úgy vittünk véghez, hogy bele se gondoltunk. Attenborough most 94 évesen arra kér, hogy gondoljunk bele. De leginkább cselekedjünk, mégpedig sürgősen.
Sir David Attenborough intézményesedéséhez ma már aligha fér kétség. A földi élet egyik legnagyobb krónikása a kilencvenes éveire önmaga szobra lett, aki fél kézzel lenyomja az Instagramon a celebség élő definícióját, Jennifer Anistont. Magáénak tudhatja az emberiség figyelmét, és 94 évesen nem akarja veszni hagyni ezt a lehetőséget. Most a Netflixszel összefogva fogalmazta meg a maga ultimátumát, szokás szerint lélegzetelállító természeti felvételekkel – és ezúttal a saját életével, a saját emlékeivel és tapasztalataival – nyomatékosítva. Az A Life on Our Planet (Egy élet a bolygónkon), ahogy az elején világossá teszi, az ő tanúvallomása, csaknem egy évszázad felhalmozott tudásával és levont következtetéseivel. És Sir David szerint nagy a gáz.
Persze, van abban valami esti mesés, ahogyan Sir David Attenborough a bolygónkról beszél. A hangja ringató, a képei lélegzetelállítóak, az életműve pedig annyira hozzánk nőtt, hogy szinte tudjuk előre, mire számítsunk, ha egy Attenborough-film elé ülünk le.
Ő most az apokalipszisre is jólnevelten, úriemberként figyelmeztet – ettől lesz az egész még hátborzongatóbb. A többi, nevéhez fűződő természetfilmmel ellentétben itt a dramaturgia részét képezi, hogy látjuk az arcát, a kamerával szemben ülve hozzánk beszél, a gesztusai kiegészítik a szavait, és nem tudunk nem oda nézni, amikor könnybe lábad a szeme, mert ezúttal nemcsak a földi élet lenyűgözőségéről, hanem a pusztulásáról is kell beszélnie. Eközben pedig a szégyen és a lelkiismeretfurdalás pánikkal keveredő érzése lehet úrrá a nézőn.
Az új filmjének a leginkább mellbevágó részei nem feltétlenül azok a lelkiismeret-furdalást kiváltó képek, amelyek szintén ismerősek, hiszen a klímaválságra figyelmeztető felhívások sokat használt illusztrációi: az elolvadt jégtáblák között elveszett jegesmedve képe vagy az őserdők elpusztítása után egy árva facsonkba kapaszkodó orángutáné. Hanem az elképesztő számok. És nemcsak onnan nézve, hogy Attenborough hetven (!) éve van a pályán, és 94 évesen is még mindig fáradhatatlanul dolgozik. Hanem, hogy egy emberélet alatt mennyit változott körülöttünk a világ, pontosabban mennyit változtattunk rajta mi, emberek.
A földi élet statisztikáit egy emberélet idejével összevetve lesz igazán megdöbbentő a felismerés. Az egyik rubrikában ott van az egyre több ember az egyre nagyobb ökológiai lábnyomával, a másikban pedig a természet egyensúlyának az extrém gyors megbillenése, amely Attenborough gyerekkorának a relativ stabilitását az öregkorának a káoszává változtatta. 1937-ben még csak 2,3 milliárd embert kellett elbírnia a Földnek, az érintetlen élővilág aránya 66 százalék volt, a széngázkibocsátásunk pedig 280 részecske volt minden egymillió légköri részecskéből. Ma 7,8 milliárdan vagyunk, már csak 35 százaléknyi érintetlen élővilággal, és a 280 részecskéből 415 lett a széngázkibocsátásunk. Az élet – legalábbis az emberélet – fenntartását alaposan elszabotáltuk, a számok alapján több évezrednyi pusztítást hajtottunk végre egy Attenborough-nyi élet alatt.
Attenborough nem bízza a véletlenre a hasonlatokat. Márpedig Csernobilnál kevés zsigeribb illusztrációt lehet találni a pusztító emberi hülyeségre, a film ennek megfelelően itt készült snittekkel indul annak bemutatására, hogy néhány hiba, ha összeadódik, milyen és mekkora tragédiát okozhat. Nem lesz talán nagy meglepetés, hogy Attenborough a klímaválságban, az állatok kihalásában, a biodiverzitás elképesztő zsugorodásában is ott látja az egyre halmozódó emberi hibákat. Ennek a filmnek a végén egyértelmű lesz az is, hogy ez a mi sarunk.
A csernobili allegóriának a másik fontos szála a következtetés: a térség emberi létezésre és lakhatásra alkalmatlan ugyan, de a természet, köszöni szépen, visszatért és birtokba vette. Vagyis hihetjük magunkat a világ urának, de a világ erre magasról tesz.
A film tehát most nemcsak Attenborough hangját használja, hanem ezúttal az élete lesz az a felület, ahonnan visszatükröződik ez az elkeserítő helyzet, amelybe az emberiség belesodorta magát. Az ötvenes években Attenborough tévés karrierje akkor kezdődött, amikor neki magának még nem is volt televíziója, amikor a Föld elkezdett összemenni, amikor a repülőjáratok beindulása közel hozta a távolt.
Hét évtizeddel később viszont a túlélési szempontok szerint zsugorodott félelmetesen kicsivé a világunk. Azokat a helyeket, amelyeket Sir Attenborough a múlt század közepén a kanapén ülő nézők kedvéért felfedezett, ma már nem azért nem láthatjuk, mert nem tudnánk eljutni oda, hanem azért, mert már nincsenek.
A műsorvezetői nosztalgiázás tehát nem öncélú, bár lenyűgöző nézni a fekete-fehér felvételeket a fiatalon is karizmatikus Attenborough-val, akiben azóta csodálatos egységbe érett a gyermeki rácsodálkozás és az aggastyáni bölcsesség.
Attenborough megpróbálja elérni, hogy próbáljuk meg az ő szemén keresztül nézni a természetet, egy olyan ember szemén keresztül, akit csaknem száz éven át lenyűgözött a világunk, és ezért nagyon szeretné, ha valaki vigyázna erre a világra akkor is, ha ő már nem lesz. Az egésznek a dramaturgiája mintha arra futna ki, hogy egyrészt megmutassa azt a rengeteg borzalmat, amit rászabadítottunk a bolygóra, de azzal, hogy ezt a személyes ügyévé teszi, mintha megpróbálna a szörnyülködés mellett tettekre is sarkallni.
Attenborough nemcsak a természet csodáinak, hanem a válságának is hiteles kommentátora, és meggyőzően mond ítéletet a Föld emberi gyarmatosításáról. De ebben az ítéletben ott van a bizalom lehetősége is. Egyúttal vállalkozik ugyanis a közvetítői szerepre is az ember és természet között. Például belénk sulykolva a felismerést, hogy mi is részei vagyunk a természetnek – egy összefüggés, amit korán reggel egy buszon a dugóban zötykölődve nehezen lehet átélni. A 94 éves, sokat látott természettudós szerint azonban nem nagyon van más választásunk. A film utolsó részében nem hagyja eszköztelenül a nézőt, nagyon is világos cselekvési tervet vázol fel, azzal a már-már optimista kicsengéssel, hogy nincs túl késő, ha azonnal cselekszünk. Mert nem a bolygót kell megmenteni, hanem magunkat. És e tekintetben sem hagy bizonytalanságban, szépen felsorolja, hogy mit kellene tennünk.
Érdekes persze, hogy Attenborough-nak valamiért jobban elhisszük, ha megkongatja a vészharangot, mint az ENSZ klímakutatóinak vagy egy tizenéves lánynak, akit Greta Thunbergnek hívnak, pedig ők is ugyanezekre a veszélyekre figyelmeztetnek. Ez persze legalább annyit elárul rólunk, emberekről, mint a túlélésünk esélyeiről.
Maradjunk abban, hogy David Attenborough nem véletlenül dobta be magát 94 évesen.
A politológus szerint az sem kizárt, hogy Orbán Viktorból egy ponton köztársasági elnököt csinálnak. Kéri Lászlóval Kacskovics Mihály Béla beszélgetett a Tiszáról, lehetséges buktatókról, Fideszről, kispártokról, lejáratásról.
A HVG tudósítója az oroszok által rakétával megsemmisített üzem mellől jelentkezett be.
A hajó bérleti díja egy hétre több mint egymillió forint.
Ókovács Szilveszter szerint az éneklés bizonytalan volt, számos hanghibát is felfedezett.
