Sir David Attenborough intézményesedéséhez ma már aligha fér kétség. A földi élet egyik legnagyobb krónikása a kilencvenes éveire önmaga szobra lett, aki fél kézzel lenyomja az Instagramon a celebség élő definícióját, Jennifer Anistont. Magáénak tudhatja az emberiség figyelmét, és 94 évesen nem akarja veszni hagyni ezt a lehetőséget. Most a Netflixszel összefogva fogalmazta meg a maga ultimátumát, szokás szerint lélegzetelállító természeti felvételekkel – és ezúttal a saját életével, a saját emlékeivel és tapasztalataival – nyomatékosítva. Az A Life on Our Planet (Egy élet a bolygónkon), ahogy az elején világossá teszi, az ő tanúvallomása, csaknem egy évszázad felhalmozott tudásával és levont következtetéseivel. És Sir David szerint nagy a gáz.
Persze, van abban valami esti mesés, ahogyan Sir David Attenborough a bolygónkról beszél. A hangja ringató, a képei lélegzetelállítóak, az életműve pedig annyira hozzánk nőtt, hogy szinte tudjuk előre, mire számítsunk, ha egy Attenborough-film elé ülünk le.
Ő most az apokalipszisre is jólnevelten, úriemberként figyelmeztet – ettől lesz az egész még hátborzongatóbb. A többi, nevéhez fűződő természetfilmmel ellentétben itt a dramaturgia részét képezi, hogy látjuk az arcát, a kamerával szemben ülve hozzánk beszél, a gesztusai kiegészítik a szavait, és nem tudunk nem oda nézni, amikor könnybe lábad a szeme, mert ezúttal nemcsak a földi élet lenyűgözőségéről, hanem a pusztulásáról is kell beszélnie. Eközben pedig a szégyen és a lelkiismeretfurdalás pánikkal keveredő érzése lehet úrrá a nézőn.
Az új filmjének a leginkább mellbevágó részei nem feltétlenül azok a lelkiismeret-furdalást kiváltó képek, amelyek szintén ismerősek, hiszen a klímaválságra figyelmeztető felhívások sokat használt illusztrációi: az elolvadt jégtáblák között elveszett jegesmedve képe vagy az őserdők elpusztítása után egy árva facsonkba kapaszkodó orángutáné. Hanem az elképesztő számok. És nemcsak onnan nézve, hogy Attenborough hetven (!) éve van a pályán, és 94 évesen is még mindig fáradhatatlanul dolgozik. Hanem, hogy egy emberélet alatt mennyit változott körülöttünk a világ, pontosabban mennyit változtattunk rajta mi, emberek.
A földi élet statisztikáit egy emberélet idejével összevetve lesz igazán megdöbbentő a felismerés. Az egyik rubrikában ott van az egyre több ember az egyre nagyobb ökológiai lábnyomával, a másikban pedig a természet egyensúlyának az extrém gyors megbillenése, amely Attenborough gyerekkorának a relativ stabilitását az öregkorának a káoszává változtatta. 1937-ben még csak 2,3 milliárd embert kellett elbírnia a Földnek, az érintetlen élővilág aránya 66 százalék volt, a széngázkibocsátásunk pedig 280 részecske volt minden egymillió légköri részecskéből. Ma 7,8 milliárdan vagyunk, már csak 35 százaléknyi érintetlen élővilággal, és a 280 részecskéből 415 lett a széngázkibocsátásunk. Az élet – legalábbis az emberélet – fenntartását alaposan elszabotáltuk, a számok alapján több évezrednyi pusztítást hajtottunk végre egy Attenborough-nyi élet alatt.
Attenborough nem bízza a véletlenre a hasonlatokat. Márpedig Csernobilnál kevés zsigeribb illusztrációt lehet találni a pusztító emberi hülyeségre, a film ennek megfelelően itt készült snittekkel indul annak bemutatására, hogy néhány hiba, ha összeadódik, milyen és mekkora tragédiát okozhat. Nem lesz talán nagy meglepetés, hogy Attenborough a klímaválságban, az állatok kihalásában, a biodiverzitás elképesztő zsugorodásában is ott látja az egyre halmozódó emberi hibákat. Ennek a filmnek a végén egyértelmű lesz az is, hogy ez a mi sarunk.
Netflix
A csernobili allegóriának a másik fontos szála a következtetés: a térség emberi létezésre és lakhatásra alkalmatlan ugyan, de a természet, köszöni szépen, visszatért és birtokba vette. Vagyis hihetjük magunkat a világ urának, de a világ erre magasról tesz.
A film tehát most nemcsak Attenborough hangját használja, hanem ezúttal az élete lesz az a felület, ahonnan visszatükröződik ez az elkeserítő helyzet, amelybe az emberiség belesodorta magát. Az ötvenes években Attenborough tévés karrierje akkor kezdődött, amikor neki magának még nem is volt televíziója, amikor a Föld elkezdett összemenni, amikor a repülőjáratok beindulása közel hozta a távolt.
Hét évtizeddel később viszont a túlélési szempontok szerint zsugorodott félelmetesen kicsivé a világunk. Azokat a helyeket, amelyeket Sir Attenborough a múlt század közepén a kanapén ülő nézők kedvéért felfedezett, ma már nem azért nem láthatjuk, mert nem tudnánk eljutni oda, hanem azért, mert már nincsenek.
A műsorvezetői nosztalgiázás tehát nem öncélú, bár lenyűgöző nézni a fekete-fehér felvételeket a fiatalon is karizmatikus Attenborough-val, akiben azóta csodálatos egységbe érett a gyermeki rácsodálkozás és az aggastyáni bölcsesség.
Attenborough megpróbálja elérni, hogy próbáljuk meg az ő szemén keresztül nézni a természetet, egy olyan ember szemén keresztül, akit csaknem száz éven át lenyűgözött a világunk, és ezért nagyon szeretné, ha valaki vigyázna erre a világra akkor is, ha ő már nem lesz. Az egésznek a dramaturgiája mintha arra futna ki, hogy egyrészt megmutassa azt a rengeteg borzalmat, amit rászabadítottunk a bolygóra, de azzal, hogy ezt a személyes ügyévé teszi, mintha megpróbálna a szörnyülködés mellett tettekre is sarkallni.
Attenborough nemcsak a természet csodáinak, hanem a válságának is hiteles kommentátora, és meggyőzően mond ítéletet a Föld emberi gyarmatosításáról. De ebben az ítéletben ott van a bizalom lehetősége is. Egyúttal vállalkozik ugyanis a közvetítői szerepre is az ember és természet között. Például belénk sulykolva a felismerést, hogy mi is részei vagyunk a természetnek – egy összefüggés, amit korán reggel egy buszon a dugóban zötykölődve nehezen lehet átélni. A 94 éves, sokat látott természettudós szerint azonban nem nagyon van más választásunk. A film utolsó részében nem hagyja eszköztelenül a nézőt, nagyon is világos cselekvési tervet vázol fel, azzal a már-már optimista kicsengéssel, hogy nincs túl késő, ha azonnal cselekszünk. Mert nem a bolygót kell megmenteni, hanem magunkat. És e tekintetben sem hagy bizonytalanságban, szépen felsorolja, hogy mit kellene tennünk.
- Álljunk le a túlhalászással.
- Együnk kevesebb húst.
- Hagyjuk abba az erdők kivágást.
- Ne csináljunk olyan sok gyereket.
Érdekes persze, hogy Attenborough-nak valamiért jobban elhisszük, ha megkongatja a vészharangot, mint az ENSZ klímakutatóinak vagy egy tizenéves lánynak, akit Greta Thunbergnek hívnak, pedig ők is ugyanezekre a veszélyekre figyelmeztetnek. Ez persze legalább annyit elárul rólunk, emberekről, mint a túlélésünk esélyeiről.
Maradjunk abban, hogy David Attenborough nem véletlenül dobta be magát 94 évesen.
