Emlékeznek még azokra az időkre, amikor a legnagyobb hollywoodi sztárok filmjeit hatalmas médiakampány, több hónappal a premier előtt kiadott előzetesek, sőt az előzetesek előzetesei, jól időzített interjúk és hasonlók után mutatták be, gondosan elérve, hogy az egész világ filmszerető közönsége róluk beszéljen? Persze, hogy már nem emlékeznek, hiszen az ilyesminek már vagy három éve! Az egyre több és egyre gazdagabb streamingszolgáltató korában már sokkal nehezebb számon tartani egy-egy nagyobb szabású film bemutatóját, a legnagyobb sztárok pedig egyre többször láthatóak (legálisan is) a kisképernyőn.

Azt például tudták, hogy az elmúlt hetekben kijöttek többek között Amanda Seyfried, Gary Oldman, Tom Holland, Amy Adams, Julianne Moore, Anna Kendrick, Toni Collette és Becstelen Brigantyk Shosannájaként világhírűvé vált Melanie Laurent, vagy épp a Bosszúállók-filmek rendezőinek új filmjei? Segítünk eligazodni, ha ezek közül válogatnának a következő estékre.

Nő az ablakban (Woman in the Window) – Netflix

IMDb / Nő az ablakban

A Nő az ablakbannak kellett volna a következő Holtodiglan, vagy minimum a következő A lány a vonaton című filmnek lennie: az alapjául szolgáló A. J. Finn-regény két hétig vezette a New York Times bestsellerlistáját, így persze azonnal el is adták a filmjogait, és le is szerződtették hozzá fél Hollywoodot: a főszereplő a hatszoros Oscar-jelölt Amy Adams, fontos szerepe van az Oscar-díjas Gary Oldmannek, az Oscar-díjas Julianne Moore-nak, az Oscar-jelölt Jennifer Jason Leigh-nek, bónuszként játszik benne Kurt Russell fia, Wyatt, a rendező pedig az a Joe Wright, aki a Vágy és vezeklés és a Büszkeség és balítélet mellett a két Oscar-díjas A legsötétebb órát is rendezte. Ehhez képest a járvány miatt lefújt bemutató és rengeteg várakozás után végül eladták a Netflixnek, ott meg bemutatták két limonádé és három délutáni semmiség között. És az órák a falainkon azóta se álltak meg, de még a vonatok se haladnak visszafelé.

Amiről azért nemcsak a Netflix tehet, de még csak az sem, hogy a producer Scott Rudinról épp most derült ki, hogy évtizedek óta terrorizálta az alkalmazottait, hanem alighanem maga a film is. Amely a sztárszereposztást leszámítva nem is nagyon próbál kitűnni a streamingdömpingből: abszolút korrekten megvalósított tucatthriller, amely erősen támaszkodik Hitchcock Hátsó ablakára, vagy ami azt illeti, A lány vonatonra. Amy Adams egy agorafóbiás nőt játszik benne, aki csak az ablakon keresztül figyeli a külvilágot. Köztük a szemközti házba frissen beköltöző családot, és azt a felkavaró eseményt, amely az ő ablakuk mögött történik. Csakhogy mivel elég sok olyan gyógyszert szed, amit a pszichiátere írt fel neki, és amelyek közül egyiket sem lenne szabad piával bevenni, pláne nem annyival, amennyivel ő szereti, kérdéses, hogy bármi is igaz-e abból, amit látni vélt.

IMDb / Nő az ablakban

A film egy szinten remekül működik, egy másikon meg semennyire sem. A több csavarra épülő sztori végig ébren tartja a figyelmet, a film végig jól játszik a bizonytalansággal, és okosan építi fel a meglepetéseket, olyannyira, hogy akár másodszor is érdemes lenne megnézni, hogy rájöjjünk, hol csalt meg bennünket is a szemünk vagy a fülünk.

Ahhoz viszont működnie kéne a másik szintnek, a lélektaninak is, az azonban gyakorlatilag egy az egyben kimaradt a filmből.

Pedig a sztori attól lenne igazán érdekes, hogy a főszereplőnőnek nemcsak az események következményeivel, de a saját démonaival is szembe kéne néznie, hiszen a praktikus problémák mögött nagyon súlyos lelki traumák állnak. Úgy nemcsak meglepőek, de megrázóak is lennének a fordulatok, a filmnek pedig nemcsak sodrása, de súlya is lenne. Meglepő, hogy az a Tracy Letts írta át forgatókönyvvé a regényt, aki annak idején az Augusztus Oklahomában című művével megmutatta, mekkora mestere tud lenni a lélekrajznak. Már amikor épp úgy tartja a kedve, ezek szerint.

Cherry: Az elveszett ártatlanság (Cherry) – Apple TV+

Hogy a Cherry több szinten is működni tudjon, azt a jó pár Bosszúállók-film rendezőiként is ismert Russo testvérek sem a lélektan révén oldják meg – de megoldják. A sztori szintjén a Cherry sem mutat többet annál, amit már ezeregy filmben láttunk: egy srác élete különféle okokból gajra megy, ezért aztán a drogokkal próbál elmenekülni a valóság elől, onnan meg egyenes út vezet a bűnözésig, onnan pedig a könnyes megbánásig és a meghasonulásig. Ami még akkor is fényesre szopogatott csont a filmművészetben, ha speciel valós eseményeken alapul, és egy valódi drogos bűnöző írta meg a memoárját a börtönben.

Anthony és Joe Russo viszont formailag dobták fel az egészet, és egy olyan játékos, pofátlan és ötletes filmet rendeztek a sztoriból, hogy a képi megvalósítás önmagában úgy a képernyő elé szögez, mint egy jobban sikerült akciófilm autós üldözései. Mivel az egész történet a főszereplő srác monológjaként jelenik meg, Russóék úgy döntöttek, akkor legyen tényleg olyan végig, mint egy kocsmai sztorizgatás, jó néhány sör után. És ez megjelenik nagyban és kicsiben is. Látványosan olyankor, mint amikor a főszereplő arról beszél, hogy a katonai kiképzőbázison újoncokként úgy bántak velük, mint a gyerekekkel: ekkor hirtelen vált a kép, és mindenki ötven számmal nagyobb ruhákban csetlik-botlik a képen, mintha összementek volna ovis méretűre; de megesik az is, hogy az egyik jelenet – egy orvosi vizsgálaté – a főszereplő végbelének nézőpontjából indul, elég érzékletesen demonstrálva, hogy a rendezők tényleg bármire hajlandóak a formabontásért, márpedig a tucatfilmek sivatagában minden punk rendező egy-egy zölden ragyogó oázis.

De az ilyen gegek kicsiben is folyton megjelennek, kevésbé látványosan: a mellékszereplők névtábláin mindig valami olyan név szerepel, mint Dr. Akárki, a kirabolt bankok falán egy pillanatra észre lehet venni a cégért: Kibaszunk Az Amerikaiakkal Bank, az ügyintéző dokumentumain meg szöveg helyett csak az áll, bla-bla-bla-bla, és így tovább.

IMDb / Cherry

Ettől pedig a kevéssé meglepő sztori is végig lebilincselő, na és persze az is jót tesz, hogy

a főként Pókemberként ismert Tom Holland bebizonyítja, képes drámai szerepeket is eljátszani, nem is akárhogy:

kifejezetten emlékezetes a nagy, megszeppent gyerekbe oltott bűnözője, a megtörtség különböző fázisaiban és árnyalataiban. A Cherry nem változtatja meg az életünket, de a Russo testvérekre azoknak is érdemes lesz odafigyelni, akik szupermagasról tesznek a szuperhősökre.

Oxigén (Oxygène) – Netflix

IMDb / Oxigén

Vagy merészség pont most, több mint egy év karantén és elszigeteltség után bemutatni egy olyan filmet, mint az Oxigén, vagy éppen hogy a létező leglogikusabb dolog: ha valamikor, most aztán biztos mindenki tud azonosulni egy olyan filmmel, amelyben egyetlen szereplő fekszik végig egy koporsónál alig nagyobb, hermetikusan lezárt kapszulában. Csak épp lehet, hogy a francnak sincs kedve ennyire sarkítva végignézni az elmúlt évünk metaforáját.

De ha mégis veszünk egy nagy levegőt, és belevágunk, megkapjuk a legtöbbet, amit ebből a nem túl bonyolult alapötletből – amelyet sci-fi helyett minimalista háborús verzióban az Eltemetve című Ryan Reynolds-film is végigvitt tíz éve – ki lehet hozni. Egy nő hirtelen felébred a hibernációból valamilyen high-tech kabinban, emlékei nincsenek, még a saját nevét sem tudja, azt meg pláne nem, hogy hogy került oda. A kapszulába épített mesterséges intelligencia viszont előzékenyen tájékoztatja, hogy egy meghibásodás miatt 35 százalékra csökkent az oxigénszint, ami nagyjából másfél órára elég az életben maradáshoz. Úgyhogy a nőnek kábé ennyi ideje lenne lépésről lépésre kiderítenie, hogy ki ő, ki és miért zárta be, és mit tud tenni saját fulladásos halála ellen. Ismerős érzés hétfő reggelről, nem?

IMDb / Oxigén

Az elsősorban horrorjairól ismert, de azóta egy sokszínű hollywoodi kitérőt is tett rendező, a francia Alexandre Aja és Christie LeBlanc forgatókönyvíró elsősorban dramaturgiailag dobbantanak nagyot: tökéletesen működik bő másfél órán keresztül az a trükk, hogy mindig kiderül, nem a válaszra a legnehezebb rájönni, hanem arra, mi a megfelelő kérdés, amit fel kell tenni.

Így pedig egészen újszerű a film hatásmechanizmusa, mert minden csattanó egyszerre csúcspont és anti-csúcspont is:

egyrészt elhangzik a rég várt információ, másrészt a mesterséges intelligencia blazírt válaszaiból mégis olyan, mintha mi sem lenne természetesebb – ez a kettősség pedig kellemes feszültséget okoz. A fő- és néhány visszaemlékezést leszámítva egyetlen szereplő, a Becstelen Brigantykkal egy életre előre bizonyító Melanie Laurent nem mindig találja meg ugyan az arany középutat visszafogottság és túljátszás között, de így is akad több emlékezetes jelenete. És ami a legfontosabb: könnyű elhinni neki, hogy azért ez a szitu mégiscsak sokkal rosszabb a hétfő reggelünknél.

A potyautas (Stowaway) – Netflix

IMDb / Potyautas

Joe Penna lépett egy nagyot a tömegeket megmozgató, nagyszabású filmek irányába: miután felvette, hogyan boldogul az Antarktiszon tök egyedül Mads Mikkelsen (Sarkvidék), most már nem kevesebb, mint négy embert is hajlandó egy térben mozgatni, bár a szituáció most se kevésbé barátságtalan, mint legutóbb (és mint az Oxigénben, pedig a két film persze teljesen függetlenül egymástól készült el pont most): egy hosszú küldetésre induló űrhajón találnak egy, a kilövéskor véletlenül ott maradt technikust, ami kifejezetten sok szempontból problémás. Mivel a potyautas áldatlan tevékenysége révén meghibásodott az űrhajó, és persze mert nem így tervezték az egész utat, csak három főre elegendő oxigén áll rendelkezésre. Szóval vagy mindenki meghal, vagy csak egyvalaki.

Penna tehát gyakorlatilag a jól ismert villamosdilemmából csinált filmet: ha látnád, hogy egy villamos a sínen fekvő öt ember felé száguld, és te átállíthatnád a váltót, hogy inkább a másik sínen száguldjon, ahol „csak” egy ember fekszik, mit tennél? Képes lennél végignézni öt ember halálát, mondván, hogy az egész szituációról nem te tehetsz? Vagy megmentenéd az ötöt, tudva, hogy a te konkrét cselekedeted miatt hal meg egyvalaki, aki viszont addig biztonságban volt?

IMDb / Potyautas

Szóval már a kérdésfeltevés sem eredeti, és úgy tűnik, nem ennek a filmnek az alkotói azok a zsenik, akik valamilyen, eddig még a filozófusokban sem felmerült választ képesek rittyenteni a nagy kérdésre, sőt: leginkább nem kezdenek vele semmit, csak vekengenek rajta egy sort, majd segítségül hívják a körülményeket és a véletleneket, hogy ne is nekik kelljen megoldani. Mindezt ráadásul úgy, hogy már eleve elég nehéz megbocsátani a filmet indító bődületes marhaságot, miszerint

hát igen, néha bizony a legjobbakkal is megesik, hogy a kellő átvizsgálás nélkül lőnek ki egy űrhajót, az vesse rájuk az első követ, aki sosem felejtett még plusz egy főt egy épp induló űrsiklón.

Szóval hiába az eddigi szerepeinél sokkal többre érdemes Anna Kendrick (Tökéletes hang, Alkonyat) vagy az elkeseredettségében is puszta kisugárzásával tekintélyt parancsoló Toni Collette, ha választani lehetne, merre száguldjon a gyilkos villamos, a legkevésbé sem lenne nehéz döntés azt a sínpárt választani, amelyikre ez a film van odakötözve.

Kísértő múlt (Things Heard & Seen) – Netflix

IMDb / Kísértő múlt

Amint kiderült, hogy Amanda Seyfried nem kapta meg az Oscar-díjat a Mankért, meg is jelent a következő filmje a Netflixen, amely megint nem miatta nem olyan jó, mint lehetne, inkább az ő játéka ellenére. A Kísértő múlt egyszerre indul aggasztóan és ígéretesen: bár egy körülbelül milliószor látott filmes alapklisét veszi elő, egy idő után mégis úgy tűnik, képes kihozni belőle valami egészen újszerűt.

A sztori szerint egy New York-i házaspár férfi tagja az isten háta mögött kap állást, ezért a felesége mindent felad, hogy együtt vidékre költözhessenek, egyenesen egy kísértetjárta házba, amelynek lakói rejtélyes és tragikus módon haltak meg, de úgy tűnik, még nem hagyták el teljesen a helyet, ahol életükben laktak. Kísértetfilm-rajongó legyen a talpán, akit 2021-ben még lenyűgöz egy táncoló asztal meg egy eldobott terítő, ami a levegőben emberformát ölt – mondanánk, ha a Kísértő múlt közben nem kezdené el metaforaként használni a szellem-toposzt, és nem kezdene általa a megromlott házasságok lélektanáról, az elnyomó férj mellett tűrő nőkről beszélni, felvetve azt a lehetőséget is, hogy a világ ilyen sorsra jutott női előbb-utóbb akár a sírból is kikelnek, és elégtételt vesznek az azt megérdemlő férfiakon.

IMDb / Kísértő múlt

Ebből pedig lehetett volna akár egy merész, meglepő, kifordított női bosszúfilm is – mondjuk mint a szintén friss Ígéretes fiatal nő –, ha az alkotóknak lett volna ehhez bátorságuk. De nem volt, a nagyobb baj viszont az, hogy nemcsak kurázsijuk, de ötletük se nagyon, így

a film végül olyan zagyvaságba megy át, hogy végül mi, a nézők leszünk azok, akik legszívesebben bosszút esküdnének,

minden ígéretesen induló, elcsépelt filmért, amely visszavonhatatlanul elragadt az életünkből száz, jobb sorsra érdemes percet.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: