szerző:
Kovács Bálint
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Harvey Weinstein után a filmipar újabb nagyhatalmú producere kényszerült visszavonulni: Scott Rudinról évtizedek óta tudta mindenki, hogy a valaha volt egyik legrosszabb főnök, de a munkatársakhoz vágott laptopok, telefonok és üvegtálak történetei megmaradtak sör melletti anekdotáknak. Mostanáig.

Mindenki pontosan tudja róla, hogy egy igazi szörnyeteg.

Ezzel a címmel jelent meg cikk a Hollywood Reporterben április elején, amely három és fél évvel a Harvey Weinsteinről szóló, hasonló hangvételű írás után megint felforgatta Hollywoodot. És megint egy hihetetlenül befolyásos, nagyhatalmú producerről van szó, Scott Rudinról, aki korábban együtt dolgozott Harvey Weinsteinnel, de az együttműködésük azért maradt abba, mert két dudás nem fért el egy csárdában: Rudin elmondása szerint Weinstein épp olyan kontrollmániás, mint ő, így egyikük sem tudta elviselni, hogy a másik leuralja.

A Scott Rudinhoz kötődő filmeket összesen 151 Oscar-díjra jelölték, ebből 23-at meg is kaptak: olyan filmekről van szó, mint a Nem vénnek való vidék és a Coen fivérek más munkái (alábbi képünkön Joel és Ethan között áll), a Social Network – A közösségi háló, a Truman Show, az Apáca Show, az Addams Family, Wes Anderson legtöbb filmje, a Rocksuli, a Lady Bird vagy a Netflix következő nagy dobásának szánt Nő az ablakban. Rudin emellett New York színházi életének is az egyik legmeghatározóbb szereplője: olyan bevételeket ér el a Broadwayn az általa gründolt előadásokkal, amilyeneket filmes kasszasikerek is csak nehezen szednek össze. Így ő is egyike annak a 16 ma élő embernek, akik megkapták a művészvilág mind a négy legfontosabb díját: az Oscart, az Emmyt, a Grammyt és a Broadway nagy elismerését, a Tony-díjat is.
©
De úgy tűnik, ennek a karriernek most vége. Csak most – pedig már évtizedek óta mindenki tudott a szakmában a sztorikról, amelyek most szélesebb nyilvánosság elé kerültek. Hogy Rudin módszeresen kikészít mindenkit, aki az irodájában dolgozik, lelki terrorral és állandó agresszióval; az a szerencsés, aki csak egy fekélyt szed össze miatta. Hogy volt, akit mentő vitt el az irodából.

És volt, akit poszttraumás stressz szindrómával kezeltek, miután neki dolgozott, és nem zárható ki, hogy végül az öngyilkosságában is szerepe volt a Rudin mellett átélteknek.

Rettegett, de sármos

Hogy mennyit változott a világ Weinstein és a #metoo óta, azt semmi sem mutatja meg pontosabban, mint ha az ember egyszerűen rákeres, mit írtak tíz-tizenöt éve a nagy lapok Scott Rudinról. Akkor ugyanis mindazt, ami most a producer pályájának végét jelentheti, még afféle jópofa egzotikumként, bogarasságként tálalták: még a Rudint most lebuktató Hollywood Reporter is úgy írt róla 11 éve, hogy bár a cikk címe alapján ő volt „A város legrettegettebb embere”, azért „káprázatosan sármosnak” jellemezték a producert. A Wall Street Journal pedig 2005-ben nevezte jópofáskodva Boss-zillának (a főnök és a Godzilla szavak összevonásával), anekdotaként megemlítve, hogy lám, öt év alatt valamiért 119 asszisztenst fogyasztott el.

Hát, most felszínre jött néhány sztori, hogy miért. Az egyik szerint Rudint mindössze az borította ki teljesen, hogy az asszisztense nem tudott neki repülőjegyet szerezni egy már betelt járatra,

ezért megragadott egy monitort az asztalról, és azzal csapott rá az asszisztens kezére, úgy, hogy azonnal kórházba kellett vinni.

Egy másik asszisztensnek annyi volt a bűne, hogy nem tudta megmondani, milyen ügyben érkezik épp az irodába egy filmes produkciós cég egy munkatársa, ezért az épp a konyhában ebédelő Rudin megfogott a tányérjából egy krumplit és hozzávágta. Majd közölte vele, hogy derítse ki, miért jött a vendég és hozzon neki egy új krumplit. Ugyanezt az asszisztenst egyébként röviddel az után rúgta ki, hogy az illető otthagyta a főiskolát, hogy teljes állásban állhasson Rudin rendelkezésére.

Volt, akit azért próbált megdobni egy székkel, mert a szerződéseken egy-egy post-ittel megjelölte, hol kell aláírnia őket Rudinnak, de Rudin szerint probléma volt, hogy a post-itek a vonal alatt, és nem mellette voltak. A Vulture cikke felidéz egy olyan esetet is, amelyben az új munkatársat első munkanapján még reggel hét előtt rúgta ki tajtékozva, miután a legelső beérkező telefont úgy vette fel, hogy azt mondta, „Scott Rubin irodája”.

©

A beosztottak most, a különféle lapok Rudinről készült cikkeihez nyilatkozva rendre azt mondják: visszanézve kész tudathasadásnak tűnik, hogy mi mindent fogadtak el természetesnek. Bevett jó tanács volt az irodában, hogy aki belép Rudin irodájába, három méterre álljon meg a főnöktől, mert az asztali telefon zsinórja két és fél méter, így meg lehet úszni sérülés nélkül, amikor megpróbálja megdobni vele az embert.

Caroline Rugo kirúgásának története is jellemző rá. Rudin irodájában a munkanap hajnali ötkor kezdődik, és este nyolc előtt sosem ér véget, de inkább még később, így

olyan munkatárs is volt, aki a kimerültségtől elájult: Rudin állítólag annyit mondott, ő most kimegy a szobából, és mire visszajön, az illetőt vigyék el onnan.

Rugo elfogadta ugyan az ilyen munkakörülményeket, és hogy havi minimum egy hétvégén is dolgozni kell, de azt közölte a főnökével: mivel súlyosan cukorbeteg, minden reggel 5:30 és 6 óra között muszáj edzenie. Erről igazolást hozott az orvosától, amit aláíratott Rudinnal is. Hat hónapig úgy-ahogy működött is a munkakapcsolat, ami Rudin világában azt jelentette, hogy a producer ugyan néhányszor kirúgta őt, de azokat nem gondolta komolyan. Ehhez hozzátartozik, hogy az irodában bevett szokás volt: ha a főnök ordítva kirúg valakit, az illető lemegy az épület földszintjén található Starbucksba, megvárja, amíg egy kollégája jelzi, hogy elült a vihar, majd visszasétál, mintha mi se történt volna. Így a kirúgásokat néha vissza lehetett csinálni. Rudin azonban fél év után egy saját szakmai problémája miatt Rugót kezdte hibáztatni, majd arra utasította a nőt, hogy hagyja el a hajnali edzéseket, vagy végezzen velük gyorsabban. Amikor ez nem történt meg, kirúgta a nőt.

Értéktelen, jelentéktelen és lecserélhető

A diabétesz egyébként az Egyesült Államokban szövetségi szinten védelmet élvező betegség, így teljesen biztos, hogy Rugo megnyerte volna a kirúgása miatt indított munkaügyi pert – csakhogy ilyen pert sem ő, sem más nem indított a producer ellen. Egyrészt, mert – hasonlóan Weinsteinhez és sok más hatalmi visszaélést elkövetőhöz – Rudin mindenkit azzal fenyegetett, hogy ha keresztbe tesz neki, tönkreteszi és elintézi, hogy soha többé ne kapjon állást a szakmában, sőt ha ahhoz volt kedve, elintézte, hogy törölték a filmes produkciókból a kirúgottak vagy felmondottak nevét a legfontosabb filmes adatbázis oldalán, az IMDB-n. Másrészt, mert évtizedek óta minden egyes munkatárssal titoktartási szerződéseket íratott alá, amelyek a kirúgottakat hozták volna nehéz helyzetbe, ha kiteregetik a szennyest.

Ráadásul Rudin pontosan tudta, hogyan válogasson magának áldozatokat: szinte minden asszisztense fiatal pályakezdő volt, aki ettől a munkától remélte, hogy megnyitja számára az ajtókat Hollywoodban vagy a Broadwayn, és akik így nyeltek, hogy az álmuk megvalósulhasson. (Többnyire fehér férfiakról van szó, mert a többieket Rudin a beszámolók szerint még kevésbé szerette; ha fel is vett nőket, velük még rosszabbul bánt, és őket bízta meg az olyan feladatokkal, mint a takarítás. A feketékkel kapcsolatban pedig érdemes megjegyezni többek között azt az esetet, amikor a Sony rendszerének meghekkelése után nyilvánosságra kerültek olyan e-mailek, amelyekben Rudin azzal viccelődött, Obama elnököt arról kéne megkérdezni, tetszett-e neki a 12 év rabszolgaság.)

Ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy Rudin kizárólag a fiatalok életét keserítette meg. Az egyik leggyomorforgatóbb eset talán Rita Wilson színésznőhöz – Tom Hanks feleségéhez – kötődik, aki azt állítja egy Broadway-előadás készítéséről:

amikor közölte Rudinnal, hogy mellrákja van, a producer megpróbált módot találni a kirúgására, annyira feldühítette, hogy pont a díjszezonban hiányozna a főszereplője.

Rita Wilson
©

Mindezek miatt a munkatársak folyamatos rettegésben éltek, sőt akaratukon kívül maguk is a rendszer részévé váltak, hiszen kiállás helyett inkább arra próbálták tanítgatni az újakat, hogyan tudnának jobban Rudin kedvében járni. Sokan számoltak be hajhullásról, fekélyről, pánikrohamokról, kóros fogyásról vagy hízásról és más egészségügyi problémákról, a legsúlyosabb eset pedig Kevin Graham-Casoé volt, aki poszttraumás-stressz szindróma miatt keresett fel egy pszichiátert, miután Rudin kirúgta; hogy a Rudinnal töltött idő ennek okai között szerepelt, azt a Vulture kérdésére Kevin ikertestvére és három barátja is megerősítette. És megemlítettek egy esetet, amelyben

Rudin egy autóban utazott az asszisztenssel, de valamin felbosszantotta magát, ezért dühében menet közben kilökte az autóból Graham-Casót. Az asszisztens tavaly öngyilkos lett.

Mintha mi sem történt volna

És hogy mindez zavartalanul folytatódhatott évtizedekig, azért nem is csak a teljes szakma hallgatása tehető felelőssé, mint a szexuális zaklatások kapcsán, amikor mindenki félrenézett. Nem: ebben az esetben bizonyos tekintetben még bátorították is ezt a fajta viselkedést. Mindenki arról számol be ugyanis, hogy Rudin cégénél dolgozni egyfajta beavatási szertartás volt a filmiparban: más cégek HR-esei elismerően csettintettek, ha meglátták a nevet valaki önéletrajzában, hiszen ha túlélte ezt a közismerten borzalmas főnököt, biztos szívós munkaerőről van szó, így bizonyos tekintetben még meg is érte itt dolgozni. És a szakmában is inkább érdekességként kezelték a beosztottak sztorijait, amelyeken csettinteni lehet egy sör mellett.

Azokkal viszont már senki nem törődött, akik „nem élték túl”:

rengetegen vannak, akik évekig, évtizedekig dolgoztak azon, hogy valóra válhasson az álmuk, és a filmiparba kerüljenek, de Rudin irodája után soha többé nem tették be a lábukat filmes céghez.

A cikkekben olyanok is megszólaltak, akik kifejezetten megundorodtak Hollywoodtól, épp azért, mert a producer az utóbbi időben a filmipar legérzékenyebbnek tűnő művészfilmeseivel is együtt dolgozott Greta Gerwigtől Wes Andersonon át Timothée Chalamet-ig – akik szintén nem tettek semmit.

©

Az okokra Michael Chabon regény- és filmes író próbál rávilágítani cikkében, amelynek címe szerint olyan emberként kér elnézést, aki korábban mindent elnézett Rudinnak; a két filmes húsz éve dolgozik együtt, Chabon jól ismerte a korábban öngyilkossága miatt említett asszisztenst is.

Mintha mi sem történt volna.

Chabon szerint ez az öt szó a legfontosabb a dolgok megértéséhez. „Ez az öt szó a recept a bántalmazás kultúrájához, a családokban, a munkahelyeken, az egész világon” – írja. Rávilágít arra is: széles körben elterjedt, de velejéig hamis felfogás, hogy az ilyesmit „túl kell élni”, mert ez valójában azt jelenti, azt hívják „erősségnek”, ha alávetjük magunkat a bántalmazásnak. Hozzáteszi: ahogy egyre idősödött, úgy lehettek volna az újabb és újabb áldozatok koruk alapján a saját gyerekei is, „és ha azok lettek volna, joggal remélhették volna, hogy kihasználom a fehér férfiként szerzett privilégiumaimat arra, hogy megvédjem őket, és felszólaljak az érdekükben, és valami olyasmit mondjak, hogy »Hé, Scott, bánj egy kicsit finomabban a sráccal«, vagy még inkább, hogy »Nem oké így beszélni egy emberrel. Hagyd abba.«” De ezt se Chabon, se más nem tette meg soha. „Csak félrenéztem, mintha mi sem történt volna.”

Michael Chabon
©

Fejlődni és változni

Hogy Rudin valójában mit gondol erről az egészről, nem lehet egyszerűen megállapítani, az mindenesetre tény, hogy az első cikk megírásakor határozottan elzárkózott attól, hogy bármit is reagáljon. De aztán beindult a lavina, újabb és újabb írások sorolták sok tucatnyi volt munkatárs ugyanazt a mintát követő sérelmeit, így Rudin tíz nappal a cikk megjelenése után hirtelen mégis megbánta bűneit, küldött egy három bekezdéses bocsánatkérést a Washington Postnak, amelyben közölte: a jövőben „nem vesz részt aktívan” a nevéhez fűződő színházi munkákban. Azt ugyanakkor a lap visszakérdezésére nem volt hajlandó kifejteni, mit jelent ez a „nem aktív” részvétel; a filmekről pedig ekkor még nem mondott semmit.

Néhány nappal később kiadott még egy közleményt, amelyben azt írta, bár korábban hirtelen csak a Broadway járvány utáni újranyitására fókuszált – amelynek egyébként ő lett volna az egyik legfontosabb szereplője –, de most már belátja, hogy a filmes munkáktól is vissza kell lépnie. „Az így nyert időt arra fogom fordítani, hogy olyan személyes problémáimmal foglalkozzak, amelyekkel már rég kellett volna. (…) Elkötelezett vagyok abban a szándékomban, hogy fejlődjek és megváltozzak” – írta.

A rossz nyelvek szerint persze mindez csak annyit jelent, hogy Rudin már most elkezdte előkészíteni majdani visszatérését az iparba, mondván, az eltelt idő alatt teljesen új emberré vált. Hiszen a munkahelyi terror nem illegális, és a legtöbben felszólalni sem mernek ellene, ahogy így volt ez nem olyan rég még a szexuális zaklatásokkal is. Abban az esetben elmondható, hogy az elmúlt években megváltozott a világ. Kérdés, így lesz-e ez az elviselhetetlen munkahelyi légkörrel is, vagy megy tovább minden ugyanígy.

Mintha mi sem történt volna.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!