„A melegség a filmekben ma már nem ügy” – interjú François Ozonnal
François Ozon, az egyik legfontosabb mai francia filmrendező abban is kételkedett, hogy Magyarországon bemutatják-e a 85 nyara című filmjét, hiszen az két meleg srác szerelméről szól. De szerinte ez valójában egyáltalán nem fontos a történetben. Interjú.
A járvány miatt hosszú-hosszú késéssel végre Magyarországon is a mozikba került az egyik legfontosabb kortárs francia filmrendező, a 8 nőről, a Swimming Pool-ról, az Utolsó napjaimról vagy a papi pedofíliáról szóló Isten kegyelméből című filmjéről is ismert François Ozon előző filmje, a 85 nyara. A filmet Ozon már harminc éve szerette volna leforgatni, annyira fontos mű volt az életében a kanadai Aidan Chambers 1982-ben megjelent regénye, a Táncolj a síromon, két fiatal fiú szerelméről, féltékenységi drámáiról és arról az érzésről, ahogy a kamaszok élete a feje tetejére áll az első komolyabb szerelemtől, amely tűnjön akármilyen könnyed nyári kalandnak, igenis lehet élet-halál kérdés is.
Ozon ugyanakkor nemcsak a regényt filmesítette meg, hanem saját fiatalkorát is, minden nosztalgia nélkül. Ahogy mondja, a 80-as évek az ő generációja számára egyáltalán nem volt álomszerű. Nem csoda, hogy a film is drámaian kezdődik: a rendőrség arról faggat egy fiút, mégis miért ugrált egy másik fiatal férfi sírján, és micsoda sírgyalázás ez. A fiú visszaemlékezéséből persze kiderül: egész másról van szó, nem sírgyalázásról, inkább egy furcsa, vad és szenvedélyes kapcsolat sajátos lezárásáról.
François Ozonnal még januárban volt lehetőségünk Zoomon keresztül interjúzni több más újságíró jelenlétében; az alábbi interjú az ő kérdéseiket is tartalmazza.
Mit gondol, bátornak kell lenni még ahhoz 2021-ben, hogy az ember csókolózó vagy szexelő meleg férfiakat mutasson meg a vásznon? Mennyiben változott meg a dolog megítélése a 80-as évek óta, amikor a film játszódik?
François Ozon: Minden megváltozott, legalábbis remélem. Érdekes, de a film a leginkább a lányok körében sikeres Franciaországban. Szerintem a melegség a filmen ma már nem ügy, és érdekes volt látni azt is, hogy a színészeknek, akik egyébként nem melegek, semmiféle problémát nem jelentett, hogy meleg figurákat kellett eljátszaniuk. Tíz éve ez még nem így lett volna.
Abban, hogy ez megváltozott, szerepe lehet az önhöz hasonlóan a melegséggel már évtizedek óta foglalkozó filmrendezőknek, vagy inkább a politikai korrektség hatása lehet az ok?
F. O.: Nem tudom biztosan, de lehetséges, hogy a művészet, az irodalom, a film tud segíteni az embereknek abban, hogy jobban megértsék ezeket a dolgokat, a szexualitás sokféleségét, és ha ez tényleg így van, az nagyon jó. Ön melyik országban él?
Magyarországon.
F. O.: Hát igen, önöknél nem könnyű a helyzet. Egyáltalán bemutatják ott a filmet? Örülök, ha igen.
Meglehetősen személyesnek tűnik ez a filmje – valóban sok van benne a saját fiatalkorából?
F. O.: Igen. Még a nyolcvanas években olvastam először a film alapjául szolgáló könyvet, talán 1985-ben, és nagyon szerettem. Akkoriban még nem tudtam, hogy rendező lesz belőlem, ez inkább csak egy álomnak tűnt. De ebben az álomban úgy gondoltam, hogy ha tényleg elkészíthetem az első nagyjátékfilmemet, az ez a regény lesz. De aztán bő tíz évvel később, amikor tényleg elkészült az első egész estés filmem, az végül nem ez lett. Rájöttem, időre van szükségem ahhoz, hogy olyan jól meséljem el ezt a történetet, amennyire csak lehetséges. Így aztán harminc évembe telt, amíg végül eljutottam idáig.
Mennyire lett volna más a film, ha tényleg elkészíti harminc éve? Ma mintha sokkal egyenesebben beszélnénk mindarról, amiről a film szól.
F. O.: Épp az tetszett a regényben, hogy annyira univerzális;
egyáltalán nem is számít, hogy a főszereplők melegek, ahogy az sem, hogy egyikük zsidó – ez nem része a problémának.
Akkoriban kifejezetten modernnek számított a regény: nem is voltunk hozzászokva, hogy egy ilyen történetben ne legyen bűnös. Mert ebben a történetben nem számít bűnnek a melegség. Sokkal inkább rólam szól, hogy ennyit vártam, talán akkor még túl közel éreztem magamhoz a szereplőket, és el kellett telnie némi időnek, hogy a kellő távolságból nézhessek rájuk.
Most már öreg vagyok, talán már jobban megértem a fiatal színészeket, talán kedvesebben bánok velük. Nagyon jólesett visszatérni ebbe az időszakba, pedig semmi nosztalgiát nem érzek a nyolcvanas évek iránt: egyáltalán nem volt az jó időszak az életemben. Akkor fedeztem fel a szexualitásomat, de ugyanakkor az volt az AIDS felfedezésének ideje is. A mi generációnkhoz tartozó fiatalok számára semmi álomszerű nem volt ebben a korszakban: sorra vesztettük el a barátainkat.
Ha úgyis univerzálisnak érezte a történetet, nem jutott eszébe, hogy akkor áthelyezze az egészet kortárs környezetbe? Hiszen mindez ma is megtörténhetne, nem?
F. O.: De igen, mégsem akartam így tenni. Ez ösztönös döntés volt. Fontosnak éreztem, hogy abban az időszakban játszódjon a történet, amikor a regényt olvastam, hiszen a film a saját fiatalságom és a könyv cselekményének laza keveréke. Ezért is láttam így jónak, és az sem ártott, hogy így a mából tudtam visszanézni a múltba.
Gondolt arra, hogy ha a regényben nem is szerepel ilyesmi, azért ön beleírjon a történetbe egy-két homofób karaktert? Hiszen a film világában mindenki elfogadó a melegséggel szemben, még a szülők sem csinálnak belőle problémát.
F. O.: Hát, nem tudom, elfogadásnak számít-e az, ha valaki, mint a főszereplő apja, egyáltalán nem beszél a témáról. Azért ez is sokat elmond erről a korról. Ekkoriban egyszerűen nem létezett olyan, hogy coming out, még a kifejezést sem találták ki, pláne nem terjedt el Franciaországban. Az ilyen témákat titokban tartottuk, még az se számított egyértelműnek, hogy a szüleinknek beszéljünk arról, hogy melegek vagy éppen heterók vagyunk-e. Egyszerűen nem beszéltünk ilyesmiről. Épp ezt akartam megmutatni a szülők figurájával. Bár attól, hogy mondják ki nyíltan, a felszín alatt még utalgatnak rá, például amikor az anya felhozza azt a nagybácsit, akiről valamiért senki nem beszél a családban. A nagybácsi valami miatt más, mint a többiek a családban, de ennél nem mondanak többet, sőt az apa még ennyire sem hajlandó tudomást venni róla.
De talán még így is mondhatjuk, hogy a szülők elfogadóbbak, mint amilyenek sokan lennének egy hasonló szituációban, nem?
F. O.: Szerintem nem. Ők egyszerűen nem akarják látni, hogy miről is van szó. Ez a kérdés nem létezik. És ez annak a kornak a valóságát tükrözi: sokan gondolták, hogy melegség nem is létezik, vagy legfeljebb egy olyan szakaszt jelent, amin néhányak átesnek, de aztán annyiban hagyják.
De a valóság elutasítása nem jelenti az elfogadás egyik formáját.
Ha a saját fiatalkorát is beleírta a filmbe, azt is lehet mondani, hogy a két főszereplőből az egyik fiú önt játssza el?
F. O.: Nem, mind a ketten engem játszanak. Legalábbis én mindkettejükben magamra ismerek. A 80-as években még inkább Alexis voltam, ma viszont már inkább David. A Davidot játszó színészt egyébként a másik szerepre hallgattam meg, de amikor találkoztunk, azt éreztem, túl vad, túl perverz, túl okos ahhoz a naiv, ártatlan, az életet és a mozit is akkor felfedező fiúhoz. De hogy mi az, amit valóban a saját életemből vettem a filmhez, az titok. Nem árulom el.
Filmre forgatta, nem digitális kamerával vette fel a filmet, amitől az egésznek van egy olyan hangulata, mintha a francia újhullámban készült volna.
F. O.: Annak idején minden rövidfilmemet 16 milliméteres filmre forgattam, így egyértelmű volt, hogy ehhez a formához is visszatérek. Ez is része volt annak, hogy fejest ugorjak ebbe a korba. És egyébként is nagyon szexinek tartom a 16 milliméteres film által teremtett világot, ráadásul a mai fiatalok nincsenek is hozzászokva az ilyen képekhez, hiszen ma már minden digitális és nagyon éles, minden részlet pontosan látszik, még a bőr pólusai is. Ez nincs meg a film esetében, ami szerintem gyönyörű, a fiatalokat viszont felkavarja. Arra is ügyeltünk, hogy a látványban ne ragaszkodjunk feltétlenül a 80-as évek valóságához, hanem mindenből azt mutassuk meg, amit a legjobban szerettünk, így például a jelmezeket sokszor nem is a francia, hanem az amerikai divatból vettük, hiszen ott mindig mindent túlzásba vittek.
Voltak olyan filmek is ebből az időszakból, amelyeket meg akart idézni?
F. O.: Nem igazán, bár megnéztem pár kamaszoknak szánt filmet a 80-as évekből, és a színészeket is megkértem erre. De azért ezek nem képviselték a 80-as évek filmművészetének azt a szeletét, amelyért rajongtam.
Köztük volt A házibuli is?
F. O.: Hát persze! Az talán a legkultikusabb francia kamaszfilm, még utalok is rá a 85 nyara night clubban játszódó jelenetével. Az egyébként improvizációkból született: nem volt meg a megfelelő világítás, és amíg vártunk rá, volt egy csomó időnk, úgyhogy elkezdtünk improvizálni, de igazából csak marháskodtunk, hiszen A házibuli hasonló jelenetét Franciaországban mindenki ismeri. Csak később, az utómunka során a vágó ismerte fel, hogy mennyire fontos is ez a jelenet, sőt szinte ez fejezi ki a film lényegét, hiszen a két fiú nem ugyanarra a zenére táncol. És ez lényegében mindent el is mond a kapcsolatukról.
Említette a jelmezeket is: az a jelenet, amelyikben az egyik főszereplő női ruhákba bújik, benne volt a regényben is?
F. O.: Benne, az nem az én találmányom volt, sőt, a könyvnek még hangsúlyosabb részét jelentette. Valóban fontos jelenet, mert itt változik meg a történet hangvétele, nem is volt könnyű megrendezni. Ha jobban megnézi, láthatja, hogy a női ruha az egyik korábbi rövidfilmemből származik. Sőt, sok jelenete van a regénynek, amelyre felbukkannak utalások a korábbi filmjeiben, ami csak azt bizonyítja, mennyire fontos volt nekem ez a regény egész életemben. Bennem volt, és évek óta próbált kitörni belőlem.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Titkosan gyűjtöttek adatokat a papi pedofíliáról készült filmdrámához
A pedofil papok tetteiről készült Isten kegyelméből című Francois Ozon-film dokumentált eseteket mutat be, vigyázva az áldozatok méltóságára.
