Ez a holokausztfilm nem példabeszéd a felfoghatatlan gaztettről, de a pokol mélyéig visz
A Mundruczó Kornél, Wéber Kata rendező–író páros előző filmjének szereplői azzal az elképzelhetetlen csalódással és gyásszal próbáltak megbirkózni, amit egy élet elvesztése okoz. Az Evolúció szereplői pedig azzal, hogy életben maradtak, és élniük kell abban a világban, ahol egyszerre van jelen a szeretet, a kiszolgáltatottság és a gyűlölet. A film mostantól a mozikban is látható.
A lehetetlen feladatokra is kell vállalkozókat találni. Három férfi nehéz bőrkabátban, a testükkel eggyé váló pulóverben belép egy koszlott terembe. A kezükben tartott vízzel teli vödröket lecsapják, egyikük üvegekből vegyszert szór szét, majd hozzákezdenek a megtisztíthatatlan falak sikálásához. Egyetlen szót sem szólva végzik monoton munkájukat, és akkor is némák maradnak, amikor a falrepedésből emberi hajszálak kerülnek elő: előbb egy vékony szál, majd kazalnyi csomósodott, ázott, filcesedett fonatot ráncigálnak ki a mélyedésekből, egyre többet és többet.
Aztán egyre erősebb sírást hallani.
A munkások közül a legfiatalabb, a legtapasztalatlanabb, a leginkább megrendült feltépi a lefolyónyílás fedelét, és a mélyedésből kiemel egy csodával határos módon életben maradt gyereket. A lányt az anyja az Appelplatzon hozta világra, az Éva nevet kapta, születési helye Auschwitz-Birkenau, lakcímként a Kasernenstrassét (Kaszárnya utca) jegyezték be a kartonjára.
Az Evolúció a koncentrációs tábor egyik gázkamrájában kezdődik, amikor 1945-ben az oroszok és a lengyelek megpróbálják számba venni és felfogni az ott történteket. Hét évtizeddel később egy budapesti lakásban folytatódik, és bár jelen időben, Berlinben egyelőre befejeződik, de nem kétséges, hogy nem zárul le: a történetet maga előtt fogja görgetni az élet.