Aprócska, mindössze 6 alkotásból álló kiállítás nyílt egy budapesti kortárs galériában, a kirakaton belesve nem is láttunk semmit, csupán nagyméretű QR-kódokat. Nem a leghívogatóbb látvány, pedig amit takart, az már félig science fiction. Az első csoportos NFT-tárlat az anyagtalanodó világunkról állít valamit.
Onnantól, hogy a nemzetközi művészeti szcéna kisebb sokkot kapott, amikor tavaly a harmadik legdrágább, élő művésztől származó műalkotást NFT formájában, vagyis nem helyettesíthető tokenként adták el 69,3 millió dollárért (egy David Hockneyhoz vagy Jeff Koonshoz képest alig ismert alkotótól) és a művészeti piac legbefolyásosabb tényezőjének ugyancsak az előző évben nem egy embert vagy egy intézményt, hanem egy NFT-ként eladott mémet választottak meg, eljutottunk odáig, hogy bő egy évvel később Magyarországon már NFT-kiállítást rendeztek. A nem helyettesíthető tokenekről 2021 elején még alig hallott bárki is (noha már valójában évek óta léteztek), most meg már arról beszélünk, hogy négy kortárs magyar alkotó, Németh László, Weiler Péter, Kirsch Ádám és Dóczi Attila összeállt, hogy egy kicsi galériában, a kifejezetten a fiatal képzőművészekre fókuszáló, korábban street art kiállítást is lebonyolító Nagyházi Contemporary (NaCo) galéria fehérre meszelt falaira NFT-ket állítsanak ki.
Ha azonban valaki belefut egy NFT-kiállítást hirdető Facebook-eseménybe, az jobban teszi, ha már csípőből szkeptikus a dologgal kapcsolatban. Kezdjük azzal, hogy magát a nem helyettesíthető tokent nem is lehet kiállítani, hiszen az a kriptopénzekhez hasonlóan nem más, mint pusztán adat. Számok és betűk hosszú sora, amely olyan információkat sűrít össze egy adott dologra, esetünkben egy műalkotásra nézve, mint hogy azt például ki tulajdonolja, ki, mikor, kinek adta el. Anélkül, hogy nagyon belevesznénk a részletekbe: amikor valaki NFT-síti a műalkotását, akkor tulajdonképpen a blokkláncon (milliónyi számítógépen szimultán tárolt, megosztott adatbázisban) egy programmal – úgynevezett “okos szerződéssel” –rögzíti az adott alkotás tulajdonjogát. Ez elviekben garantálja, hogy a könnyen lemásolható, letölthető, két kattintással sokszorosítható digitális alkotásoknak legyen egy megjelölt eredetijük (az, amelyikhez a token csatolva van), ezáltal pedig lehetővé teszi azt is, hogy a digitális képekkel, animációkkal, gifekkel kereskedni lehessen a virtuális piactereken. Vagyis az NFT eszköz arra, hogy konkrétan azt a fájt vegyük meg, amit a művész készített – ahogy ezt a végkövetkeztetést le is vonja a Falk Miksa utcai galéria WorkStation című kiállítása.
Részletesen az NFT-k mibenlétéről itt és itt is írtunk már, most nekünk tehát elég annyi hozzá, hogy a token önmagában nem kiállítható. Ugyanakkor, az egyszerűség kedvéért mégis a tokenizálás által digitális vagyontárgyakká tett műalkotásokat világszerte NFT-alkotásoknak, NFT-művészetnek vagy kriptoművészetnek szokás nevezni, így aztán a NaCo galéria állítása, miszerint Magyarországon ők rendeztek először csoportos NFT-tárlatot, mégsem blöff. Illetve azért abban az értelemben meg mégiscsak az – tesszük máris hozzá –, hogy már a megnyitón kiderült: a kiállított hat mű egyelőre nincs fent a blokkláncon, vagyis hiába kapja meg a potenciális műgyűjtő a művésztől az eredeti fájlt, az akkor válik NFT-vé, ha a gyűjtő úgy dönt, hogy azt felteszi valamelyik virtuális piactérre.
Valójában persze, ez részletkérdés, amely egy pillanatra sem vesz el semmit a befogadói élményből, hiszen az alkotások attól még ugyanúgy megtekinthetők a galériában, függetlenül attól, hogy valaki NFT-nek tartja-e őket vagy sem.
Na de pontosan akkor mik is vannak kiállítva? Itt következik a dolog izgalmasabb része. Hatalmas, művészi igénnyel létrehozott QR-kódok lógnak ugyanis a falakon. Kérdezhetjük meglepődve, és némileg csalódottan, hogy hát ezek lennének a misztikusan hangzó “NFT-művek", de hamarosan kiderül, hogy a vászonra vitt kódok mögött is találunk valamit.
Nemzetközi szinten sokféle példát lehetett látni az utóbbi időben megvalósult NFT-kiállításokra, és ezek mind valahol arra tett próbálkozások voltak, hogy a kripto- vagy digitális alkotásokat valahogy az eredeti közegükben tegyék befogadhatóvá.
Mert végső soron a kérdés az, hogy egy bitekből álló kép vagy egy animáció esetében miként lehet megtapasztalni azt a felemelő érzést, amit akkor él át az ember, amikor egy zseniális kép, Picasso Guernicája vagy El Greco látomásszerű Laokoónja vagy Bosch Utolsó ítélet-triptichonja előtt áll, és ha elég közel megy a festményhez, akkor szó szerint a művész keze nyoma beszél hozzá közvetlenül száz, kétszáz vagy sokszáz évvel ezelőttről, egy párizsi lakásból vagy egy toledói műhelyből. Hirtelen időt és teret ugrik a befogadó, mert a régi vásznon megszáradt régi festéknek, az alkotó egyedi ecsetkezelésének is ideje és tere van. Ez vágja mellkason az embert, az eredetiség, az utánozhatatlanság megtapasztalása, de vajon mitől fogjuk érezni ugyanezt az átütő erőt egy digitális alkotásnál? Egyáltalán mi egy digitális munkánál az, ami egy festménynél mondjuk, a vászon? Mi az eredeti hordozó?
Nyilvánvalóan a hét lakat alatt őrzött mesterfájl, vághatjuk rá, csak ugye egy fájl nem annyira mutatós a falon. Az OFFF Barcelonán ezért például úgy gondolták, hogy a legközelebb az eredetiség illúziójához az áll, ha a legjobb 4K-s monitorokra vetítik ki a digitális munkákat amellett, hogy egyben azok NFT-k is. Ezzel szemben Casey Reas, aki az általa tervezett algoritmusokkal veszi rá a számítógépét, hogy műalkotásokat generáljon, inkább online galériát nyitott. Nála a blokkláncokra felpakolt virtuális műveknek a fizikai valóságban semmi keresnivalójuk, tisztán a virtuális világban és az interneten lehet helyük. Egy lépéssel továbbgondolva Reas galériáját pedig máris a metaverzumokban berendezett galériák valamelyikében találjuk magunkat.
A budapesti Falk Miksa utcai galériában ezekhez képest egy érdekes hibridmegoldást látni: itt meghagyják a műveket az éterben, mégis el kell mennünk értük a galériába. Az itteni alkotások, Weiler Péter irodistaként a gép előtt görnyedő művésze, vagy Dóczi Attila kriptoszürreális, neonszínektől tomboló alkotása a képernyőn is van, meg nem is.
A QR-kódok mögötti tartalmat ugyanis csak az ArtiVive nevű kiterjesztettvalóság-applikációval lehet megtekinteni. A telefon kamerájával ráközelítünk a falon függő képekre (kódokra), amiket az app nem beolvas, hogy aztán a kapcsolt weboldalra navigáljon, hanem a telefon képernyőjén megelevenedik az addig rejtett műalkotás. Az ArtiVive – amelyet már több nagynevű múzeumban is használnak vagy használtak, így az Albertinában vagy a bécsi Belvederében – direkt arra lett fejlesztve, hogy a műtárgyakra fókuszálva, az azokhoz kapcsolódó digitális rétegek, tartalmak megjelenjenek a telefonunk képernyőjén.
És lássuk be, kifejezetten szórakoztató úgy szemlélni a műveket, hogy azok a valóságban nincsenek is ott, miközben a virtualitásban is csak úgy léteznek, hogy azokat a felhasználó bárhonnan, villamosról, boltban, sorban álláskor nem tudja elérni, csak a galéria csendes, szemlélődésre alkalmas terében.
A december 9-én zárt WorkStation tárlat lehetett volna informatívabb, mert a kiállító művészekről, az eddgi munkásságukról gyakorlatilag semmit nem tudtunk meg, ahogy az NFT-kről általában is keveset. Ennek ellenére mégsem mondhatnánk, hogy gondolatok nélkül távozott róla az ember.
A művész egyre inkább digitális térben alkot, a művészet anyagtalanodik, “a műtárgyak [sok esetben] 3D modellező programokban, Photoshop fájlokként, digitális kollázsokként születnek” – írta Fülöp Tímea kurátor a tárlat bevezetőjében. A műkedvelő pedig ma már képernyőkön és kütyükön szocializálódik, de ez nem feltétlenül rossz, a technológián keresztül is lehet befogadni és közösen átélni bizonyos élményeket, legalábbis ezt sugallja a WorkStation.
Amikor – stílusosan – Google Translate-tel mondatták fel a megnyitó szövegét, a géphang a következő instrukciókkal fogadta a látogatókat: “Használd a szomszéd wifijét, minden jelszó csak egy dátum. Használd a guest wifit, az ingyen van. Ha nincs okostelefonod, lopj egyet, ha nem mersz, kérj kölcsön egy tabletet. Barátkozz össze a melletted állóval, és hagyd, hogy a technológia összekössön. Ha szándékosan tartózkodsz az okos eszközöktől, mert az állam megfigyel, vagy mert bármikor jöhet egy cyber attack, vagy mert a felhő bekebelezi az adataid, akkor menjünk át közösen a legközelebbi Apple-boltba, és gyújtsuk fel előtte a pénzünket”.
Digitalizálódik a művészet olyan értelemben is, hogy már komplett kiállításokat tekinthetünk meg online, ki sem kell hozzá mozdulnunk otthonról – ez a trend különösen felerősödött a Covid idején. Az anyagtalanodásról pedig szűk egy éve Készman József, a Ludwig Múzeum kurátora így vélekedett: „Eddig a múzeumok tárgyakat gyűjtöttek, de ha jobban meggondoljuk, a tárgy csak egy fizikai hivatkozás, hiszen mindig a mögötte lévő történet a fontos, a jelentése számít, a kulturális kontextusa. Azt gondoljuk, hogy a jövő múzeuma nem feltétlenül tárgyakat fog gyűjteni, hanem történeteket, sztorikat. Anyagtalanodni fog. Ilyen tendencia az Egyesült Államokban és Angliában is megfigyelhető már, hiszen adják vissza a származási országoknak az eredeti műveket, és csak a dokumentáció marad meg utánuk a múzeumban.”
A világ nagy múzeumjai már évekkel ezelőtt elkezdtek megbarátkozni a VR-technológiával, hogy olyan élményt kínálhassanak az embereknek, amit nem tudnának megtapasztalni úgy, hogy közben a Mona Lisától 150 tolongó ember és egy okostelefon-erdő választja el őket. Ezért például a Louvre szó szerint a festmény belsejébe engedett betekintést VR-szemüveggel; a londoni V&A hasonló módon Lewis Carroll regényének, az Alice Csodaországbannak a varázslatos világába, a nyúlüregbe vezette le a látogatóit; a Tate Modernben pedig Modigliani stúdióját lehetett virtuálisan bejárni.
A NaCo galéria tárlata is éppen erről az anyagtalanodó trendről mondott el inkább valamit, mintsem az NFT-kről, és messzire vezető kérdéseket rejtett magában. Ha lassan minden virtuálissá válik, meddig van értelme még galériába, múzeumba járni? Amikor a falon csak kódok vannak, és a valódi művészeti teljesítmény a telefonunkon érhető tetten, akkor valójában melyik a valóságosabb, a fizikai tér vagy a virtuális? Mi van, ha felcserélődnek az értékek a jövőben, és a világ körülöttünk kódokra, ikonokra egyszerűsödik, a részletgazdag látvány, a sokkal valóságosabb, érzelmeket előhívó történések pedig már a virtuális világokban lesznek jelen? Mi van, ha egy kifordított világban fogunk élni hamarosan?
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
