Hát, hogy lehet így élni?! – négy film, amit az idei Verzión látni kell
A klímaválságról egyre nehezebb úgy beszélni, hogy az megüsse az ember ingerküszöbét, esetleg őszintén elgondolkodtasson, cselekvésre késztessen. Miközben a környezet pusztítását sokan közvetlenül tapasztalják meg a saját bőrükön, és ők egy pillanatra sem tudják figyelmen kívül hagyni életterük radikális megváltozását. A szerdán kezdődő 20. Verzió Filmfesztiválról most négy olyan dokumentumfilmet ajánlunk, amely szerintünk a klímaváltozással kapcsolatban nagy szemléletformáló erővel bír.
Kimozdult anyag
A szemét általában pontosan annyi ideig foglalkoztatja az embert, amíg az a saját kukájában van, és el nem tűnik a szeme elől. A szemét a mai társadalom egy különös, „szublimáló” anyaga: az egyik pillanatban még gyűlik és gyűlik, a következőben, amint kidobtuk azt, már meg is feledkeztünk róla. Elillan az emléke is. De bármennyire is szeretnénk, a szemetünk természetesen, nem tűnik el, nem illan el sehova pusztán azért, mert útját a lerakóba vagy az égetőbe nem követjük tovább.
Az osztrák filmrendező, Nikolaus Geyrhalter ezért most igazán hiánypótló filmmel jelentkezik: megmutatja, amiről jobb szeretünk nem tudomást venni. A rendező városszéli lerakók, partra mosott zacskók tömkelege, korallzátonyokra ülepedett törmelékek, szemétégetőkbe és szemétválogatókba kerülő műanyagok, sípályák szemete és illegálisan égetett, temérdek mennyiségű, kidobott csomagolóanyag nyomába ered.
Aki esetleg már látott tőle filmet, az tudja, hogy Geyrhalter sajátos filmnyelve olyan, hogy szuggesztív képei láttán egyszerűen lehetetlen közömbösnek maradni az adott téma iránt. A felvételei mindig kicsit maguk alá gyűrnek, stimulálnak, ott maradnak velünk jóval azután is, hogy kijöttünk a moziból.
Egy korábbi Verzión az osztrák rendező az Erde (Föld) című filmjében például hosszú beállításokban, lehengerlő nagytotálokban és extra közelikben, a világ számos pontjáról mutatta meg, hogyan aknázza ki az ember a földet, forgatja azt ki mind a négy sarkából. A carrarai márványbányától kezdve egy hegybe fúrt alagút építésén és a magyarországi visontai szénbányán át egy új amerikai városrész létesítése kedvéért egy komplett hegy „arrébb rakásáig”, elsöprő erejű filmkockákkal mutatta meg, milyen ijesztően sok mindenre vagyunk képesek a gépeinkkel.
Hasonló élményre kell számítani a Kimozdult anyag (Matter out of place) esetében is. Az alkotó ezúttal is a mennyiséggel győz meg. A világ számos pontján bemutatott szemét hihetetlen mértékével, és azzal, hogy elegendő mennyiségű időt hagy nekünk arra, hogy felfogjuk a látottakat – hagyja, hogy a lassan kibomló jelenetek megdolgozzák a nézőket. Sokáig nézünk például egy markoló gépet, ahogy pár négyzetméteren megbontja a földet, és kikanalazza belőle egy egykor betemetett szemétlerakó tartalmát. A kimarkolt kupacban le nem bomlott konzervdobozok, üvegek, gumiabroncsok, textil- és csomagolásmaradványok feketéllenek. A kipakolt halomban az újságpapíron még kivehető a Nestlé-reklám, noha a szemétlerakót már 1976-ban betemették, vagyis – érkezik közben a kiábrándító felismerés – közel ötven év alatt az oxigénhiányos közegben még a papír sem tud lebomlani. Cs.H.
A csodálatos Afrin: árvizek idején
Angelos Rallis harmadik filmje igaz történeten alapszik. A világjárvány alatt találkozott Afrinnal, aki egy sárszigeten él, folyamatos kitettségben az árvizeknek. Az alig több mint 500 euróból készült film dokumentarista jellegének jól áll az egykamerás felvétel, amely imbolyogva, néha esőcseppektől maszatos lencsén át követi az árva Afrint és a mindennapjait. Ezek pedig nem hétköznapi mindennapok. A Brahmaputra folyóvidéke szeszélyes és kiszámíthatatlan, a mélyszegénységben élő embereknek pedig valódi katasztrófa a folyó vízszintjének változékonysága. Házaikkal együtt haszonállataikat (amelyek a megélhetést jelentik) is elmossa a folyó a tünékeny sárszigetekről.
Afrin, részben apját kutatva, csónakba száll, és elevez Dhaka nyüzsgő nagyvárosába, hogy szerencsét próbáljon. Guberálónak áll a napi betevőért, szemetet gyűjt, vagy pénzért elégeti azt. Egészen a Dhakában felvett snittekig szinte csak Afrin szerepel, amint egyedül küzd az elemek ellen (Sindó Kanetó Kopár szigetét idézve), a fővárosban viszont barátra lel egy helyi guberáló fiú személyében.
A film itt a legfelemásabb hangvételű, mert egyrészről bemutatja, hogy az egyszerű örömök megéléséhez (mint például egy népdal eldúdolásán vagy táncon keresztül kapcsolódni a többi emberhez) nincs szükség semmire az anyagi világból, de közben szennyezett vizekben és lángoló szeméthalmok között guberálnak a gyerekek azért, hogy este legyen mit enniük. A film egyik legnagyobb drámája, amikor Afrin elhagyja a forgatagban barátját, és a nézőben tudatosul, hogy többet soha nem fognak találkozni. Hiába élünk a XXI. században, Indiában a guberáló gyerekek nem támaszkodhatnak a kor telekommunikációs vívmányaira, jóllehet pont a nagy számítástechnikai cégek hulladékában turkálnak könyékig minden nap.
Afrin újabb elárvulása visszaűzi őt a folyóra, így klímamenekültből újra a szélsőséges éghajlat áldozati szerepébe úszik vissza. A kör bezárul, amikor a Brahmaputra egy sárszigetén újra találkozik idős régi ismerősével, aki megmutatja neki régi víz alá került házukat, amelyet apja ugyanúgy elhagyott az árvizek elől menekülve, ahogy lánya tette.
„A családok olyanok, mint banyánfák. Minden gyökérhez tartozik egy-egy ág, és mind másfelé nő. Válaszd a legtekervényesebb utat a növekedéshez” – mondja az öregember Afrinnak. Afrin most tizenhat éves, színésznek tanul, és próbál a hozzá hasonló utcán élő gyerekeknek segítséget nyújtani. W.B.
Tartani az eget
Pieter Van Eecke dokumentumfilmje az ökológiai válságnak leginkább kiszolgáltatott népcsoportokra, a természettel szinte szimbiózisban élő őslakosokra irányítja a figyelmet. Ezen belül is az Amazonas mentén élő Yanomami törzs sámánjait és a törzs vezetőjét, az évtizedek óta a népe túléléséért a nemzetközi nyilvánosságban is küzdő Davi Kopenawát mutatja be a belga rendező. A fő sámánt rendszeresen hívják a fejlett, nyugati országok fórumaira, például ENSZ-gyűlésre, hogy az ő tolmácsolásában a „fehérek” – ahogy Kopenawa fogalmaz – első kézből értesüljenek az indiánokat fenyegető veszélyekről. Mert, ha a természetet nem tiszteltjük, akkor felborul az egyensúly, „a sámánok már nem tudják tovább tartani az eget, és az egyszer csak le fog szakadni” – vélik. És ha a természetet végleg tönkre tesszük, elsőként éppen azok fognak eltűnni a Föld színéről, akik azt amúgy a leginkább megbecsülik.
A Yanomamik mindennapjait megkeserítik az illegális fakivágások és a marhatartáshoz szükséges erdőterületek kiirtása; egyre több szorongást okoz a számukra eddig ismeretlen betegségek, fertőzések megjelenése; a földjükre pályázó aranyásók fegyveres bandái miatt pedig az egész életüket állandó fenyegetettségben élhetik. Az állam részéről semmiféle védelemre nem számíthatnak, mert minden, a környezetüket érintő kizsákmányolás a brazil elnök – a film forgatása idején még Jair Bolsonaro – tudtával és jóváhagyásával történik.
Amikor Davi Kopenawa Párizsban EU-s diplomatákkal találkozik, azt mondja: ő egyáltalán nem segítséget kérni jött, hanem feladatot adni. Lobbizzanak a politikusok a brazil elnöknél – szólít fel határozottan –, mert a Yanomamikat érintő veszélyek kiiktatása nemcsak az őslakosok, de az egész emberiség érdeke.
Van Eecke filmjéből kiderül, hogy a dél-amerikai indiánok nemcsak elszenvedik a pusztítást, hanem próbálnak küzdeni is a megmenekülésükért. De vajon mennyire érzékeny ténylegesen a fejlett világ az ő problémáikra? Vajon tényleg felfogta, hogy mekkora a baj? Árulkodó momentum, amikor Davi Kopenawát és fiát a francia fővárosban egy arannyal bevont terembe vezetik. A nyugati embernek az impozáns és káprázatos, ragyogó terem az elegancia, a jólét, a kifinomultság netovábbja, de arról megfeledkezik, hogy az őslakos vendégeknek viszont az erőszak, a kizsigerelés jut róla az eszükbe. Ők azt látják, amit a nyugati ember szeme már észre sem vesz, hogy ennek a pompának is az ára az őseik vérének kiontása volt. Cs.H.
Árral szemben
Sarvnik Kaur A kategóriás filmfesztiválokat megjárt érzékeny és gyönyörű költői képekkel dolgozó dokumentumfilmje két, az indiai Koli kaszthoz tartozó halász sorsát és egzisztenciális küzdelmét mutatja meg nekünk. A két férfi büszke őseinek halászati tradíciójára, de míg az egyikőjük, Ganesh már kevésbé követi a hagyományos halászatot, és közel egy kilométer hosszú hálókkal, sok alkalmazottal a fedélzeten a mélyebb vizekből fogja ki a nagy és értékes halakat, addig Rakesh a sekély tengerekben, tradicionális módszerrel, egy szerényebb hajóval és kevesebb emberrel dolgozik.
Nem kell semennyire sem érteni a halászathoz, hogy értsük: Ganesh drágább, de hatékonyabb halászati technológiája erősebb beavatkozással jár a tenger élővilágába, ugyanakkor jobb megélhetési lehetőséget is kínál. A férfi – aki The Last Fisherman of Bombay címen influenszerként is tevékenykedik – megengedheti például magának és párjának a modern, komfortos lakást a belvárosban, míg barátja szegénységben él a feleségével, anyósával, beteg gyerekével együtt egy komfort nélküli viskóban, és boldog, ha végre valahára bevezetik a vizet, és lesz benti vécé a házban.
Rakesh a halászat során tiszteletben tartja az ősök hagyományát, alázatos a tengerrel szemben, de ez a szerénység csöppet sem kifizetődő. Ha kell, a monszun kellős közepén megy ki éjjel halászni, mert akkor van esély a legnagyobb fogásra, és Rakesh nincs abban a helyzetben, hogy megengedhesse magának, hogy a vihar által felkorbácsolt víz bőséges hozományáról holmi biztonsági megfontolásból lemondjon. Még akkor sem, ha ezzel tényleg az életét kockáztatja.
Látszólag egymástól gyökeresen eltérő két út ez, kétféle halászati felfogás, amit Ganesh és Rakesh képviselnek, mégis mindketten pontosan ugyanattól szenvednek. A túlhalászás, a szennyezettség miatt a tengerben egyre kevesebb az értékes hal, így egyre kevesebb a profit, és egyre többet kell küzdeni a megélhetésért. Mindkét férfi a növekvő fogyasztói igény és a csökkenő hozam présében próbál talpon maradni eltérő stratégiákkal. Sarvnik Kaur filmjének az a csodálatos ereje, hogy főszereplőin keresztül mikroszinten, vagyis az egyének szintjén mutatja meg egy nagy, globális folyamat következményeit és mozgatórugóit. Cs.H.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
