Nem állítom, hogy visszajutottunk az egypártrendszerbe, az viszont tény, hogy egyre jobban ütnek ezek az egyértelmű, mégsem szájbarágós mondatok. Jó, demokrácia van, nyilvánvaló, de ragacsos, légypapíros ez a demokrácia: repülj, repülj csak nyugodtan, de azért tízcentinként ott egy légypapír, úgyis beleragadsz, és vergődhetsz is nyugodtan

– ezt gondolja a mai Magyarországról Thuróczy Szabolcs, aki szerint egyre inkább A tanú világában élünk. A 24.hu interjújában a színész hosszasan beszélt a Fradi-imádatáról (nemcsak ő, de már az apja és a nagyapja is fradista volt, az első gyerekkori emléke is ehhez kapcsolódik), arról, hogy szánalommal figyeli a VIP-es, NER-es újfradistákat, „akik még a pizsamájukban is zöld díszzsebkendőt viselnek”, és természetesen a szakmájáról is.

A Pintér Béla társulatot, aminek huszonöt éve tagja, az itthoni csúcsnak tartja, és nem is tervez váltani. „Régen rengeteget jártam más színházakba, ma már ritkán, láttam, látok jó előadásokat, de a mieinknél progresszívebbeket alig, akkor meg minek váltanék?” Döbbenetesnek tartja, hogy a független társulatnak „nulla forint támogatással is van közel annyi nézője, mint a mai Nemzeti Színháznak”.

Csak hogy az anyagi lehetőségeket érzékeltessem: a színházi szakma egyik fele, a miénk olyan, mintha egy szanálásra ítélt ház aládúcolt erkélyén állna, a másik fele meg a Pesti Vigadó nagytermében.

A színészek megélhetési lehetőségeiről azt mondta: csak a színházból szolidan élne meg (filmes és tévés munkái is vannak), és azok a színészkollégái, akiknek nem jut ilyen munka, kínlódnak.

Ha megtudnád, hogy mondjuk a Katona József Színházban hogy keresnek a színészek, elsírnád magad. A belvárosi parkolóőr, aki bepöcköli az autód ablaktörlője alá a mikuláscsomagot a híd alatti húgyszagban, na, ő több pénzt visz haza, mint az a színész, akitől esetleg katarzist kapsz a színpadról. Szóval, ami az értékrendet illeti, van baj.

Az interjúban szóba került Vidnyánszky Attila lemondása is a Nemzeti Színházban történt színészbaleset kapcsán: „Minél többet beszélünk róla, annál fontosabbnak, megkerülhetetlenebbnek hiszi magát. Engem abszolút nem érdekel, hogy marad vagy megy Vidnyánszky, felőlem maradhat akár 2040-ig is. Nekem az a fontos, hogy ha folytatnánk a Besúgót, Szász Juli tud-e majd úgy futni, mint azelőtt.”

A NER-rel kapcsolatban úgy fogalmazott, folyamatosan próbálja finomítani, puhítani, csomómentesíteni a benne ébredő ellenszenvet iránta.

És közben tudom, hogy az Aranyélet tovább marad fenn, mint az Aranybulla. De hát mitől is lenne tartós az a művészet, amely patentokban gondolkodik, ugyanazt az egyfajta érzelmet hazudja, noha az élet végtelenül bonyolult és tragikus valami.

Minden ellenére az országot csak akkor hagyná el, „ha Hollik Pista játszik Varga Barnabás helyén a Fradiban”. Ha egyetlen színpad sem marad, beállna pincérnek – van ebben gyakorlata, amikor egy évet élt Londonban még 1997-ben, akkor is étteremben dolgozott, aminek imádta a pörgését. „Ráadásul egy pesti pincér lényegesen jobban keres, mint egy pesti színész, összejön neki havi 600–800 ezer nettó, ami nem rossz pénz.” Úgy gondolja, hogy a gyerekei nem szorulnak a tanácsára, maguktól mennek majd el az országból.