A Csendes barát is régóta dédelgetett filmterve volt, ahogyan A feleségem története című rendezése is?
Az ötletet a csodálatos és fantáziadús, az alkotókat támogató független filmes német producernek, Karl Baumgartnernek köszönhetem. Látta és nagyon szerette a Simon mágus című filmemet, ahol egy növény old meg egy gyilkossági ügyet, és egyszer megkeresett, hogy milyen jó lenne, ha csinálnánk egy filmet, amiben fontos szerep jut a növényeknek. Egyből eszembe jutott Marburg, ez a patinás egyetemi város, amelynek az a különlegessége, hogy a legközepén, tulajdonképpen a városközpont helyén áll az egyetem több száz éves botanikus kertje. Több mint harminc éve ismerem ezt a kertet, követtem, ahogy változik, bizonyos fákat is jól ismerek. A Csendes barátot párhuzamosan írtam a Testről és lélekről forgatókönyvével, de inkább azt készítettem el először, aztán végre megcsinálhattam A feleségem történetét – most került csak sorra a Csendes barát.
Mi vonzotta annyira Marburgban mint forgatási helyszínben?
Az időrétegek. A campuson, ami körülveszi a botanikus kertet, a kora középkori vagy XIX. századi épületek mellett ott állnak az ultramodern kutatólaborok is. Tele van fiatalokkal, diákokkal, ott pihennek, tanulnak a régi botanikus kertben. Sok generációt láttak ezek a fák. A férjem, Wilhelm Droste irodalmár, műfordító az izgalmas, mindent megkérdőjelező hetvenes években Marburgban járt egyetemre, ami akkor a szellemi átalakulás egyik központja volt. Ő ismertetett meg a várossal, ő mutatta meg a botanikus kertet is. Hogy ezen a varázslatos helyen filmet kellene forgatni, azt jóval előbb gondoltam, mint hogy a Csendes barát története megszületett.
Fazekas István
Melyiket választotta az arborétum fái közül filmbeli szereplőnek?
Egy ginkgo biloba fa a főszereplőnk, de a marburgi nehezen fényképezhető helyen áll. Különben is, ahogy egy életrajzi filmben más-más színész alakítja a különböző életkori szakaszokban a hősöket, úgy mi is három, más-más korú fával dolgoztunk, hiszen a történet ennek a ginkgónak az életét 120 éven keresztül követi. Bár Németországot és fél Európát végigkutattuk, végül mindhárom fát Magyarországon találtuk meg. Az 1908-ban 70–100 éves páfrányfenyőt az alcsúti arborétum egyik fája „alakítja”, a pár évtizeddel idősebbet egy másik ginkgo ugyanonnan, a harmadik, különösen tekintélyes öreg Sellyén, az ottani arborétumban áll. Szerencsénkre mind a háromnak van egy nagy, kinyúló oldalága, formára, jellegre hasonlítanak egymásra.
Valamilyen módon az emberszereplők is hasonlítanak egymásra?
Nemcsak egymással vannak közös vonásaik, hanem a növényekkel is. Más-más módon ugyan, de mindannyian kívülállók, magányosak. A film ember főszereplője egy hongkongi agykutató, aki 2020-ban, a Covid első lezárása alatt ott ragad Marburgban, az egyetemi vendégházban. A kihalt campuson a figyelme a növények felé fordul. Az ő történetét követjük, abból ágazik el az idő 1908-ba és 1972-be is.
Miért éppen a ginkgo válik az agykutató „partnerévé” a kihalt campuson?
Ha jobban belegondolunk, ahogy az állatkertek, a botanikus kertek is tele vannak magányos lényekkel. Nem a választott élőhelyük, mi, emberek hurcoltuk oda őket. Nincs olyan társas életük, mint egy szabadon fejlődő erdőben, ahol a különböző növények és állatok társulásban élnek, kommunikálnak, segítik egymást. De egy ginkgo még az arborétumon belül is különösen magányos.
Sok millió évvel ezelőtt ez a fajta borította a Földet, de majdnem teljesen kipusztult, a ma élő növények szorították ki. A ginkgo talán az egyetlen növény, amelyik nem a kipusztulását, hanem a fennmaradását köszönheti az embernek.
Kína és Japán egy-egy eldugott szegletében maradt csak néhány ősi példány, a helyiek nagy tiszteletétől övezve. Az 1700-as évek európai utazóit elbűvölték ezek a különös fák. Elhozták a magokat, és mint különlegességet, először nemesi kertekben nevelték, majd elterjedt az egész világon. Kiderült, hogy a szennyezett városi levegőt is jól bírja, a természetes kártevői évmilliókkal ezelőtt kihaltak. A hirosimai atombomba pusztítását mindössze hat fa vészelte át – mind páfrányfenyő volt.
