Dobszay János: Kibicnek drága

Magyarországnak a győztesek asztalánál nem szorítanak majd helyet, ha sikerül is valamifajta megoldást találni a világ (Ukrajna) bajaira. Pedig például a kilencvenes években Orbán Viktor még a nyugati szövetségesekkel együtt segítette a demokratikus erőket a Balkánon. Ma már ott is csak bomlaszt, az orosz érdekeknek megfelelően, és közben tapossa az utat a NER-es cégek előtt. Ez a Fülszöveg, az e heti HVG ajánlója.

Dobszay János: Kibicnek drága

„Aki nincs az asztalnál, az étlapon lesz” – osztotta ki pár napja még az európai vezetőket Orbán Viktor, akinek nemcsak az európai válságtanácskozásra nem kézbesítettek meghívót, de kimaradt a Donald Trump tárgyalóasztalához hétfőre meginvitált EU-s politikusok népes csapatából is. Ellentétben Orbánnal – akit Putyin már évekkel ezelőtt felfalt, megcsócsált, majd kiköpött –, még annak az öt és fél milliós Finnországnak az elnöke is belefért a Washingtonban vendégül látott keretbe, aki soha nem tetszelgett világállamfői szerepben. (Lapzártánk után derült ki, hogy Donald Trump beszélt a magyar kormányfővel is, telefonon.)

Az persze kérdéses, mi sül ki az elmúlt napok diplomáciai nagyüzeméből – Fókuszban rovatunk elemzése szerint gyors megoldás semmiképp. De ha a távolabbi jövőben sikerül is valamifajta megoldást találni a világ (Ukrajna) bajaira, az biztos, hogy Magyarországnak a győztesek asztalánál nem szorítanak majd helyet.

Ukrajnának tűzszünet kell, és nem békemegállapodás, ezt kell elmagyarázni Trumpnak

Európának és Zelenszkij elnöknek taktikusan, türelmesen és kitartóan kell dolgozniuk azon, hogy visszahúzzák az orosz oldalról Donald Trump amerikai elnököt, aki a múlt pénteken késznek mutatkozott szinte valamennyi putyini békefeltétel teljesítésére – véli két ukrán politológus, Szerhij Heraszimcsuk, az Ukrán Prizma elemzőcsoport igazgató-helyettese és Volodimir Feszenko, a Penta igazgatója.

Pedig lett volna esély valódi békeközvetítésre. Arra, hogy miként lehet a viszályok rendezésében eredményeket felmutatni, és nem a propaganda szintjén részt venni, ott van példának Katar. Arról, hogy a kicsiny emírség hogyan vált sikeres békéltetővé, Világ rovatunkban írunk. Az elszalasztott lehetőség azért is szembetűnő, mert volt idő – nem is oly régen –, amikor Magyarország, sőt még maga Orbán is ezt az utat járta. Szellem rovatunkban bemutatjuk, hogy a kilencvenes években – akkor még a nyugati szövetségeseinkkel karöltve – miként vetette latba képességeit, hogy a Balkánon a demokratikus erők győzedelmeskedjenek a gonoszság felett. Ma viszont – mint Vajúdtak a hegyek című írásunkból kiderül – Orbán az orosz érdekeknek megfelelően már a Balkánon is csak bomlaszt.

Nem minden hátsó szándék nélkül. Gazdaság rovatunk a NER-cégek és oligarchák montenegrói nyomulása kapcsán azt mutatja be, milyen eszközökkel próbálja a magyar kormány a határoktól akár hét-nyolcszáz kilométerre is helyzetbe hozni házi kedvenceit. A cechet persze ezúttal is a magyar adófizetők állják.

A kérdés csak az, miért tűrték eddig a választók a hazudozást, a szemfényvesztést, a jachtokat vagy Hatvanpusztát. A lehetséges válaszokat Mikecz Dániel politológus fogalmazza meg.

Magyarország rovatunk cikkeiből az is kiderül, hogy a kormány – szakítva a reformer nemesség XIX. századi célitűzésével és az önálló magyar tisztképzés polgári hagyományaival – mára az összeszerelő üzemek szintjére fokozta le a tisztképzést, kiiktatva az oktatásból a haditudományok korszerű ismereteit. Ugyanakkor a kritikáknál – különösen, ha az a fiataloktól érkezik – talán csak egy van, amit még kevésbé visel a hatalom: azokat a közvélemény-kutatókat, akik ezt az elégedetlenséget megmérik és még publikálják is (lásd Mószertan című cikkünket).

Orbán mára olyan Magyarországot teremtett, ami teljes ellentétben áll azzal, amit akár egy ironmant (3,8 kilométer úszás, 180 kilométer biciklizés, plusz egy maraton) teljesítő ember is átélhet a versenyzés során – derül ki a célszalagot tizenegyedszer is átszakító kollégánk, Sztojcsev Iván Életmód rovatunkban közölt beszámolójából. Neki már annak a megélése is flow-t okoz, hogy abban a mezőnyben, ahol a részvétel legalább olyan fontos, mint a győzelem, még él az egymás iráni szolidaritás. De talán az is egyfajta kortünet, hogy Enyedi Ildikó legújabb, a velencei filmfesztivál versenyprogramjába meghívott filmjének, a Csendes barátoknak már nem emberek, hanem növények a főszereplői. Ahogy interjúnkban mondja: a fák megtanítanak arra, hogy a mi érzékelésünk nem a norma, hanem csak egy a sok közül.

Enyedi Ildikó: Feszült, keserű és méltatlanul alantas a közbeszéd, annál meglepőbb, hogy mennyi kedvességgel találkozik az ember

Az Arany Medve-díjas és korábban Oscar-jelölt rendező legújabb, Csendes barát című filmjének egy fa a főszereplője. De miért olyan különleges a ginkgo, milyen érzés, hogy Nemes Jeles Lászlóval versenyez a velencei filmfesztiválon, és mire jött rá, amikor visszanézte a filmjeit. Interjú Enyedi Ildikóval.

Nyitókép: Donald Trump amerikai és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök több európai ország vezetőjével tárgyal az ukrajnai háborúról Washingtonban 2025. augusztus 18-án / Fotó: Handout / UKRAINIAN PRESIDENTIAL PRESS SERVICE / AFP

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!