A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
A szerdai programunkat meglehetősen szétzilálta, hogy mindenképpen meg akartuk hallgatni a beszélgetést Robert De Niróval, mert ki tudja, hányszor lesz még alkalmunk ebben az életben egy levegőt szívni a 81 éves színészlegendával. Az apropót az adta, hogy De Niro egy nappal korábban tiszteletbeli Arany Pálmát kapott, és – ahogy a korábbi években elismert Meryl Streep és Michael Douglas esetében is történt – a díjhoz jár egy életműinterjú is, amit a második legnagyobb cannes-i moziterem több mint ezer fős közönsége előtt készítenek az alannyal.
Az ilyen mesterkurzusnak nevezett közönségtalálkozónak eddig az volt a menete, hogy egy neves francia filmes újságíró kérdezgeti egy órán át a legendát az illusztris karrierjéről, majd a közönség is feltehet neki kérdéseket jelentkezéses alapon. De Nirót viszont nem egy újságíró, hanem a leginkább fotósként ismert francia hipszter összművész, JR faggathatta. Ez először optimizmusra adott okot (hátha ő majd vadul szokatlan kérdéseket tesz fel), de úgy öt perc után világossá vált, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Hogy mi történt az eseményen, azt a cikk alján hallgatható podcastadásból lehet megtudni (a 32. percnél jön ez a téma).
Sokkal élvezetesebb volt a szintén szerdai találkozásunk egy másik amerikai filmes legendával, Quentin Tarantinóval, aki egy nappal korábban kitörő lelkesedéssel nyitotta meg az idei fesztivált, de a lelkesedéséből másnapra is maradt, amikor kilépett a Bunuel terem közönsége elé. Ez egy teljesen Tarantinóra szabott program volt: két rendkívül szórakoztató westernt (az 1949-es Red Canyont és az 1950-es Comanche Territory címűt) vetítettek le egymás után, a kettő között pedig a Ponyvaregény rendezője (aki persze mindkét filmet a közönség soraiból nézte végig) tartott róluk egy egészen elképesztő félórás kiselőadást. (Erről az eseményről a podcast 50. percétől mesélünk részletesen).
Quentin Tarantino, Cannes
Miguel MEDINA / AFP
Megnéztük továbbá a két mellékszekció, a Rendezők kéthete és a Kritikusok hete nyitófilmjét is. Előbbi szerezte meg a nagyobb dobást; a korábban Az osztályért Arany Pálmát nyert és tavaly betegségben elhunyt Laurent Cantet utolsó filmjét alkotótársa, Robin Campillo fejezte be, és az Enzo mindkettőjük stílusjegyeit magán viseli. Campillónak (aki 2017-ben a zsűri nagydíját nyerte a 120 dobbanás percenként című filmjéért itt) köszönhetően a 16 éves címszereplő fejlődéstörténetében hangsúlyos a szexuális ébredés és egy sor hasonló filmes alaphelyzet eszünkbe juthat, elsősorban a Szólíts a neveden.
Mielőtt azonban kijelentenénk, hogy az Enzo egyenlő Szólíts a neveden ukrán kőművesekkel, érdemes emlékezni rá, hogy Cantet-t viszont mindig a társadalmi feszültségek érdekelték, ennek megfelelően a némileg kiszámítható szerelmi szálra több izgalmas és aktuális réteg rakódik, a generációs különbségektől az európai bevándorláson keresztül az életre felkészítő gyermeknevelés dilemmáiig.
A Kritikusok hete nyitófilmje, az Adam’s Sake (Adam érdekében) is vitaindító és időszerű, mivel egy belga kórház gyermekosztályán játszódik, és egyik főhőse az alultáplált gyermeke felügyeleti jogáért küzdő anya. A kórház bemutatása, és a valós időben bonyolódó cselekmény maximálisan hiteles és a feszült helyzetek az HBO sikersorozatának, a Vészhelyzet Pittsburghbennek a hangulatát idézik. Annál többet viszont nem adnak, és a hitelesség is megbicsaklik pár írói döntésnek köszönhetően, de a két főszereplőnő, Léa Drucker és Anamaria Vartolomei végig lebilincselő alakítást nyújtanak.
