Ám néha előfordul, hogy hiba csúszik a számításba, és a helyzet kedvezményezett nőszereplője nem fogadja el ezt az udvariasnak tételezett gesztust. Nem és nem; makacsul áll az ajtóban, és azt hajtogatja, hogy ő aztán nem megy előre, sőt, megpróbálja előre engedni a férfit. Szélsőséges esetben “szexistának” titulálja azt, és kikéri magának a megkülönböztető viselkedést Vajon miért reagálnak így egyes nők? Mi változott meg? És hogyan kell erre válaszolniuk a férfiaknak?

Közhelyszerű tény, hogy a férfiak és a nők közötti különbségek egyre inkább csökkennek; a tudományos kutatások is megerősítik ezt a tendenciát. A tradicionális gondolkodás – amely szerint a nőnek a „benti”, a férfinak a „kinti” világban a helye – az utóbbi fél évszázadban sokat változott. Határozottság, erő, karrierépítés – egy mai nőnek megengedett jellemzői lehetnek. A másik oldalon pedig: lágyság, érzelmesség, gyengédség, otthonteremtés; lehetnek ezek egy férfi jellemzői? Sokkal kevésbé tűnik elfogadhatónak. E cikk – férfi és nő – szerzőiként szeretnénk megmutatni az érem mindkét oldalát.

Sokat változtak tehát a női szerepek, ám van itt egy csapda. Mert pont a változásra hivatkozva, gyakran hangzik el az a vélemény, hogy már elértük (sőt, akár túl is haladtuk) a kívánatos változásokat; manapság egy nő már bármit megtehet. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon sok mindent megtehet – eljuthat például a konyhától a belügyminiszteri székig, vagy a repülőgép utaskísérői ülésétől a pilótafülkéig – ám néha nagyon nagy árat kell érte fizetni. A hagyományos társadalmi berendezkedés a nemek közötti egyenlőtlenségekre épült. Igazságtalan volt, ám sokáig és egészen jól működött, ezért önmagát továbbra is fenntartani igyekszik. Például az ilyen gondolatokkal: “a nőkkel szembeni megkülönböztetés már nem probléma Magyarországon”.

A tagadáson túl vannak sokkal erősebb eszközök is arra, hogy bennünket, nőket a “helyünkön tartsanak”. Ezeknek az ideológiáknak (szexizmusok) alapvetően két típusa van: jóindulatú és rosszindulatú. Utóbbi az olyan állításokban érhető tetten, mint például hogy „Sok nő az ártatlan megjegyzéseket vagy cselekedeteket is a nemi megkülönböztetés megnyilvánulásaként értelmezi.” Vagy: “A nők úgy akarnak hatalmat szerezni, hogy irányítani próbálják a férfiakat.” Az ellenséges szexizmus nőképe szerint tehát mi nők versengés útján, vagy szexuális eszközökkel igyekszünk kontrollálni a férfiakat. Vegyük észre, hogy ezek a képek a sikeres karrierrnőket, az asszertív feministákat vagy a „csábító” nőket írják le! Ők azok a „rossz nők”, akik „nem tudják, hol a helyük”. Az ilyen típusú nők teljesítményét gyakran elismerik ugyan, de általában nem tartják őket szeretetreméltónak. Ezzel a rosszindulatú nézetrendszerrel lehet őket büntetni, és megpróbálni visszatéríteni a helyes útra. 

Milyen is a helyes út, és kik járnak ott? Azok a nők, akik kedvesek, gondoskodók, önalávetők, így nem veszélyesek, és ezért szerethetők. Ráadásul mindebből következően rászorulnak a férfiak védelmére és támogatására. Ilyesmiket szokás mondani rájuk: „A sok nőre jellemző lelki tisztaságot csak nagyon kevés férfi mondhatja magáénak.” Vagy: “A nők megérdemlik, hogy a férfiak nagy becsben tartsák és védelmezzék őket.” Ez a megelőlegezett jóindulat tehát a fizetség, a jutalom azért, ha egy nő a hagyományos szerepelvárásnak megfelelő “jókislány”. Nos, nem nehéz észrevenni, hogy az ajtóban való előreengedés az utóbbi típusú nőknek szóló udvarias gesztus. Mi nők pedig gyakran elfogadjuk, mert ez a jóindulat az, ami védelemként szolgálhat az ellenséges nézetekkel szemben. Megköszönjük, és ezzel elfogadjuk az alárendelt pozíciónkat is. Ha tehát tenni akarunk ez ellen, akkor próbáljuk nem elfogadni. Ennek – elvileg – világos üzenete van: köszönjük, de nem kérünk a lekenyerezésből. Mert sokkal jobban szeretnénk, ha úgy is szerethetők lennénk, ha sikeresek, önállóak és egyenrangúak vagyunk a férfiakkal. Sajnos, ma még ez nem igazán működik. Mert gyakran már az ilyen apróságokon is elakadunk, mint hogy ki menjen előre az ajtóban. Ott állnak mellettünk értetlenül a férfiak, akiknek pedig azt tanították, hogy egy igazi férfi udvarias és tiszteli a nőket. Csakhogy ez a tisztelet valójában az uralkodásról szól, még akkor is, ha ennek a férfiak nincsenek az ilyen helyzetekben tudatában. Pont ettől ilyen nehéz változtatni a szereposztáson.

A patriarchális berendezkedésű világunkban a férfiak hatalma mindig biztosított a nők és más férfiak felett. A „nemek harca” ezért a hatalomért folyik, aminek célja a szabadság elérése. Azé a szabadságé, amiben mindenki az lehet, és azt tehet, amit szeretne. A szexizmus alapja pedig az, hogy mindig és kizárólagosan biztosítsa ezt a szabadságot nekünk, férfiaknak. Férfiként azt gondoljuk, csak ádáz küzdelem és verseny árán érhető el mindez. Ebben a harcban rendelkezni kell bizonyos tulajdonságokkal, javakkal és státusszal, hogy a siker garantált legyen. Ez a klasszikus férfiasság, vagy más néven a hegemón maszkulinitás. A férfiak többsége továbbra is ezt a meghatározó férfiasság típust követi, még akkor is, ha ez az ideál elérhetetlen vagy élhetetlen. A hagyományos nemi szerep elvárások a férfiakat is ugyanúgy érintik, mint a nőket. A férfiasságra és a férfi szerepre vonatkozó belsővé tett hiedelemrendszer normái a sikeresség/státusz, a keménység – amelynek fizikai, mentális és érzelmi szinten is meg kell felelni – és az antifeminitás normája arra készteti a férfiakat, hogy elkerüljék a tipikusan nőies tevékenységeket és viselkedéseket.

MTI

Ám a hegemón ideálban megtestesülő hagyományos férfiasság csak kevesek által élhető realitás, a többség számára frusztrációt jelent a megfelelés, vagy az attól való elszakadás. A férfiak többsége osztozva a patriarchátus (férfiuralkodás) mítoszában, mégis a hegemón ideálhoz való viszonyban értelmezi férfiasságát, és közben észre sem veszi, hogy ezt követve hamarabb hal meg, szegényesebb életterveknek él, és ez az, ami megakadályozza abban, hogy jó apa, barát és férj legyen. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy a mai férfiábrázolás már sokkal nőiesebbnek és kevéssé korlátozottnak mutatja be a férfit. A metroszexuális vagy retroszexuális és egyéb kategorizációk érdemben nem változtatnak a helyzeten. Sminkkel vagy anélkül: az egyenlőség még mindig férfi-felelősség! És hogy mit lehet tenni? A klasszikus szerepből való „disszidálás” nem könnyű, mivel ha a férfiasság nem a hagyományos, akkor mit is jelenthet férfinak lenni? Ám ha egy férfi a szexizmust száműzni tudja a gondolkodásából, akkor sokkal nagyobb szabadságra tesz szert. Ha megérti, mi is az a feminizmus, akkor megéli azt is, hogy ez nem csak a nőket szabadítja fel, hanem a férfiakat is. Az ő élete lesz jobb, mert olyan elvárásoktól tud megszabadulni, ami gúzsba köti minden nap.

Talán eljutottunk az egyenlőséget biztosító új világ kapujába, már csak az a kérdés; ki menjen előre? Az egyenrangú utak kereszteződésében a jobbkéz-szabály érvényes. Javasoljuk, hogy legyen így a nemek esetében is. Ez a „gender-kresz”!

A cikk a HVG Pszichológia Extrában jelent meg, itt megrendelheti a kiadványt.