Taxistörténetek színpadon és vásznon – Droszt a 011-től az Átriumban

A 011 Alkotócsoport Droszt című előadása, taxistörténeteket mesél el színházi keretek között, filmes eszközökkel. Röviden ez annyit tesz, hogy az előadás során, a szereplőket egyszerre láthatjuk majd játszani a színpadon, és a kivetített mozgóképüket a mozivásznon. A hétköznapi élettörténeteket színészek és civilek közreműködésével ismerhetik meg a nézők. A Droszt rendezőjét - Radnai Márk – kérdeztük a részletekről.   

Amikor először hallottam a készülő előadásotokról, rögtön beugrott az Éjszaka a Földön. Jim Jarmusch filmjében, az öt földrészen játszódó, eltérő sorsokat bemutató történeteknek a taxi adja a keretét. A Droszt esetében is így lesz?  

Tulajdonképpen igen. Ahogy Jarmusch filmjében, úgy a mi darabunkban is, az egymástól független, átlagos emberek történetei játsszák a főszerepet, azzal a különbséggel, hogy a Droszt egyetlen budapesti éjszaka krónikája. Egyébként már a Meanwhile in Kansas-nél (a 011 Alkotócsoport korábbi bemutatója – a szerk.) is foglalkoztatott Jarmusch látásmódja. Többször megnéztünk jeleneteket a Kávé és cigarettából - Jim Jarmusch 2003-as játékfilmje -, és ott is úgy dolgoztunk, hogy nem egy nagy történetbe kezdtünk bele, hanem sok pici személyes sztoriból indultunk ki, amiből kikerekedett az előadás. Ezúttal sem lesz másként, engem ugyanis a hétköznapiság érdekel, vagyis az apró történetek, apró emberekkel. Ehhez pedig a taxi, mint olyan, jó formának bizonyult. Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy amikor az utas beszáll az autóba, elindul egy párbeszéd, kialakul egy személyes kapcsolat a két vadidegen ember között, jóllehet soha többet az életben nem találkoznak. Szóval, innen indultuk ki. Azonban az már egy további kérdést vetett fel, hogyan tud működni egy színházban az, hogy ketten ülnek egy taxiban. Ez eléggé rázósnak ügynek tűnt, mert egy autóban egyébként sem hallani semmit, viszont ha két székkel oldja meg az ember a helyzetet, akkor az meg baromi unalmas. S akkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ebből filmet készítenénk, de nem mozifilmet, hanem élő film-színházi előadást. Szándékunk szerint ez azt jelenti, hogy miközben a színészek eljátsszák a színpadon a jeleneteiket, a néző eközben lát egy hatkamerás forgatást is. Ebből következik, hogy minden akkor és ott, a helyszínen zajlik. Tehát élőben keverődik a hang, történik a vágás, és a közönség mindezt egy nagy vásznon, mint egy filmet végignézheti. Így szóban elmondva egyszerűnek tűnhet, de elhiheted, hogy a megvalósításánál, minden egyes szereplőnek és közreműködőnek, akár egy filmforgatásnál, hihetetlenül pontosnak és fegyelmezettnek kell lennie.  

Nekem még így is bonyolultnak tűnik egy kicsit, de mindenesetre próbálom elképzelni. Azért kaphatnék még egy kis segítséget?  

Figyelj! Az, hogy kamerát használnak egy előadásban, vagy bizonyos részeket kivetítenek, az elő szokott fordulni. A mi esetünk azonban egész más. A Droszt lényegében 50 százalékban színház, és 50 százalékban pedig film. Ezáltal a közönség mind a két műfajnak – a színháznak és a filmnek – élvezheti az előnyét. A néző megkapja a film intim közelség érzetét, vagyis ott tud lenni abban a térben, szobában, ahol történnek a dolgok, mivelhogy a kamera segítségével olyan momentumokat is láthat, amiket távolról nem vesz, nem vehet észre. A színháznak meg ugyebár az az izgalma, hogy nem lehet visszatekerni, és újra megnézni, ezáltal van egy iszonyatosan erős jelenidejűsége. Tehát ennek a kettőnek az ötvözete akar ez az előadás lenni, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi most filmet csinálunk, vagy inkább színházat, hanem a hangsúly az embereken és a történeteken van. Vagyis, hogy lehet-e egy utcáról bejött arc, ennyi ideig érdekes a néző számára, vagy van-e valami olyan plusz a szemében, amit ő maga sem tud, de mi látjuk benne, és ezt meg lehet mutatni. Engem tehát ez érdekel, hogy fenn lehet-e tartani a színházban másfél órán át a figyelmet úgy, hogy nem egy nagy hőstörténetet látunk, hanem hétköznapi sorsokat.  

Most már értem. Tehát mondhatjuk azt, hogy október 10-én este az Átriumban születik egy új műfaj, amit nevezhetünk élő film-színházas közvetítésnek? 

Lehet, hogy valóban ez közelíti meg leginkább azt, amit tervezünk: élő film-színházas közvetítés. Tulajdonképpen ez az egész kísérlet az Átrium Film-Színházról jutott eszembe, ami ugye régen a Május 1. Mozi volt. Arra gondoltam, hogy milyen érdekes lenne, ha beülnének ide a nézők, s ugyanúgy, mint egykor, elindulna itt egy film, azzal a különbséggel, hogy ezúttal minden momentuma élőben születne meg itt a színpadon. Azért elárulom, hogy minél többet beszélek róla, annál inkább görcsöl a gyomrom, hogy ez mekkora vállalás. (közben azért szélesen mosolyog)

Lesznek-e erős, atmoszférateremtő akusztikai, és zenei hatások az előadásban?

Ahogy a többi darabunkban, így a már említett Kansas esetében is, az atmoszférák, a hanghatások, a zenék, vagy a miliő, amiben a szereplők vannak, nagyon erősen filmes volt eddig is. Az pedig, hogy az egész előadást a néző filmszerűen érzékelje, a Drosztban is jelen lesz. Minden egyes történetnek meglesz a zenei dramaturgiája, ahogy azt is szeretném, hogy minden jelenetnek az atmoszférája egy-egy külön kerületben legyen felvéve. Az a szándékunk, hogy rá lehessen ismeri, hogy a Hűvösvölgyben játszódik-e éppen az az epizód, vagy a Népszínház utcában. Ahogy az is fontos, hogy az adott rádióban, amit éppen hallgatnak a kocsiban, milyen műsorok mennek, mennyire tud az véleményt formálni, mennyi idő jut és éppenséggel mire, egy-egy adásban. Tehát szeretnénk egy kicsit leképezni ezt a mai budapesti valóságot. Mindemellett nem az a cél, hogy egy az egyben konkrétumokat mutassunk fel, hanem kicsit meseszerűen, elemelve a történetet, egy fiktív Budapestet láttassunk, ahol mindennemű hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve.  

011 Alkotócsoport: Droszt – párhuzamos történetek

Bemutató: 2013. október 10., 19 óra Átrium Film-Színház (1024 Budapest, Margit krt. 55.) 

További információ

Hegedűs Claudia interjúja