Tavaly végzett kutatásom szerint a megkérdezett emberek több mint 70 százaléka egyetért azzal, hogy a szurkolók támogatása kiemelten fontos egy sportcsapat számára. Ezen túl a felmérésben részt vevők 73 százaléka gondolta még azt is, hogy a szurkolók sokszor túlzó mértékben is büszkék kedvencükre. Miért lehetnek a szurkolók ilyen elfogultak? Miért lehet az, hogy az emberek ennyire lelkesen és hűségesen tudnak rajongani a sportcsapatokért? Milyen érzéseket élünk át meccs után, ha a kedvencünk nyer, vagy esetleg veszít?

Daniel L. Wann amerikai szociálpszichológus és munkacsoportja az utóbbi évtizedben azonosította a leggyakrabban előforduló motivációkat a szurkolásnál.

- Az egyik talán legkézenfekvőbb ok, amiért az emberek szeretnek meccset nézni, az a szórakozás lehetősége. Sokakat az izgalom utáni vágy hajt ki a lelátókra. Az ilyenkor átélt pozitív stressz arra ösztönzi őket, hogy ezt a cselekvést a jövőben még gyakrabban ismételjék, ezáltal a szurkolás egyfajta hobbivá növi ki magát.

- A meccsnézés jó alkalom lehet arra, hogy elterelje gondolatainkat az élet problémáiról, hiszen a mérkőzés alatt egyszerűen belefeledkezhetünk a játék örömébe.

- Van, akit a sportfogadásokon nyerhető haszon motivál szurkolásra.

- Másokat a sportban meglelhető esztétikai szépség vonz: ők általában a kevésbé agresszív, egyéni sportokat kedvelik, mint például a műkorcsolyát.

- A sportért rajongás fontos része lehet a családi életnek is, hiszen a meccsnézés sokaknál közös esti program, amikor kicsik és nagyok együtt buzdítják kedvencüket.

- A szurkolás a szociális életben is kiemelt terület lehet. Az emberek azért is szeretnek meccsre járni, mert ezáltal egy nagyobb közösség részeivé lehetnek, továbbá ez gyakran meghatározó része a barátokkal töltött időnek is.

A csapat mi vagyunk

Nem utolsó sorban a szurkolásban fontos motivációs tényező a saját önértékelésünk. Alapvető emberi vonás, hogy a pozitív önértékelés fenntartására törekszünk, melynek egyik forrása, hogy milyen csoportok tagjai vagyunk. A társas identitás elmélete szerint azok, akik erősen azonosulnak kedvenc csapatukkal, a győzelmeket önigazolásnak tekintik, optimista elképzeléseik vannak a csapat jövőbeli teljesítményére vonatkozóan és úgy vélik, csapatuk különleges adottságokkal rendelkezik.

Mi a legjobbakhoz tartozunk

Shutterstock

Robert Cialdini amerikai pszichológus 1976-ban BIRG-nek (basking in reflected glory) nevezte azt a jelenséget, amikor a tagok úgymond sütkéreznek a csapat dicsőségének fényében, tehát amit a játékosok elérnek a pályán, azt a szurkolók is személyes sikernek élik meg. Cialdini és munkatársai egyetemi körökben végzett kutatásukban azt találták, hogy több hallgató viselte az egyetemi sportcsapat melegítőjét a győzelmet követő napokon, mint amikor a csapat veszített.

A sportnak tehát számos pozitív biológiai és mentális hatásán kívül fontos szerepe van abban, hogy általa értékes szociális kapcsolatokat alakíthatunk ki, továbbá azt érezzük, tartozunk valahova. Annak következtében, hogy a sport által ennyire alapvető emberi szükségleteinknek tehetünk eleget, az ebből fakadó csoporttagság elemi építőköve lesz identitásunknak. Wann pszichológiai modellje szerint a csapattal való azonosulás mértéke összefügg a pszichológiai jólléttel, sőt a depresszióval szembeni megelőzést is jelentheti, főleg serdülők körében. Ezt azzal magyarázza, hogy a sport által mind a játékosok mind a szurkolók fontos kapcsolatokat építenek ki, bajtársiasság alakul ki, csökken a magányosság érzése, ezek közösen pedig hozzájárulnak az élettel való elégedettséghez.

Amikor veszítünk

Felvetődik persze a kérdés, mi történik olyankor, ha kedvencünk veszít? Hogyan tartjuk fenn ilyenkor is azt a nézetünket, hogy mi a legjobbakhoz tartozunk? Természetesen a kevésbé elkötelezett rajongók ilyenkor eltávolodnak a csapattól, lecserélik kedvencüket egy olyanra, aki sikeresebb. Az igazi fanok azonban azért, hogy megvédjék pozitív csoportidentitásukat, különféle torzításokat alkalmaznak. Az ilyen utólagos bölcsességek három forrásból táplálkoznak.

Egyrészt, amikor például egy vereség tényleg valóságossá válik, az emberek hajlamosak túlbecsülni azt a képességüket, hogy meg tudják jósolni a jövőbeli eseményeket. Ilyenkor azt gondolják: ,,Mindig is tudtam igazából, hogy ez lesz.”

Továbbá a kellemetlen eredményeket, amelyek a csapatot rossz színben tüntetnék fel, utólag gyakran szükséges rossznak, előre elkerülhetetlennek értékelik. Retroaktív pesszimizmusnak nevezzük azt a jelenséget, amikor egy vereséget követően az emberek visszamenőleg kevesebbnek vélik annak valószínűségét, hogy a csapat győzhetett volna. „Ki kellett, hogy kapjunk, igazából nagyon halvány esélyünk volt” – mondják ilyenkor.

Olyan is előfordulhat, hogy még ha meccs előtt nagyobb esélyt is adtunk a győzelemnek, s a vereség után újra szóba kerül ez, néha saját memóriánkat becsapva is úgy emlékszünk, hogy már előre megmondtuk… A pályán lévő játékosok és a lelátók közönsége tehát nem két külön csoport, hanem ugyanannak a csapatnak tagjai, azonban mégis más irányokból kapcsolódnak. A cél azonban mindig közös.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelyben örökölt sorsunkkal, a transzgenerációs hatással foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.