Mit látsz, Laca? - Egy nagy segget látok, de lehet, hogy csak hallucinálok... A még a rendszerváltás után születettek körében is ismert, az idősebb exalternatívok berkeiben pedig valóságos összetartozást kifejező szállóige ma a korhatáros címke felragasztására kötelezné a lemezkiadókat. 1983-ban viszont az A. E. Bizottság Kalandra fel! című - az idézett dialógussal kezdődő - albumát bárminemű figyelmeztető jelzés nélkül, majd 30 ezer példányban dobta piacra a szocialista kultúra egyik bástyájának tartott, monopolhelyzetű Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV). A szürrealista, dadaista - afféle szabad ötletek füzéreként is felfogható - szövegvilágú, minimálzenét játszó Bizottság debütáló albuma leginkább a totális tiltásról a húzd meg-ereszd meg taktikára áttérő könnyűzenei politikának s a lemezgyáron belüli hatalmi átrendeződésnek köszönhette megjelenését.

A nagylemez kiadása azért is meglepő, mert a 16 számot jegyző együttest két évvel korábban valósággal kiátkozták. 1981. március végén a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) budapesti bizottsága politikai képzési központjának vezetője, a mára balbal politikai pamfletíróvá avanzsált Kende Péter, valamint a jelenleg szocialista frakcióvezetőként működő Lendvai Ildikó - akkor a KISZ központi bizottsága (kb) kulturális osztályának vezetője - a korral lépést tartva (vagy legalábbis igyekezve) szakmai-politikai találkozót hívott össze a tatai KISZ-táborban. A könnyűzenészek első országos tanácskozásán - ahogy akkortájt emlegették, a tatai poptalálkozón - Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes elvtársi határozottsággal jelölte ki a határokat (HVG, 2002. november 9.). Egyebek mellett kijelentette: "Az ifjúsági szórakoztatásban nincs helye a működési engedély nélkül tevékenykedő, politikailag, eszmeileg ellenséges, gyűlölködő, elvadult csoportoknak." Név szerint említette a zeneileg csiszolt, de politikailag karcos URH-t, a Kontroll Csoportot és a képzőművészekből álló Bizottságot. "A popszakma jelen lévő képviselői ezt az álláspontot ott elfogadták, elhatárolták magukat ezektől a kalandor vállalkozásoktól" - értesítette a miheztartás végett beosztottjait Bors Jenő, az MHV igazgatója 1981. október 23-án a vállalat belső hírlevelében. Tény, hogy a nevezetes találkozón a könnyűzenészek frissiben alakult szakszervezetének képviselője, az Illés együttes szövegírója, Bródy János úgy nyilatkozott, ők csak a profikat képviselik, amatőrökkel nem foglalkoznak.

Hogy az ekképpen kirekesztett Bizottság mivel is vonta magára az aczéli kultúrpolitika korifeusainak - a lemez megjelenésének idejére, úgy tűnik, elpárolgó - haragját, s nem mellesleg az állambiztonság figyelmét? Például az állampárt legmagasabb testületeire utaló névvel, s a párt központi lapjának, a Népszabadságnak a fejlécére emlékeztető designnal. S egyáltalán: a szabad szellemmel - válaszolja meg a kérdést Szőnyei Tamás, a zenekar történetét feldolgozó, az Artpool művészettörténeti intézet honlapján is olvasható esszéjében. Az sem szülhetett jó vért, hogy a - politikailag műveltebb barátaik tanácsára - utóbb, biztosítékként az Albert Einsteinre utaló A. E. monogramot a neve elé biggyesztő "bulizenekar" egyre jelentősebb rajongótáborral rendelkezett. A hatósági gyanút tovább növelte, hogy a Bizottság egyik tagja büntetett előéletű volt. Az egyik frontembert és éceszgébert, ef Zámbó Istvánt ugyanis 1970 nyarán a szentendrei Fő téren többedmagával előadott, rendszerellenesnek minősített happeningje miatt 1970-ben hat hónapra bekasztlizták. A szervezkedés tényállását a nyomozó hatóság egypéldányos röpcédulákkal támasztotta alá. "Temessük el a valóságot, ami látszólagosságával hazuggá tesz minden formát!" - hirdette például az Edwinista manifesztum című tárgyi bizonyíték.

Miközben az ef Zámbó, Wahorn András és feLugossy László képzőművészek által 1972-ben alapított, a szocialista művészeteszménnyel szembemenetelő szentendrei Vajda Lajos Stúdió csupán marginális kultúrpolitikai problémát jelentett, az ugyancsak a felsoroltak által gründolt, és 1979 végétől muzsikálgató Bizottság tevékenysége hirtelenjében "össztársadalmi kérdéssé" nőtte ki magát. Ugyanis a kiszorítottságukból erényt kovácsoló Beatrice frontembere, a polgárságot a "Nemzet Csótányaként" pukkasztó Nagy Feró nem mindennapi antrét biztosított számukra: Albert Einsteinék a "Ricse", az amerikai beatnemzedék magyarországi helytartójának számító Hobo Blues Band és a kőkemény rockban utazó P. Mobil előzenekara lehettek 1980. augusztus 23-án az óbudai Hajógyári-szigeten megrendezett Fekete Bárányok Fesztiválon. A mederben tartást célul kitűző KISZ kb égisze alá tartozó Ifjúsági Magazin és a szintén ifjúkommunista cég, az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda által szervezett, 25 ezer csápolót bepörgető bulin a Bizottság finoman szólva sem aratott osztatlan sikert. Az ifjúsági sajtó azonban ódákat zengett róluk. A zenekar legnagyobb erényének azt tartották, hogy ha ki is alakított valamifajta repertoárt, folyamatosan bizonytalanságban, szellemi izgalomban tartotta a közönségét - ugyanis a hangosításbeli és zenei bakik, valamint az előadók képzetlensége is a műsor szerves részét képezték.

Az ott is jelen lévő éber titkosszolgák persze valami egészen mást véltek felfedezni e spontán (re)akciókban. "Az engedéllyel nem rendelkező együttes egyik fő célja a koncertjeiket látogató közönség megnyerése, de nem a zene erejével, hanem a színpadon tanúsított »balhés« magatartáson keresztül" - summázta 1981. október 21-ei jelentésében Gábor Róbert, a Pest megyei Rendőr-főkapitányság III/III-as ügyosztályának főhadnagya. (Ehhez az összegző értékeléshez, valamint a Bizottságról szóló, egy évvel korábban megnyitott aktához egyébiránt elsősorban Vikidál Gyula szállította az információt, Dalos fedőnéven.)

A "lankák, lankák, néha lankák / neutronbomba / magazin / bisz-basz, bisz-basz, nyisz-nyasz, nyisz-nyasz" kezdetű, vagy a "Nem bírom a gyűrődést, nem bírom a gyűrődést / Rosszak az idegeim, rosszak az idegeim", illetve a "Már megint itt van a szerelem / Már megint izzad a tenyerem" rímpárral induló és a "köpni kell, pü, pü" konklúzióval záruló nótáik pillanatok alatt alternatív slágerekké lettek - legalábbis a fővárosban és a pesti flaszterértelmiség által HÉV-vel könnyedén megközelíthető agglomerációban. (Korábban telt ház esetén is legfeljebb egy-kétszáz fős közönség előtt koncertezett a banda Szentendrén, Pomázon és Gödöllőn.)

A tatai poptáborbeli kiátkozás a rezsim szempontjából érthető volt, ám azt csak találgathatjuk, miért állt be gyökeres fordulat másfél évvel később. "Vagy ők kerestek meg, vagy én őket, már nem tudom, a lényeg az, hogy 1982 novemberében felvettük az egyik gödöllői koncertjüket, majd sokórai munkával Wahornnal közösen lemezképessé tettük az anyagot" - emlékezett vissza a HVG-nek Wilpert Imre, aki akkor az MHV Start márkanéven futó egységét vezette. A kádári diktatúra fokozatos elslamposodása mellett ez a lemezgyáron belüli hatalmi viszonyok átalakulásának is köszönhető volt. A politikailag érzékeny fülű, ám zeneileg süketnek mondott - beosztása szerint jogtanácsos, de a könnyűzenei ügyekben teljhatalmú - Erdős Péter ekkortájt vonult vissza a Neoton Família popmenedzserévé. Bors Jenő igazgató Erdős "kihullásával" részben ideológiai hátországát is elveszítette, nem véletlen, hogy a nála jóval fiatalabb Wilpert és munkatársai olyan kultúrpolitikai érveléssel győzhették meg, miszerint a Bizottsággal érdemes pozitív példát statuálni. Hogy "lám-lám ilyet is lehet a legvidámabb barakkban, nincs is baj az újhullámmal, a többi zenekar is lehetőséghez jut, csak várják ki a sorukat". (A már említett Kontroll Csoport és az URH a rendszerváltás utánig vártak.)

"Természetesen minden szót átnéztek, de úgy voltunk vele, csinálják csak, ezeknek a szövegeknek még használhat is, ha beleírnak vagy kihúznak valamit" - nyilatkozta a lemezkészítés körülményeiről 2004-ben a Könnyű zene, nehéz évek című, a korszakról szóló riportfilmben ef Zámbó. Wilpert és stábja végezetül a két évvel korábbi lengyelországi Szolidaritás-sztrájkra utaló "szükségállapot" szót a felvételen érthetetlenre manipulálták. De a "Mit látsz, Laca?" is okozott némi galibát. "Egyik délután hív a házi vonalon Bors titkárnője, hogy este hatra legyek a stúdióban, az igazgató elvtárs ott vár. »Ez meg mi, Wilpert, ezt hogy képzelitek, szó se lehet róla, hogy ezt kiadjuk!« kezdte Bors, aztán nagyon lassan sikerült meggyőznöm, hogy ez a művészi koncepció része, s különben is, ha nem adjuk ki, akkor a Bizottságból is olyan mártírbanda lesz, mint a Beatricéből" - emlékszik az 1983 elején megjelent korong utolsó megpróbáltatására Wilpert.

Az egy évvel később, feloszlásuk előestéjén kiadott album már nagyobb vérveszteséget szenvedett el. Arról nem szólva, hogy a Jégkrémbalett eredetileg szürreális videoklipfüzérnek készült, csak nem ment át a cenzúrán (dobozban érte meg a rendszerváltást), még a film nyitányának szánt Békásmegyer című számot is le kellett cserélni a bakelit megjelenése érdekében. A kizsákmányolás felszámolását hirdető puhuló diktatúra korifeusai ugyanis azt már nem kockáztatták, hogy az ifjúság Wahornékat idézve esetleg azt kántálja: "A tévé be van kapcsolva / azt nézi minden rabszolga. / Tipikus mai munkaerő vagyok / a békásmegyeri rabszolgatelepen lakok."

VAJNA TAMÁS