Visszatért az olasz labdarúgás Európa focielitjébe, de egészen máshogy, mint ahogy azt néhány évvel ezelőtt vártuk volna. Nem a Juventus ért révbe a Bajnokok Ligájában Cristiano Ronaldo vezetésével, a torinói klub csak az Európa-liga elődöntőjében harcol, de már Ronaldo nélkül. Az EL-döntőből pedig könnyen olasz házidöntő is lehet, a másik ágon ugyanis az AS Roma játszik csütörtökön este a Leverkusen ellen. A Bajnokok Ligájában pedig a Napolit az a Milan ütötte ki, amelyik az elődöntőben az Inter ellen vérzett el.

2023 tavaszán nem német, nem spanyol, de nem is angol csapatokról szólnak az európai kupák, hanem az olaszok visszatéréséről.

Az olasz foci utolsó nagy BL-sikeréig 2010-ig kell visszamenni: akkor José Mourinho az Interrel ért a csúcsra. 2010-et viszont 12 éves kupacsönd követte, míg Mourinho meg nem nyerte a Konferencia-ligát a Romával. Igaz, közben a Juventus két BL-döntőig, az Inter pedig egy Európa-liga döntőig is eljutott, de egyikük sem tudott nyerni. Ez pedig azt jelenti, hogy felnőtt egy olyan generáció, aminek tagjai már nem is emlékeznek arra, hogy volt olyan, hogy olasz dominancia.

Az Inter 2010-ben nyert utoljára Bajnokok Ligáját

AFP / Sascha Schuermann

Az olasz foci dicső korszakához képest pedig ez az eredménytelenség nagy zuhanásnak számít. 1985-ben pont a Juventus volt az, ami megtörte az angol és német csapatok uralmát a BEK-ben a Liverpool legyőzésével. 1989-től pedig elkezdődött az olasz uralom: ’89 és ’99 között 23-szor játszott olasz csapat BEK, KEK, vagy már BL-döntőt és UEFA-kupát, ezek közül pedig 15-ször meg is tudták nyerni a meccset. És itt már korántsem csak a Juventus szerepelt kiemelkedően: a győztesek között ott volt a Milan, a Parma, az Inter, a Napoli, a Fiorentina, a Torino, a Sampdoria és a Lazio is. Aztán a kétezres évek elején Ferguson, Wenger, a madridi galaktikusok és a német foci fellendülésével az olaszok ismét háttérbe szorultak – de csak rövid időre: 2003-ban a Milan már a BL-döntőben verte a Juvét, majd jutott még oda kétszer a Liverpool ellen, akiket 2005-ben még nem, de 2007-ben már le tudott győzni.

2023-ban azonban megtörhet a jég: idén van arra esély, hogy mind az Európa-ligát, mind a Bajnokok Ligáját olasz csapat nyerje meg, sőt még a Konferencia-ligában is versenyben van olasz csapat a Fiorentina révén.

Arra, hogy mi történt az olasz focival 2010 és 2022 között, több magyarázat is van, de a problémát alighanem a legkönnyebben a pénz felől lehet megfogni. Előbb a spanyol, majd az angol foci fellendülésével, valamint az ezzel elugró költségekkel az olasz klubok nem tudták tartani a lépést. Sem a játékosok egyre borsosabb kivásárlási árát nem tudták kifizetni, sem az általuk hetente elvárt több százezer eurókat, valamint infrastrukturális hátteret és annak fenntartását. Főleg úgy, hogy közben a tévés közvetítési jogdíjakból az angol első osztályban utolsó helyen végző csapatok többet kerestek, mint az olasz első helyezett. Az olasz csapatok közül pedig még az állandó kupaszereplései és bajnoki sikerei miatt kirívóan gazdag Juventus sem engedhette meg magának sokáig, hogy versenyezni próbáljon a spanyol, vagy angol klubok heti több százezer eurós fizetéseivel.

Az olasz focit 2011 és 2020 között leuralta a Juventus, 9 bajnoki címet húztak be folyamatos olasz kupasikerek mellett – ám nagy sztárok leigazolását eleinte ők sem engedhették meg maguknak: a csapat gerince adott volt (Buffon, Barzagli, Bonucci, Chiellini), közéjük próbáltak olcsón megszerzett fiatalokból (Dybala, Bernardeschi) és lejáró szerződésű, vagy szintén olcsón megszerezhető klasszisokból (Pirlo, Dani Alves, Matuidi) működő egészt építeni.

2018-ban pedig Cristiano Ronaldo leigazolásával próbáltak szintet lépni és BL-t nyerni. Ezzel viszont volt egy komoly probléma: a Juventus Ronaldóra utolsó hiányzó láncszemként tekintett, a portugál körül viszont az addig működő csapatot át kellett alakítani – a próbálkozásba pedig az azóta már a Juve kispadjára visszatérő Massimiliano Allegri és a csapat korábbi legendája, Andrea Pirlo is belebukott.

A Milan 1994-ben 4-0-ra verte a Barcelonát a BL-döntőben

AFP

Az olasz foci nagy csapatai közül pedig mindenki a Juventussal példázott modellt próbálta a legjobban magára szabni, hogy szűkös pénzügyi kereteikbe beleférjenek, mégis valahogy versenyben tudjanak maradni. Az olasz foci évek óta arra rendezkedett be, hogy a nagyok idősebb klasszisokat igyekeznek megszerezni olcsón, vagy kölcsönbe a csapatban évek óta megbízhatóan játszók és a fiatalok mellé. Így tért vissza a Milanba Ibrahimovic, így igazolták le Giroud-t, vagy Origit, így került a Romához Wijnaldum, az Interhez így érkezett Edin Dzeko, vagy tért vissza hozzájuk kölcsönbe Lukaku.

Mindemellett viszont az olasz csapatok szűkös tartalékaikból próbálták a lehető legjobb igazolásokat kihozni. Ezek az igazolások pedig drágák voltak (elég Theo Hernandez húsz, vagy Rafael Leao 35 millió eurós átigazolási díjára gondolni), de meg sem közelítették azokat a 80 és 120 millió euró között mozgó árakat, amiket a spanyol gigászok, vagy az angol nagyok fizettek ki játékosokért.

A 10 és 50 millió eurós árú fiatalokra vadászó olasz klubokhoz viszont értelemszerűen nem azok a tehetségek jutnak így el, akikre a legnagyobb klubok vadásznak. Az olaszoknak esélyük sem lett volna a Haalandért, vagy az Mbappé-ért zajló licitharcba beszállni de Pedrit, vagy Vinicius Juniort sem tudnák megvenni. Hozzájuk nem a legfiatalabb és nem is a világklasszis fiatalok kerültek, hanem azok, akik a spanyol, vagy angol bajnokságokban (Callejón, Higuaín, Theo Hernandez, Renato Sánchez) nem találták a helyüket, vagy elkerülték a legnagyobb csapatok figyelmét.

Radar alatt maradt például a grúz Khvicha Kvaratskhelia, akit a Napoli nagyjából 15 millió euróért szerzett meg tavaly nyáron, piaci értéke viszont mára 85 millióra rúg.

És nagyon ritkán, de előfordul, hogy az olasz klubok is a zsebükbe nyúlnak, hatalmasat kockáztatva ezzel, hiszen míg egy Real Madridnak belefér, hogy Eden Hazard kivásárlási árán és fizetésén szó szerint buknak nagyjából 200 millió eurót, egy ilyen bukó csődbe dönthet még egy amúgy kiegyensúlyozottan működő olasz klubot is. Pont ezért húzta fel a szemöldökét az egész focivilág, amikor a Juventus 2021-ben 75 millióért vette meg a Fiorentinától Dusan Vlahovicot, vagy amikor 2020-ban a Napoli ugyancsak hetvenmillió euró körüli összegért szerezte meg Victor Osimhent.

Viszont a tavaszi olasz siker nem csupán az átigazolási politikának köszönhető, az csak egy, de rendkívül fontos eleme. Itt egyszerre ezer faktor játszik, ezek közül pedig a szerencse idén épp olyan fontos, mint a többségében olcsón szerzett és kulcspillanatokban beváló játékosok. Szerencse, hogy mind a Milan, mind az Inter könnyű ágakon jutott el az elődöntőig – már ha lehet a Bajnokok Ligájában könnyű ágakról beszélni. A Milannak a legjobb 16 között a Spurst kellett vernie, míg negyeddöntőben a Frankfurton 5-0-al átlépő Napoli volt az ellenfél. Az Inter viszont igazán erős ellenfeleket fogott ki: a csoportkörben a Barcelona és a Bayern Münchenen, az egyenes kieséses szakaszban a Portón és a Benficán keresztül vezetett az útjuk.

Az olasz foci szerencséje idén tavasszal, hogy egyszerre érik be több olasz edző évek óta tartó munkája és sikerül csapatát fizikailag és mentálisan is úgy összeraknia az Intert vezető Simone Inzaghinak, a Milant évek óta edző Stefano Piolinak, a Roma élén álló José Mourinhónak és a Juventushoz visszatérő Massimiliano Allegrinek, hogy tavasszal is bírják az iramot más országok bajnokaival. Mindegyikük látta a foci legnagyobb csúcsait (Pioli a Juventussal nyert BL-t '85-ben, Inzaghi a Lazióban és a Sampdoriában játszott, José Mourinho és Allegri pedig ugyan játékosként nem alkottak maradandót, edzőként mindketten megnyertek szinte mindent, amit lehetett), van egy határozott elképzelésük arról, hogy ezt hogyan tudják megismételni.

José Mourinho az AS Roma vezetőedzője játékosai gyűrűjében vonul a pályán

AFP / Claudio Pasquazi

És szerencse az is, hogy az olasz bajnokságban hónapokkal ezelőtt eldőlt a Napoli győzelme, hiszen így a rivális csapatok lélekben talán el is tudták engedni azt, hogy jobban összpontosítsanak a nemzetközi kupákra.

Az olasz foci sikerének tehát nincs pontos receptje, csak néhány fontosabb pontja, amit fel tudunk villantani. Így viszont azt is nehéz megmondani, hogy az olasz foci hogyan tudná stabilan megmaradni ott, ahová most eljutott. Példaként ott lebeghet bármelyikük előtt a Juventus kilenc éven keresztül tartó dominanciája (intő jelként pedig a csapat utóbbi három éve).