A zavarosban halászás hazai iskolapéldája volt három évtizede a Gulag-sztori, amelynek – Szolzsenyicin dokumentumregénye mellett – a magyar olvasók is áldozatául estek. A szerzői jog, illetve a fordítás hitelessége szempontjából is hibátlan kiadás már nem dönthetett példányszámrekordokat.
Az újító elmék örök dilemmájával, a menni vagy maradni kérdésével birkózott az 1930-as évek végén a hazai építészeti gondolkodást forradalmasító Molnár Farkas, aki a kényszerű behódolást választva aztán túlbuzgón egykori önmagának is hátat fordított.
Ha könyvhét, akkor Vörösmarty tér. A kilencvenediken nem a betűbarátok fordítottak hátat budapesti helyszínüknek, az vált alkalmatlanná a könyvünnepre.
Sajátos hazai rekordokat mondhat magáénak a Budapesten született angol író, Arthur Koestler legismertebb könyve, a Sötétség délben. Miközben a regény a kommunista országokban rendszeresített tiltólista éllovasa volt, az 1976 óta eltelt bő négy évtizedben négy magyar fordítása is született; a legutóbbi a minap jelent meg.
A távozás forgatókönyveként is olvashatók az író 1980-as évekbeli, időskori feljegyzései a három évtizeddel ezelőtti öngyilkossága után.
Freudi elütések, mosolyfakasztó félrehallások, tudatos betűmerényletek tárháza az írott sajtó története, melynek XX. századi eseteiben a hatalomgyakorlók gyakorta nem ismertek tréfát.
Vihart kavart a minap a Párizsi Magyar Intézet igazgatójának intézkedése, amikor a rendező egyik e-mailje miatt a premier előtt egy nappal letiltotta intézményében a Csirkefej színre vitelét. 1986-ban a kommunista hatalom a kisebbik rossz elvét követve bólintott rá a Spiró-darab ősbemutatójára.
Hamis, ráadásul több évtizeddel megkésett hagyományőrzés jegyében állítottak emlékszobrot „a magyarok szeretett királynéjának”, Sisinek a nevét viselő Erzsébetvárosban.
Bulgária helyett Görögországban raboskodhatott csak A tolmács című regény hőse – ez a helyszínváltás volt a feltétele annak, hogy Gergely Ágnes felkavaró könyve 1972-ben megjelenhessen Magyarországon.
Korántsem először feszülnek egymásnak a mindenkori „századvégesek”. Az 1985 tavaszán időszaki „szakkollégiumi kiadványként” indított folyóiratnak Stumpf István (jelenlegi alkotmánybíró) volt a felelős kiadója. Az első két felelős szerkesztő: Gyurgyák János (az Osiris Kiadó vezetője), valamint Varga Tamás (a Fidesz egykori gazdasági tanácsadója). Az impresszumban szerkesztőként Orbán Viktor és Kövér László neve is szerepelt. Az egykor friss szemléletű, a kádári tabutémákkal visszatérően foglalkozó folyóirat hőskora még a rendszerváltás előtt zárult le: az utak elágaztak, az alapítók a tudomány, a nagypolitika, illetve a nagy biznisz felé fordultak. Az első szakítás és osztozkodás azonban ugyanúgy nem volt látványos, ahogy a fél évtizeddel későbbi újabb szétválás is csak kisebb hullámokat vert – legalábbis a nyilvánosságban. Ennek a „végleges” – ám a nyilvánosság előtt palástolni szándékozott – „csendes” szétszéledésnek tényét konstatálta 1994 szeptemberében a HVG, amikor felidézte a Századvég históriáját.
Reményeket és illúziókat rombolt szét az 1956 utáni újabb trauma, Csehszlovákia 1968-as megszállása, amely ellen Magyarországon alig néhányan tiltakoztak nyilvánosan.
