Orvul támadt rá a múlt héten az esztendők alatt kivéreztetett 1956-os Intézetre és annak történelmi adatkincsére az Orbán-kormányzat,a mely ezzel hamis mítoszokra épülő emlékezetpolitikáját próbálja megtámogatni.
Kezdetben volt a „börtönviseltek konferenciája”. A kezdet: 1981 decembere, mikor is 12 higgadtan dühös ember másfél éven át húzódó, sok tíz órás beszélgetéssorozatba kezdett. 1956 huszonötödik évfordulóján ugyanis a kádári emlékezetpolitika hosszú hallgatás után felmelegítette a bősz ellenforradalmározást. Mivel az akasztófát negyedszázaddal korábban épp csak elkerült ötvenhatosoknak halvány reményük sem lehetett a nyilvánosság előtti vitára, egymással is szembesített, kiegészített emlékeiket a jövő számára rögzítették magnetofonra. Az elhangzottakat aztán – a költségeket saját zsebből összedobva – legépeltették. (Az „őskerekasztalról”, Forradalmi lakásgyűlés címmel, a HVG 2011 októberében írt cikket.)
Ez a mintegy ezeroldalnyi jegyzőkönyv alapozta meg az 1956-os Intézet Oral History Archívumát (OHA), melyet egy múlt hét végi kormányrendelet beolvasztana a neve ellenére történetinek nehezen tekinthető intézetbe. Fennállásának öt éve alatt a Veritas ugyan számos – gyakorta fajsúly nélküli – kiadványt adott közre. Leginkább azonban főigazgatójának, Szakály Sándornak botrányos és valahogy mindig a soron következő Orbán-mondatokat szondázó-előlegező kijelentéseivel, valamint szakmailag is indokolhatatlan iratlenyúlásokkal, például a nemzeti levéltár gyűjtőkörébe tartozó kárpótlási anyagok elcsaklizásával vétette észre magát.
A veritashoz, azaz az igazsághoz ezúttal az is hozzátartozik, hogy e mostani bezsebeléshez – a hírek szerint hosszú idő óta kórházi ápolásra szoruló – Szakálynak nincs köze. Mi több, ezen ötlet kivitelezésének két évvel korábban éppen ő feküdt keresztbe. A döntésképtelen vezetőt hivatalból helyettesítő Marinovich Endrét – a Kádár-kori államigazgatási karrierjét követően a rendszerváltás utáni miniszterelnök, Antall József egykori kabinetfőnökét – szólította meg a Facebookon is közzétett magánlevelében Kozák Gyula. Az OHA egyik alapítója azt írta: „Remélem, lesz önben annyi kurázsi, hogy ezt az aljas és politikailag megbocsáthatatlan gesztust visszautasítja, vállalva ezzel a funkciójától való megfosztást is.”
Kérdés, hogy egy ilyen „természetes reakciónak” mennyi az esélye, már csak azért is, mert a zsákmányszerzés hírét a kormány vezérelte távirati irodával szombaton „a Veritas közölte”. Ennél kiszámíthatatlanabb, hogy történettudományi szempontból milyen végzetes következményei lehetnek az eltiprással egyenlő beolvasztásnak.
Az 1956-os Intézet irányítója, Rainer M. János – aki a médiából értesült a döntésről – már első, a hvg.hu-nak adott reagálásában úgy fogalmazott: „nem csodálkozna”, ha az interjúkat adók, illetve örököseik visszavennék a szövegeiket. Megérzése azóta beigazolódott, már a hét végén egyre-másra érkeztek az intézethez ilyen – a velük való szolidaritást hangsúlyozó, ezért „fájó szívvel” leírt – visszakövetelések, illetve zárolások. S nemcsak az interjúkat adók és örököseik, hanem a szerzői jogokkal szintén rendelkező kérdezők is hasonlóan nyilatkoznak.
A hét évvel ezelőtt az önálló közalapítványi státusából az Országos Széchényi Könyvtár osztályává zsugorított 1956-os Intézetnek hosszú és sajátságos a múltja. Születésénél, noha ez a szándék a legtávolabb állt tőle, a kádári megtorló gépezet is ott segédkezett. Mások mellett ugyanis elbocsátotta állásából az 1979-es csehszlovákiai Charta melletti aláírási akció két szociológus résztvevőjét, Hegedűs B. Andrást és ifjabb barátját, Kozák Gyulát. Ők lettek az 1981-es illegális konferencia spiritus rectorai. Kényszerszabadságukat arra fordították, hogy újabb és újabb szereplőket, a forradalom minden lehetséges vonulatának reprezentánsait szóra bírják. Bizalmi viszony volt ez a javából, az interjút adók az ő személyükben láttak garanciát arra, hogy magnóra került mondataik csak és kizárólag a jövőbeli történelmi tudást szolgálják.
A magánkezdeményezés lassan kezdte kinőni magát. Az OHA első (fél)intézményesülése 1986-ban történt, mikor is a nyitott társadalom ideáját hirdető Soros Alapítvány komoly összegekkel kezdte támogatni a projektet, a Vitányi Iván vezette Művelődéskutató Intézet pedig hatékony védernyőt emelt fölé. Ezzel lehetővé vált, hogy egyre több interjúkészítő kapcsolódjon be e múltmentő, múltmegismertető tevékenységbe. A következő évtizedek nem lényegtelen fordulatait most mellőzve: az 1989 júniusában hivatalosan is megalakult, a forradalom történetét kutató első legális, Litván György igazgatta tudományos műhely – amelyet két év múltán már akadémiai kutatóhelyként ismertek el – kiemelkedő szakmai tevékenysége során szinte mindig támaszkodott az OHA-interjúkra, s nemigen akad olyan XX. századi magyar történeti munka, amely mellőzheti ezt az adatbázist.
A nagyságrendet érzékelteti az az összesítés, mely szerint 1989-ig mintegy 170 megkerülhetetlen alapbeszélgetést archiváltak, a következő három évtizedben az interjúk száma 1200-ra gyarapodott, közülük 300 a rendszerváltás előtt érthetően hallgatag fegyveres felkelőkkel készült. Ugyancsak elkülöníthető az a félszáz felvétel, amelyen ötvenhatos elítéltek gyerekei mondják el – a vallomásaikat egybegyűjtő, az ezredfordulón megjelent kötet címével –, hogy „Titokkal a lelkemben éltem”.
Az interjúvolók száma átlépte a 200-at, a legtöbbet az archívum Kozák utáni vezetője, Molnár Adrienne készítette. Valamennyi interjú elidegeníthetetlen része az a nyilatkozatűrlap, amelyben az OHA felelősséget vállal annak megőrzéséért és azért, hogy az interjúadó akaratát – kik és milyen feltételekkel ismerkedhetnek meg a benne foglaltakkal – tiszteletben tartja. 1989 előtt, érthető módon, igen sok beszélgetésre került rá a „zárt” jelző, ma már a legtöbb interjú kutatható. Azonban már eddig is elő-előfordult, hogy a nyilatkozó módosította korábbi szándékát.
| Hiteles olvasatok |
„Sokféle oka van annak, hogy nem írom meg az emlékeimet. Az egyik az, hogy nincs meg hozzá az anyagom. Ahol én voltam, ott naplót írni nem lehetett” – mondta magyarázva-mentegetődzve 1988-ban Karig Sára, aki persze tudta, hogy történelmi felelőssége elmondania mindazt, ami vele történt. A későbbi költő és elismert műfordító 1947 tavaszán a szociáldemokrata párt egyik budapesti választási biztosaként hivatalosan jelezte az úgymond szövetséges kommunista párt kékcédulás machinációit, mire másnap a rendőrök elhurcolták, s hamarosan a Szovjetunióban találta magát. Hét évet húzott le ítélet nélkül a hírhedt vorkutai munkatáborban, ahol aztán megtanult oroszul, ukránul és belaruszul. Hetvenöt éves volt, amikor az Oral History Archívum vezetőinek kitartó kapacitálására mesélni kezdte fordulatos életét a két generációval ifjabb közgazdász-szociológus Bakonyi Évának. A több tíz órás, törhetetlen kedéllyel ellenpontozott, felkavaró vallomás három évtized múltán –, precíz eligazító jegyzetekkel –, néhány hete jelent meg A szerencse lánya címmel. Az idei könyvfesztiválon két másik, revelációt keltő kötet is újra megmutatta a tudományos hátteret, és azt, hogy az 1956-os Intézet Oral History Archívumában mi minden gyűlt össze. Merthogy se szeri, se száma a folyóiratokban, önálló kötetekben szakszerűen közreadott OHA-emlékezéseknek és feldolgozásoknak, amelyek már 1989 előtt is beszivárogtak – ha másként nem ment, töredékként – a nyilvánosságba. Egy magyar republikánus életútja a címe annak a többszöri nekifutásra született, évtizedeket átfogó, nyomdafestékhez áprilisban jutott beszélgetőkönyvnek, amelyben Kende Péter tekint vissza a történelemre s benne magára. A most 91 esztendős politológus – aki pályáját kommunista újságíróként kezdte, Nagy Imre híveként jutott el a forradalom vállalásáig – először 1987-ben Franciaországban idézte fel sorsát Kozák Gyulának, aki két évvel később érdekfeszítő részleteket közzé is tett a Mozgó Világban. Két évtized múltán az emigráció egyik fontos vállalkozását, a Magyar Füzeteket szerkesztő Kende, aki aztán az intézet alapításánál is bábáskodott, részben önmagát is kiegészítve, részben a rendszerváltás utáni időszakot is felelevenítve az ifjabb generációt képviselő, szintén OHA-s Kőrösi Zsuzsanna kérdéseire fejtette ki véleményét a hatalmi teret foglaló új autokráciáról is. A múlt heti fejlemények tükrében hirtelenjében újfajta olvasatot kap az 1956-os Intézet újdonsága, sorrendben 23. évkönyve, amely múltunk jelenét, vagyis a múlt birtoklásának kérdéseit állította a kötet középpontjába. A Keller Márkus és Tabajdi Gábor szerkesztette Újratervezések című összeállítás két tanulmánya, Eörsi Lászlóé és Sárközi Rékáé például cáfolhatatlan szakmai argumentációt sorakoztat fel amellett, hogy 1956 hatvanadik évfordulóját az Orbán-rezsim történelemhamisító mítoszgyártással tette hírhedtté, s hogy a legnevezetesebb (s egyben legnevetségesebb) próbálkozás a színi berkek Háry Jánosának, Dózsa Lászlónak „pesti sráccá” való felstilizálása volt. |
MURÁNYI GÁBOR
muranyi.gabor@hvg.hu
Évtizedes, közmegegyezésen alapuló kollektív politikai hazugságot törvényesített az Országgyűlés kormánypárti többsége azzal, hogy gyorsított eljárásban elfogadta néhány KDNP-s politikus semmiből felbukkant ötletét a kampányköltések felső korlátjának eltörlésére. A módosítás mögött többféle politikai szándék is felsejlik.
Budapest megkapta az azonnali jogvédelmet is.
Ellenzéki össztűz zúdult a Parlamentben a miniszterelnökre.
Ahogy ígérték, az Európai Bizottság bemutatta az orosz gáz és olaj importjának megszüntetésére vonatkozó javaslatát.
A hatóságok vizsgálják, hol kaphatta el a súlyos betegséget.
Egyikük negyven év börtönt kaphat.
Az államtitkár Csendes Olivért jelentős nemzetközi tapasztalattal rendelkező vezetőként jellemezte.
