Lehull a lepel a Nyugat legendás, írógörcsös szerkesztőjéről

A róla fogalmazott, telibe találó „nekrológot” Osvát Ernő már a halála előtt tíz évvel elolvashatta. Amikor ugyanis a szerkesztők szerkesztője 1919 januárjában (ideiglenesen) hátat fordított „legédesebb gyermekének”, a folyóirat vezető kritikusa, Schöpflin Aladár ekként búcsúztatta: „Az ő ízlése és ítélete volt a Nyugat lelke, az ő egyénisége volt az egyik legerősebb és legkarakterisztikusabb arcvonás a Nyugat arculatán.” Pedig: „Ő köztünk az egyetlen, aki sohasem írt egyetlen cikket sem a Nyugatba”, ezért hát: „Kritikusi kiválóságát csak az írók ismerik, akikkel érintkezik, mert sajnálatos módon nem írja meg gondolatait, csak élőszó útján közli írótársaival, barátaival.”

A magyar literatúra egyik legtitokzatosabb alakja körüli homályt oszlatja az a múlt év végén megjelent grandiózus kiadvány, amelyben az írás minden formájától irtózó Osvát fennmaradt levelezését adja közre eligazító jegyzetekkel és korszakokra bontott életrajzi tanulmányokkal két irodalomtörténész, Kosztolánczy Tibor és Nemeskéri Erika. A Tessék színt vallani című, a megjelenése pillanatától megkerülhetetlen alapmű főszereplője – korai kutatói, Fráter Zoltán, Kőszeg Ferenc és Márványi Judit irodalmi búvárlásainak köszönhetően – ugyan már az 1980-as évek közepe óta kezdte „megmutatni magát”, az utókor ismerkedése az ismeretlen Osváttal az 1473 tételes levelezéskötet nyomán bizonyosan új lendületet kap.